Platonov-problémák

Csehov első darabjának azért tekinthető a Platonov, mert ezt írta legkorábban, vélhetően 1878-79-ben, 18-19 éves korában. És azért az utolsó, mert a sokáig elveszettnek hitt szöveg majd' húsz évvel Csehov halála után jelent meg, s csak újabb évtizedek múltán vált a szerző nagy drámáival egyenrangú repertoárdarabbá. Az 1914-ben megtalált darabot csak 1923-ban publikálták, s bár a 20-as évek második felében több európai országban is színpadra állították, igazán ismertté csak Jean Vilar 1956-os párizsi rendezése nyomán lett.

Nagy mű vagy zsenge?

Ebben a legkorábbi Csehov-drámában a későbbi nagy művek legfontosabb motívumai mind megtalálhatók. A darab egészét az a nemzedéki ellentét, a szülők és a gyerekek világa közti feszültség hatja át, amely aztán a Sirályban lesz fontos drámaszervező téma. (A Platonov egyik lehetséges címvariánsa – Apátlanul – ugyanazt az életérzést fejezi ki, mint ami Trepljov, Nyina, Mása sorsát is meghatározza.) Platonovnak és barátainak egyik legfontosabb problémája az, hogy nem vitték semmire az életben, nem lett belőlük az, amire a tehetségükből futhatta volna. Ez a motívum majd a Ványa bácsiban köszön vissza (akárcsak kissé módosított formában a Vojnyicev név is). Vojnyickij – az egyik dühödt megszólalása szerint – Dosztojevszkij és Nitzsche lehetett volna, Platonov pedig Byront és Kolumbusz Kristófot nevezi meg ifjúkori ambíciói (illetve eltékozolt lehetőségei) emblémájaként. De Asztrov önkritikus mondatai is felidézik Platonovnak az élete megrekedtségéről szóló szavait. A Platonovval új életet kezdeni akaró Szofja ugyanúgy a munkát emlegeti kiútként („dolgozni fogok..."), mint Irina a Három nővérben. A darab egyik időről időre felbukkanó, rejtett szálából az adósságokkal megterhelt Vojnyicev birtok elvesztésének története bontakozik ki, ami majd a Cseresznyéskertben válik vezérmotívummá. (Ott ugyanúgy a vendégsereglet egyik tagja veszi meg az elárverezett birtokot – hasonlóképp jóindulatnak álcázott önző haszonvágyból.)

A fiatal Csehov

De nemcsak motívumai miatt tekinthető a nagy Csehov-darabok előzményének a Platonov. Ugyanannak a provinciális vidéki életnek a tipikus élethelyzeteit és jellegzetes figuráit ábrázolja ez a mű is, mint a későbbiek. Csehov már a Platonovban is „enciklopédikus" igénnyel lép fel: sokféle társadalmi réteget, életkort és egzisztenciális helyzetet képviselnek a szereplői, akik eszményeikben és életcéljaikban is széles spektrumot rajzolnak fel. De ezt a gazdagságot, összetettséget Csehov ekkor még inkább kiterjedésében és nem mélységében képes megragadni. Külön-külön bontja ki az egyes szereplők törekvéseit, szándékait, amelyek sokszor motiválatlannak és kifejtetlennek hatnak, ugyanakkor nagyon is sokféle irányba mutatnak, s csak a legfontosabb gócpontokban találkoznak. (Ebből is adódik a darab nyomtatásban majd' 200 oldalas terjedelme, amely körülbelül hat órás játékidőnek felel meg.)

A Platonovban Csehov még nem építi meg a kapcsolatoknak azt a polifonikus viszonyhálózatát (amelyre először a Sirályban képes), amelyben minden szereplőt ugyanannak az összetett kapcsolatrendszernek a résztvevőjeként ábrázol. Ezzel egyrészt sűríti, tömöríti a sokféle életproblémát, másrészt egyenrangú figurákká (hasonlóképp főszereplővé) teszi a különböző alakokat. A Platonovban a bonyolult életanyag rendezéséhez még szükség volt egy központi szereplőre, aki – viszonyítási pontként – megkülönböztethetővé teszi a fő- és mellékszereplőket, elkülöníti a központi cselekményt és a melléktémákat. (A később keletkezett nagy drámák különleges gazdagsága épp abból adódik, hogy – az egy-egy szereplőhöz kapcsolódó nézőpontok változtatása szerint – bármelyik felmerülő probléma tekinthető a darab főtémájának, de egy másik figura irányából ugyanez mellékszálnak tűnik.

A fiatal Csehov

A Platonovban is érezhető a téma és a cselekmény feszültsége, az a dramaturgiai jellegzetesség, hogy az ábrázolni kívánt tartalom és az ezt történetté alakító eseménysor nem esik teljesen egybe. A darab nem véletlenül indul életképek sorozatával – amelyek majdnem teljes egészében kitöltik az első felvonást és a második felvonás első képét. A mű ugyanis a megrekedtség állapotát sugallja, az életkudarcok variációit sorolja. Cselekménnyé azonban csak a szerelmi bonyodalmak szerveződnek benne. Ezek a melodramatikus motívumok azonban csak részben képesek kifejezni az életképekben megfogalmazódó tartalmakat. Téma és cselekmény feszültsége még a Sirályban is érezhető. Csak az ezt követő nagy drámákban oldódik fel azáltal, hogy Csehov még radikálisabban lemond a cselekményépítésről, azaz nem formálja kifejtett történetté a különféle motívumokat, inkább csak szilánkos mozaikokként helyezi őket egymás mellé. Ezzel az életkép (mint a téma elsődleges hordozója) és a történet (mint a drámai mozgásirány kifejezője) közti arányokat módosítja, s izgalmas, új egyensúlyt teremt. Az előbbit kifejtettebbé, plasztikusabbá teszi, az utóbbit kifejtetlenebbül hagyja, inkább csak sejtetésszerűen ábrázolja.

Az említett különbségek ellenére a Platonov a nagy Csehov-drámák számos jellegzetességét mutatja már. Az egyik ilyen jellemző a négyfelvonásos szerkezet (amelyet a második felvonás két képre való osztása némileg megtör), ahol is a felvonásonként változó helyszínek jelölik ki azt a központi eseményt, amely afféle mágneses pólusként képes összetartani a különféle (igencsak sok irányba ható) történéseket. A Platonov esetében az első felvonásban az első tavaszi találkozás helyzete rendezi közös eseménysorrá a különféle motívumokat, a második felvonásban Anna Petrovnáék estélye köré szerveződnek a történések (az első kép magát az estélyt, a második az estély után hazafelé tartó szereplőket ábrázolja), a harmadik felvonásban a Platonovnál tett (provokatív) látogatások alkotják a központi motívumot, míg a negyedik felvonásban a viszonyok tisztázásának szándékából bontakoznak ki az események. (Ebből a felsorolásból azonban az is kiderül, hogy menet közben Csehov némileg módosítja a szerkesztési elvét: míg az első két felvonásban középponti eseményről – ha úgy tetszik alkalomról – beszélhetünk, az utolsó két felvonás esetében inkább csak közös motívumról. Ez a „váltás" összefügg a darab egyéb jellegzetességeinek módosulásával is: az első két felvonásban enciklopédikus igényű mű a harmadik és negyedik felvonásban kamaradarabbá egyszerűsödik, csupán a szerelmi probléma bonyolítására koncentrál.)

Csehov 1883-ban

Ugyancsak a nagy Csehov-drámák technikáját idézi az a megoldás is, hogy a Platonov sem magukat a cselekményfordulatokat ábrázolja, inkább az ezeket megelőző és követő állapotokat. Az igazán fontos történések a „színfalak mögött" zajlanak. Azt nem látjuk például, hogy miképp lesz Szofja Platonov szeretője, csak az ehhez vezető utat, illetve ennek következményeit mutatják meg a jelenetek. A szerelmi viszony a második és a harmadik felvonás közötti időugrás alatt születik meg, jelentőségére csak abból a törésből következtethetünk, amely a két részt élesen elválasztja. Platonov „szerepet cserél", eddigi aktivitása passzivitásba vált, provokatív kezdeményezőből „célponttá" válik, akire mintegy irányulnak a többiek kezdeményezései. Mi történt vele, mi tört el benne? Melyik az igazi arca? Ezek azok a kérdések, amelyek újabb és újabb – most már a darab egészére érvényes problémákat vetnek fel. Kicsoda is Platonov? Miért alakult így az élete? Mitől válik az ábrázol világ központi figurájává? Egyáltalán milyen közeg veszi körül: milyen világ az, amiben él? Milyen viszonyok és mozgásirányok, értékek és életstratégiák ismerhetők fel benne?

Olyan kérdések ezek, amelyekre irodalmi elemzés helyett igazán a színházi előadások képesek válaszolni, életre keltve a figurákat, megteremtve azt a közeget, amelyben mozognak. Különösen azért tanulságosak a darab színházi olvasatai, fontosabbak, mint az irodalmi elemzései, mert „az irodalomtörténet-írás és a színháztörténet igen eltérően értékeli a Platonovot. Az irodalomtörténet-írás legfeljebb történeti jelentőségét ismeri el, műalkotásként inkább megértő fanyalgással szemléli, a színháztörténet ellenben a darab vitalitásáról, művészi érvényességéről tanúskodik. Egy vitatott értékű darabból többnyire fontos előadások születnek.

Részlet egy nagyobb tanulmányból, amely teljes terjedelmében az Ellenfény 2004/3. számában jelent meg

A leadképen a Platonov 1990-es előadása a Katonában. (Platonov: Balkay Géza, Trileckij: Máté Gábor)