A múlt fekete doboza

[...]

Keserű számvetés

A szatmári előadás sikerének egyik titka, hogy komolyan veszi a darab természetét, és ehhez igazodik az előadás stílusa, illetve a színészi játékmód. A rendezői és a színészi munka együttes eredménye, hogy emlékezetes produkció született.

Lendvai Zoltán rendezőnek eszébe se jut, hogy a múlt titkait kutassa, nem ezek lelepleződéséből akarja felépíteni a hatást, nem törekszik lélektani dráma kibontására. Ha így tenne, hiányérzetet keltene, mert Székely Csaba nem ebben az irányba viszi a történetet. Ő nem bonyolult személyiségeket rajzol meg, hanem – mint egy komédiában – emberi, társadalmi típusokat szerepeltet. Ezek hordozzák az élő problémákat, és teszik a nézők (olvasók) számára is átélhetővé. Lendvai Zoltán rendezése alapvetően arra törekszik, hogy érdekessé tegye a figurákat, helyzeteket, és ezek segítségével tegye fel azokat a kérdéseket, amelyeket a darab feszeget. Mindehhez remek partnerekre talált a szatmári színészekben.

Székely Csaba számára ugyanis a komikum nemcsak a színházi hatás egyik formáját jelenti, hanem szemléletmódot is, amelynek segítségével nemcsak átláthatóvá, hanem megítélhetővé is teszi az ábrázolt világot. Kiindulópontja – akárcsak Molière-nek – az emberi gyarlóságok ábrázolása. De ő sem csak nevetni akar a társadalmi vagy emberi szempontból érdekes figurákon, hanem minél többet megérteni (majd a darabban megmutatni) belőlük (és közben abból a világból is, amelynek részesei). A komédia emberi dimenziói az igazán fontosak számára, hogy a társadalmi vagy a személyes szerepek mögött megtalálja (megértse, megmutassa) a mindenkor sebezhető embert. Így arra is képes, amire a drámaírók közül csak kevesen, hogy egyszerre láttassa szereplőit ellenszenvesnek és szánalomra méltónak. Drasztikusabban fogalmazva: nevetést, megvetést – sőt akár gyűlöletet – éppúgy képes kelteni velük kapcsolatban, mint megértést, együttérzést vagy sajnálatot.
Ezt a szemléletet követi Lendvai Zoltán és a két férfi főszerepet játszó színész a szatmári előadásban. Lendvai többek között azzal, hogy szinte bohózati indítást ad az előadásnak, és később sem feledkezik meg arról, hogy (a legmélyebb értelemben vett) komédiát látunk. Például nevetést vált ki az a vehemencia, ahogy Alex (Nagy Csongor Zsolt) be akar törni a lakásba, és az az indulat is, ahogyan Dominik (Rappert-Vencz Gábor) védekezik, majd ellentámadásba lendül át. Mindez nemcsak mulatságossá teszi a figurákat, hanem sajátos groteszk nézőpontot is teremt hozzájuk.

Ezt érezzük a második találkozásukkor, amikor szintén a szituáció segít abban, hogy komikussá színezze az elhangzó mondatokat (így a szereplőket is, akik mondják őket). A pohárszámra vedelt konyak hatására gyorsan lerészegedik Dominik és Alex, így a házigazda vallomása sem hangzik olyan komolyan arról, hogy mit gondol egykori securatatés tevékenységéről. Nem arról van szó, hogy nincs igazságtartalma a szavainak, inkább arról, hogy nem hisz – nem hihet – olyan mélyen benne, mint ahogy azt az ital kihozza belőle. Inkább azért beszél így, mert elveszítette az önkontrollt. De a kissé nehézkessé váló, néha összegabalyodó artikulációja komikussá teszi mondandóját. Ennek egyszerű példája, hogy amikor kijelenti, hogy „mi nem bűnözők voltunk, hanem hősök", akkor az utolsó szót gyorsan elhangzó rövid ő-vel ejti. Alex még vissza is kérdez: „Hööösök?" Mert ez a részeg artikuláció magát a kijelentést is parodisztikussá teszi.

Dominik mulatságos vonásai közé tartozik az indulatossága is. Régen ez inkább fenyegetően hathatott, ma már – amikor kiment alóla a világ – inkább komikusnak tűnik. Ez érződik Rappert-Vencz Gábor játékában akkor is, amikor indulatba jön, kiabálni kezd, rátámad a beszélgetőtársára. Ez azért hat mulatságosnak, mert nem érezni mögötte az igazi erőt. (És ez nem színészi hiba, hanem épp ellenkezőleg: átgondolt rendezői és színészi munka eredményeként születő hatás.) A szatmári előadásban tényleg egy nyugdíjas jelenik meg, erre utal a szereplő öltözködése, a gesztusai, viselkedése. Egy olyan embert látunk, aki fizaikailag már messze került a 15-20 évvel ezelőtti önmagától, még ha a szavak szintjén ragaszkodik is valamennyire hozzá. Így érthető, hogy – Liza hatására – valami lelki folyamat indul el benne, amely a múlt és önmaga teljes átértékeléséhez vezet. Rappert-Vencz Gábor játékában nem a szörnyeteg éled újjá a darabot záró fordulatokban, hanem egy higgadt, nyugodt, minden illúziójával leszámolt ember végzi el a keserű számvetést önmagával. (Szatmáron úgy hangzik Dominik utolsó monológja, mintha Dominikot a Securitatéban betöltött szerepére nem kegyetlensége, hanem intellektuális fölénye predesztinálta volna.) Úgy tűnik, mintha végül emberi énje támadna fel, amelyet az emberek megsemmisítésére törő, gyilkoló gépezet részeként elveszített.12 Az utolsó két jelenetben némileg változik is az előadás stílusa, az eddigi komikus játékmód kissé lecsendesedik, és feszítő emberi pillanatok teremtődnek. (Épp annyit változik az előadás stílusa, mint a darab hangneme.)

Komikus szereplőként jelenik meg a szatmári előadásban Alex is. Nagy Csongor Zsolt alakításában a figura vehemenciája, rámenőssége, konoksága csak újabb és újabb bizonyítékát jelenti annak, amit Dominik inkább csak sejtet a beosztottjával, hogy az egykori hadnagy alig volt több egyszerű baleknél. Már akkor is az volt, amikor beállt secusnak (nyusziként a szörnyetegek közé keveredett). De most is az, amikor a legújabb megbízását próbálja teljesíteni (és Dominiket rávenni a feladatra). Lehet, hogy a jelenlegi titkosszolgálatban fontos szerepet tölt be, de az egykori főnökével való kontrasztban továbbra is szánalmas kisembernek tűnik, aki izzadva próbál megfelelni a küldetésének, és közben valahogy mentséget találni magának az egykori tetteire. Közben azt is látjuk, hogy Alex alig tette meg az első lépéseket az önvizsgálatban. Ugyan a szavai szerint mindent világosan lát, de emberileg folyton csak hárít: ő igazán nem felelős semmiért, hisz mindent parancsra tett. Nemcsak a darab nyelvi humora, hanem a színészi játék is komikussá színezi azt, ahogy Alex – nem is kissé számonkérő éllel – Dominikon próbálja számon kérni azokat szörnyűséget, amit ő elkövetett. De azért csak kiszalad a száján az, hogy mindezt azért tették, mert élvezték. És mert egy nyomorgó, megalázott társadalomban kiváltságosak lehettek.)

A két nagyszerű férfiszínész mellett remek a Lizát alakító Keresztes Ágnes játéka is. Nemcsak a belépője, hanem a későbbi jelenetei is. A lány kissé hebegve szólal meg, és később is, amikor zavarba jön, nehezen formál meg egy-egy hangot. De amikor belemelegszik, akkor ömlik belőle a szó, csak kissé éneklő beszédmódja emlékeztet a furcsaságára. A lány tele van energiával, azt is mondhatnánk, hogy életörömmel. Többek között ez teszi igazán vonzóvá a lényét. Mindez néha érzelemdús, elragadtatott vagy épp furcsálkodó, szörnyűlködő kifakadásokra készteti őt. Ezek a bátran vállalt szélsőségek is hozzá tartoznak Keresztes Ágnes játékához, aki úgy mutatja furcsának a lányt, hogy nincs semmi olyan elem benne, ami idegenségérzetet kelthetne, de annál több olyan gesztusa van, amely mosolyt fakaszt, együttérzést kelt, sőt valamiféle szeretet teremt. Dominik csak azt az utat járja be a lánnyal kapcsolatban, amelyet a néző is átél. A saját maga önértékeléséből is ez zökkenti ki, és teremt újfajta viszonyt a múltjával.

[...]

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2019/2. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.

Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Ára (mely nem tartalmazza a postaköltséget):

Aktuális évfolyam számai: 880 Ft

Korábbi évfolyamok számai: 595 Ft

Postaköltség (előre utalás vagy számlára való befizetés esetén): 335 Ft