A szőnyeg fölé söpörve

Az NDT2 (tehát: a Holland Táncszínház ifjúsági szekciója) és a Random Dance közvetlenül egymás után lépett fel a Müpában és a Trafóban (utóbbi a veszélyességig zsúfolt teltházzal), így óhatatlanul adta magát némi hasonlítgatás is.

Két „kiemelt" státuszú, közpénzből /is/ támogatott, tehát országaikban anyagilag is elismert társulatról van szó, ráadásul tánctechnikai bázisukat tekintve – ma már – szintén nem állnak egymástól távol. Az első állítás a viszonylagos anyagi biztonságot jelzi, utóbbi pedig valami olyasmit, hogy a jelenlegi kortárs tánc trend testhasználata közelíti egymáshoz azokat, akik különböző hátterekből indultak el. Az NDT a klasszikus balett és klasszikus modern hagyományain építkező társulat (és persze pár évtizeddel régebbi is, mint a Random), Wayne McGregor viszont kortárs platformról indult, és a 90-es években pimaszul új volt az, ahogyan nyers fizikalitásával berobbant a brit szcénába. Ugyanakkor: az NDT mai koreográfus nemzedéke már teljesen ott áll, ahol a volt „fenegyerekek" (köszönhető ez nyilván annak is, hogy Jirí Kylián, aki évtizedeken át vezette a társulatot, maga is végtelenül nyitott, folyamatosan megújulni képes alkotóként tette azt) – miközben McGregor egyre nagyobb örömét leli a klasszikusan művelt testek adta lehetőségekben és kihívásokban.

Az NDT 2 négy rövid darabot hozott, a társulat közelmúltját és jelenét meghatározó két koreográfustól: a svéd Johan Inger jegyzi az est első és leghosszabb darabját. Kettős ihletés érezhető munkáján (s ebből szakmai hátterei „érhetők tetten"): Kylián fluid, harmonikusan áramló mozgásnyelve keveredik olyan kemény, expresszív és/vagy groteszk, valamint játékos gesztusokkal, melyek Mats Ek világából ismerősek. Ugyanakkor ez a kétféle alapanyag nála teljesen homogén szövetet alkot, s e vegykonyha legfőbb katalizátora egy különös muzikalitás...

A Random előadása ugyanúgy az energiák, a mindent tudó testek, a mindent felülíró finomművű fizikalitás jegyében zajlik, de kirajzolódnak az eltérések is.

Itt egyetlen – hosszabb – felvonást látunk, egyetlen alkotótól, aki szándéka szerint ezen a 70 percen belül sem építkezik valamilyen íven, hanem úgy szerkeszt (az egyik nagy elődhöz, Merce Cunninghamhez hasonlatosan), hogy a jelenetek sorrendje akár tetszőleges is lehetne. (Megerősíti ezt az elvet a mű vége: az utolsó jelenet pont olyan, mintha akár folytatódna: hangsúlytalan irány, lezáratlan mozdulatok, 2-3 lézengő ember; várjuk a következő szereplőket...)

McGregor lépést tart a legújabb technológiai trendekkel: 3D-s képsorok futnak a színpad fölött (megkapjuk természetesen még előadás előtt a befogadásukhoz szükséges speciális szemüveget), ezek szintén függetleníthetők a színpadon zajló mozgástörténéstől: nem látható összefüggés a táncolók és aközött, hogy éppen burjánzó színes mintákat, gyárkéményeket, esetleg bogarakat vagy épp a táncos testek részleteit látjuk a néhány, egymás közelében, de nem teljesen egymás mellé leengedett monitoron. A 3D-s szemüveg ugyan nem torzítja el a színpadon táncolók látványát, a szemet azonban hosszú távon fárasztja, hogy egyszerre kétféle dimenziót próbáljon követni. Így néha pihenésül leveszem a szemüveget, és meg kell állapítanom, hogy bár maguk a vetített képek kicsit másképp hatnak két dimenzióban, de a színpadi összhatás nélküle sem olyan radikálisan eltérő, mint vártam. Vagyis: gyanítható, hogy az alkotó inkább a játék, a munkafolyamat iránti kíváncsiság kedvéért kísérletezett ezzel a vizuális hatással, mintsem valamilyen tartalmi szándékkal.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2015/2. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken. Az árushelyek listája itt olvasható.

Az aktuális és korábbi számok megvásárolhatók az Írók boltjában, a Katona József Színház könyvesboltjában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu

Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):

Az aktuális szám és az egy éven belül megjelent számok: 495 Ft

A korábbi évfolyamok számai: 395 Ft