„Annak ellenére, hogy..."
In Spite of Wishing and Wanting – Ultima Vez
Legyünk túl azon a pici csalódásélményen – ezzel kezdem tehát. Aki olyan körülmények között láthatja Wim Vandekeybus alkotásait, amilyenekre ő azt eredetileg szánta, aki így láthatta például a What the Body Doesn't Remember című első (és a 25 éves jubileumra felújított), vagy egyik legújabb, a booty Looting című darabját, az felfokozott elvárásokkal ül be egy Ultima Vez előadásra.
A Trafó november 23–24-én fogadta (zsúfolt nézőterekkel) az In Spite of Wishing and Wanting című, 1999-ben bemutatott, azóta többször is felfrissített, 2016-ban újraadaptált előadását. Aki ismeri a Trafót, tudja, hogy mit várhat: világszínvonalú előadásokat – viszont 3-400 ember jelenléte esetén két órán át zárt ajtókon belül: rosszullét-közeli, bódult állapotot is. De ne fogjuk a körülményekre.
Nem értettem, hogyan tarthat a zseniális (és mindig pontos, hatékony arányérzékű) Vandekeybus szép ötletekből és színpadi jelenlétekből, a tőle megszokott virtuóz fizikalitásból felépített darabja két teljes órán át úgy, hogy egyes jelenetek belső időtartama hosszabb lett annál, amennyit tartalmaz.
Nem hagyott nyugodni a kérdés, de később otthon meglett rá a válasz, amikor rátaláltam a 2002-ben készült filmváltozatra. Az eredeti előadás mozgóképes adaptációja (rengeteg nem-színházi, fantáziadús helyszínen is forgatva) mindössze 50 perces. Feszes, izgalmas, megkapó, szívdobogtató. Ebből nem csupán az derül ki, milyen lélegzetelállító például a „csikó-férfiak" vágtázása (utcai ingbe-nadrágba-félcipőbe öltözött, lobogó hajú fiúk) egy puszta mezőn a porban, vagy milyen egy rövid, de durva verekedés a kövön, hanem az is, hogy milyen szívszaggató egy elsuttogott monológ, melyet a mosdóhelyiség tükrében, önmaga képének címez, aki mondja...
Azonnal visszakapcsoltam a színpadi emlékekhez, és megértettem, mi az, ami akár a térben, akár akusztikusan nem „tud" olyan maximálisan működni, ahogy a korábbi, „szorosabb" változatban, és ahogy az előadók bámulatos energiaszintjéhez amúgy méltó.
Rögtön az elején, a „csikók" – amúgy gyönyörű – loholása után az első megszólaláshoz aznap (23-án) nem működött a térmikrofon, s az erőltetett, mégsem elég erős (és nehezen is érthető) kiabálás nyomán egy darabig leesett az energiaszint. (Pedig nagyon magasról indult, hiszen még az előadás előtt a színpad hátterében a táncosok kemény zajokat, csörömpölést hallattak, mintha lépten-nyomon nekimentek volna, belerúgtak volna mindenféle kemény tárgyba: megfelelő szintre emelve ezzel a nézői figyelmet.) Aztán lassan helyreállt az akusztika, bár lehetett volna jobb is: az előadásban végig rengeteg élő beszéd hangzik el, amit mindenki a saját, vagy az általa szívesen használt nyelven ad elő, így az olasz, francia és angol szövegek váltják egymást sűrűn. Egyre erősebb Pina Bausch reminiszcenciák kúsznak elő az emléktartományból...
Érdekes ez: míg a 90-es évek közepétől Bausch lassan visszatér a „táncoltatáshoz", Vandekeybus mintha továbbvinné és radikalizálná, amit a Tanztheater nagyasszonya a 80-as években elkezdett...
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2017/2. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken.
Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft
