Élő emlékezet

Nánay Istvánt egyetemistaként, majd pályakezdő villamosmérnökként a 60-as évek elején az Egyetemi Színpad és az ott működő társulat vonzotta a színház felé, s tette végül színházi emberré. „Előadásainak kezdetben nézője, később közreműködője is voltam – írta egy cikkében. „Amit ma a színházról tudok, annak jó részét ott tanultam meg a gyakorlatban. Olyan tanítóktól, mint Mezei Éva és Ruszt József."

Mindent, „amit ma a színházról tudok, annak jó részét" Nánay Istvántól tanultam – mondom én. – Nemcsak óráiból, előadásaiból, hanem cikkeiből – sőt talán még többet „gyakorlati" munkájából: zsűrizéseiből, színházi vitákon elmondott megfigyeléseiből, gondolataiból. Tudom, hogy rajtam kívül még rengetegen elmondhatják ugyanezt, hisz a Tanár úr sokaknak mestere.

Egy meg nem tagadott mester – teszem hozzá most. És elgondolkodom ezen. Lehetséges így szuverén szakmai életet élni? És mit jelent az, hogy se meghaladni, se legyőzni nem akartam soha? Azt hiszem, most is a példája áll előttem, és nem látok benne semmit, ami ellen tiltakozni szeretnék. Inkább még mindig tanulni szeretnék tőle.

Mivel már nem vagyok a tanítványa (és napi kapcsolatban sem állunk), ezért kerestem a módját, hogy miképp tanulhatok nap mint nap továbbra is tőle. Például úgy, hogy olyan kutatási témákat választottam magamnak, amelyeknek többnyire az egyedüli forrását Nánay István írásai jelentik. De nyilván azért választottam ilyen témákat, mert ezt is tőle tanultam, hogy ezek nagyon fontos területek.

Például a hetvenes évek amatőr színházi mozgalmai. Majd a 80-as évek alternatív társulatai. Ő maga is innen érkezett. „Ellenszínház lett az Universitas" – írta a műhelyéről. „Mást és másképpen játszott, mint a profik. Ki is vívta a hivatásos színháziak haragját, s ahogy egyre színvonalasabbak lettek az Universitas-produkciók, úgy erősödött meg az Egyetemi Színpad elleni támadás. A tizen-huszonéves nézők jelentős része elfordult az egyre konzervatívabbá váló pesti hivatásos színháztól, s az Universitashoz pártolt. Ez megbocsájthatatlan bűn volt. Mindez tetézte azt, hogy az Universitas együttes volt az első magyar színházi csoport, amely kijutott külföldre, s a különböző fesztiválokon sikert sikerre halmozott. Mindeközben közvetítője lett azoknak a művészi újításoknak, amelyekkel külföldön találkozott, tehát játékstílusa, színházi szemlélete modernné vált; még tovább nőtt a szakadék a kétféle színháztípus között. S mivel az Universitas mellett másutt is egyre számottevőbbé váltak az egyetemi és amatőr színházak, amelyek a színházi megújulás és a „bomlasztás" műhelyei voltak".

Nánay István ezeknek az ellenszínházaknak lett a krónikása. Amit ma tudhatunk, visszakereshetünk a 70-es évek meghatározó jelentőségű színházi mozgalmairól, azt Nánay Istvántól tudhatjuk. Ott volt például 1972 januárjában Kazincbarcikán, ahol – több évtizedes hagyományt teremtve – az amatőr színjátszók első országos találkozóját rendezték meg. Ekkor vált egyértelművé, hogy az amatőr színházak legprogresszívebb része az új színházi formákkal nemcsak egy új színházi nyelv, hanem egy szabadabb társadalmi gondolkodás és önkifejezés lehetőségeit is keresi. A „bomlasztás" műhelyei mozgalommá szerveződtek, lassú, de feltartóztathatatlanul terjedő repedéseket ejtve a rendszeren. Nánay írja azt, hogy Kazincbarcikán „az előadásokról szóló délelőtti vitákon két művészetszemlélet, két ízlésvilág, két színházszemlélet csapott össze. A hagyományos, realista színjátszás, a „szabályosan" szerkesztett irodalmi műfajok, a felnőttes szellemű gyerekműsorok, a társadalmi problémáktól mentes pódiumjátékok hívei és a stilizációt, az absztrakciót, a direkt hatni akarást, a művészi szabadság primátusát hirdetők. Végül a modernistáknak sikerült a frontáttörés, a zsűri az új szemléletű műveket díjazta."

Angelus Iván, Nánay István, Fodor Tamás az 1972-es kazincbarciakai fesztivál vitáján

És itt elgondolkodom: ha nem Nánay István lett volna a mesterem, akkor minden kor mindenféle nyelveken szóló ellenszínházait tartanám-e ennyire fontosnak? És egyáltalán gondolnám-e azt, hogy a társadalmi cselekvés az egyén elidegeníthetetlen kötelessége, és ennek önkéntelenül is kínálkozó közösségi terepe maga a színház.

Abban is biztos vagyok, hogy Nánay Istvántól tanultam azt is, hogy a gyerek- és bábszínházak a színházi élet egyik legfontosabb területét alkotják. Nem a perifériáját, hanem azt a középpontot, ahol mindig összetettebb, komplexebb gondolkodás- és szemléletmód és kifejezésforma jelenik meg, mint a centrumnak tartott területeken. Arra is határozottan emlékszem, hogy felnőttként az első gyerekelőadást Nánay István kritikai műhelyében láttam. És váltam visszatérő felnőtt gyerekszínházi nézővé még azelőtt, hogy a gyerekeim megszülettek volna.

És természetesen rengeteget tanultam – és tanulok nap mint nap – Nánay István kőszínházakról szóló írásaiból is. Lenyűgözőnek tartom nemcsak a tárgyismeretét, hanem a szakszerűségét is. És főleg a tárgyszerűségét. Hogy ő sosem magáról ír. És sosem a műveltségét fitogtatja. Ehelyett mindig az előadásról. Arról, ami történik benne, s így mi történhet meg a nézővel. Pontosság, alaposság, elmélyültség – ezt próbálom nap mint nap eltanulni tőle, amikor egy-egy előadás feldolgozásába kezdek.

(És most elgondolkodom: ha a 90-es évek elején Nánay István nem ad biztató válaszokat a kétségbeesett kérdéseimre, amelyek a kilátásokról szóltak, akkor most foglalkoznék-e még ma egyáltalán színházzal és kritikaírással, ezzel az egyre fölöslegesebbé és egyre reménytelenebbé váló műfajjal.)

De az idő már megtörtént. És Nánay István színházi aranykorok nyitott tekintetű tanújaként áll előttünk. Az emlékezet őrzőjeként. Így késő korok örök mestere lehet nap mint nap. Ott vannak a könyvei, nem a pillanatnak szólnak. De életművének nagy része már a folyóiratok mélyén szunnyad. Pedig azok a cikkek is a korszak legfontosabb társulatairól, előadásairól, alkotóiról, színészeiről szólnak. Hiánypótló fejezetek egy (eddig még) meg nem írt személyes színháztörténetből. Érdemes lenne ezeket is az élő emlékezet részévé tenni.

És sok erőt még, Tanár Úr, a munka folytatásához!