Kiterjeszett valóságok

Az Oerolt 1981-ben Joop Mulder indította útjára, s a rendezvény programja akkoriban a terschellingi kocsmák, vendéglők teraszain fellépő, jobbára helyi zenekarok koncertjeiből állt. A fesztivál mára több tízezres közönséget vonzó, a sziget legváratlanabb helyszíneit is színpadként használó eseménnyé vált (az Oerol fríz nyelvjárásban annyit tesz: „mindenhol"). A szervezők erős hangsúlyt fektetnek arra, hogy a meghívott produkciók szervesen beépüljenek a sziget adta környezetbe, inspirációt merítsenek a természeti tájból, a kis városkákban fellelhető különleges, nem színházi helyekből.

A 2015-ös Oerol fesztiválon látott produkciók közül két holland és egy flamand előadásról szólnék bővebben, amelyek igen különbözőek, s így ékesen bizonyítják a színház hagyományos közegén kívül létrejövő alkotás sokféleségét: Hanneke de Jong és Jonas de Witte új technológián alapuló sétájától kezdve Boukje Schweigman nagyszabású helyspecifikus látvány- és mozgásszínházi előadásán keresztül a TAAT „térbeli" részvételi színházáig.

Hanneke de Jong korábban rendkívül személyes, intim helyspecifikus előadásaival (Shakesperience, Night Brigth Days) vált ismertté, a Project Solaris esetében viszont Jonas de Witte-vel közösen egy új technológián alapuló, a kiterjesztett valósággal (augmented reality), a virtuális és valós világ síkjainak egymásra csúsztatásával játszó előadást hozott létre. A kiterjesztett valóságra alapuló alkalmazások (vagyis amikor az okostelefon vagy az iPad képernyőjén ugyanazt látjuk, mint a valóságban, csupán virtuálisan „kiegészítve" valamivel) az elmúlt pár évben váltak egyre elterjedtebbé elsősorban a turizmus és az ismeretterjesztés területén, majd a vizuális és előadó-művészetek is felfedezték a bennük rejlő lehetőségeket. Egyre több, erre az elvre épülő videóséta születik, amelyek gyakran megragadnak a technikai kísérletezés szintéjén, a Project Solaris esetében viszont a technikai kivitelezés, a síkok egymásra reflektálása, valamint a dramaturgia egyaránt erős, s mindezen elemek organikus egységet alkotnak.

A nézők iPad-et és fülhallgatót kapnak, és kisebb csoportokban indulnak el az erdő felé. Az iPad képernyőjén látható videó mindvégig az előttük elterülő tájat mutatja, így segít megtalálni a követendő útvonalat. A képernyőn viszont időről időre egy-egy olyan figura is felbukkan, aki a valóságban nincs ott, vagy fordítva: utunk során emberek, tájba ékelődő fehér objektumok mellett haladunk el, a képernyőn viszont az érintetlen és kihalt vidéket látjuk. A videóvágás és a színészeknek a felvétellel folytatott „játéka" annyira pontosan kiszámított, hogy mindvégig a minket körülvevő világ kiterjesztésének érezzük a képernyőn látott világot – vagy éppen fordítva... Másfelől viszont az élmény újra és újra felveti a kérdést, hogy amit látok, valóban látom-e.

Az érzékelt világ valóságosságának kérdését az alkotók a kiterjesztett valóság élményét nyújtó technika használatán túl a történet síkján is felvetik. Egy Chris nevű női karakter vezet minket végig az úton, az ő gondolatait követjük az előadás során. A történet nagy vonalakban Stanisław Lem Solarisára támaszkodik, az alkotók átveszik a regénybeli neveket (Chris mellett Snaut, Sartorius és Gibarian), és az ismeretlen kutatásának témáját. Akárcsak Lemnél, itt is „testet öltenek" az emlékek – előbb csak a virtuális, kiterjesztett valóságban, majd fizikailag is.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható

az Ellenfény 2015/6. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.
Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft
A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft