A Vígszínház és Ljubimov

A Várkonyi Zoltán színész, rendező igazgatta Vígszínházban az 1977/78-as évadban sem Horvai István (Utazás az éjszakába), sem Valló Péter (Pinter: A gondnok), sem Kapás Dezső (Lope de Vega: Valencia bolondja; Molnár Ferenc: Üvegcipő) rendezései nem voltak különösebben sikeresek.

De az egyik évad-összefoglaló a Vígszínház produkciói közül kiemelte Fejes Endre művének a Jó estét nyár, jó estét szerelemnek zenés színpadi adaptációját. „Marton [László] és Presser [Gábor] zenés drámát vittek színre", „a rendezői koncepció hasonlíthatatlanul markánsabb, határozottabb a tévéjáték felfogásánál, s ebben Presser kiforrott színpadi érzékének jelentős szerepe van. A sötétruhás fiú itt társadalmi erejű tudathasadás áldozata, egy kétségbeesett önszuggesztió áldozata." „Marton ebben látott színpadi esélyt, hogy ez a tudati konfliktus drasztikus nyíltsággal törjön elő."1.

Az évad egyik kiemelkedő eseménye volt, hogy 1978 januárjában a Vígszínház bemutatta a Bűn és bűnhődést Ljubimov rendezésében. „Egyedül a Vígszínház merte szembesíteni magát egy Ljubimov nagyságrendű rendező elképzeléseivel" – írta Simonffy. Ugyanakkor a próbákat számtalan konfliktus kísérte, amelyek egy része a nyilvánosság előtt is megjelent. „A próbákról készült vitariportot kétszer is sugározta" a magyar televízió. Itt többek között Ljubimov azt mondta. „A színházi rendező nem azért dolgozik, hogy elmondhassa: csináltunk megint egy előadást." „Ha a színház nem érint létfontosságú eseményeket, elhatárolja magát a nézőtől."

Ehhez az évadot összefoglaló jegyzetíró olyan kommentárokat fűz, amelyek egybecsengenek mindazzal, amit Simonffy a Fővárosi színházról mondott. „A színházi munkára is érvényes, ami a létezés nagy kérdéseit megkerülő más művészetekről gondolunk. Igen, a létkérdésektől magát diszkrét sikerekkel távol tartó színház a különböző, önmagában akár színvonalas előadásai ellenére is lényegében elhúzódik a társadalom, az ember valóságos életétől, fényeivel a kor elé pásztázó szellem megérzéseitől. És az ilyen félrehúzódásban egy idő után elburjánzik a művészetekhez méltatlan könnyelműség..."2.

Koltai Tamás évad-összefoglalója így ír a vígszínházi Bűn és bűnhődésről: „Ljubimov rendezése ellentmond az eddigi normáknak: a szűkebb és a tágabb környezetnek, amelyben létrejött; a beidegződésnek, a hagyománynak, a Dosztojevszkij-rajongóknak, a vígszínházi bérletesek nagy részének". Ljubimov „nem a múlt, hanem a nézőtéri jelen történelmi valóságát elemzi; ugyanúgy támadja a kellemességet, a bevett igazságokat, a bemagolt leckéket, a naturalizmust, a laposságot, az irodalmiasságot, az anekdotát, az unalmat, az illusztrációt, a lélekvájkálást és ki tudja, mit még. De ezenkívül, ráadásul, még Dosztojevszkijt is újraértelmezi, és a nézőt is provokálja! Az előadásnak csodálatosképpen tartós, nagy sikere van. Mindennek ellenére? Vagy talán mindezek miatt? Esetleg azért, mert a néző mazochista? Vágy mégiscsak unja a kellemesen elzsibbasztó színházat, és egy igazán jó előadás kedvéért „fölvállalja" a számára szokatlant? A Bűn és bűnhődés valójában a legtisztább bizonyítéka annak, hogy abban az átalakulási folyamatban, amelyben az „átlag" váratlanul értéket termel, az így létrejött „elit" nem feltétlenül veszti el a közönségét."3.

A képen Kútvölgyi Erzsébet (Szonya) és Kern András (Raszkolnyikov)

Lábjegyzetek:

1. Mészáros Tamás: Mindennapi halálaink. Mozgó Világ 1978/8. 53–60. o. A továbbiakban Mészáros.

2. Sándor Iván. Napló az évadról (2.) Film Színház Muzsika 1978. júl. 1. 8–9. o. A továbbiakban Sándor 2.

3. Koltai Tamás: Évadok előtt, évadok után. Színház 1978/9. 1–4. o. A továbbiakban Koltai.

Részlet a Repedések a rendszeren. Kultúra és társadalom a 70 es évek végén című könyvből.

Kapható a Színházi könyvek webáruházban