A páriák művészete
Büchner: Woyzeck - Miskolci Nemzeti Színház
„Lehetséges-e a páriák művészete?
Az emberben megrekedt állati igénytelenség remélhet formát, szavakat? Ritmus, amely csak pulzál, mint a kutyák nyaranta, lehetséges-e? Szellem, amely szegényebb minden hasonlatnál, s kopár, akár a kő, nem a tudatunkban, hanem a földre szegezve? Nyelv, aminek nem volt ereje kibontani lombját-ágait? / Mert van itt valamiféle szomjúság, amit még senki meg nem itatott. Nyomorúság, aminek törzse mind irtóztatóbban zihál. / Övé lesz minden hatalom és dicsőség." (Pilinszky János: Meditáció) Az alábbiakban Georg Büchner Woyzeck című torzóját, pontosabban annak miskolci színrevitelét értelmezem majd, már amennyiben a meditatív hang is értelmezés a maga módján, kérdés-orientált gondolkodás a 'látottakon'. Nem ítéletet mond ugyan a produkcióról, nem 'kritizálja' azt kijelentő mód végérvényes 'választ' adva rá, de azért meglehetősen intim viszonyt ápol vele, érintettségében (kérdéseivel) kötődik hozzá, érzékszervileg tájékozódik annak anyagában. A meditatív hang ilyen: felelethiányos 'válasz', nyílt színen vállalt bizonytalanság, stabilitást nélkülöző álláspont, távolság-tartásra, tárgy-tételezésre képtelen. Hegedűs Sándor írása.
A szóban forgó előadás – Béres Attila rendezése – épp attól vált igazán eseményszerűvé, tartalmassá számomra, legnagyobb értékének éppen azt tartom tehát, hogy befogadása (értelmezése) súlyos gondot okoz, gondolkodásra (meditációra) kényszerít, nem vagyok képes napirendre térni felette. Így aztán Woyzeck Miskolcon testesült tükrében csak 'szemlesütve' láthatom – láttathatom – magam, csak zavarom tükröződhet ott, ön- és valóságismeretem aktuális válsága. Nem tudhatom, hogy mással is valami hasonló történt, történik-e a nézőtéren, s így csak a saját nevemben, saját érintettségemről szólhatok. Az előadás vállalt problematikája, tematikájának számomra való emészthetetlensége kényszerít arra, hogy ne 'páncélzatban' (szakmai vértezetben), (ál-)objektív hangot hallatva, kritikusi pennámat köszörülve álljak olvasóim elé, hanem inkább a kérdéseivel kérkedők, a meditatív hangot hallatók szemérmetlen magányosságában. A hitelességbe kapaszkodhatok csak, az 'őszinték' kiszolgáltatottságába (előre) menekülhetek 'válasz' gyanánt, ha már képtelen vagyok másképp védeni magam fogolyként a 'Woyzeck-aurában'. Egy ilyen viszony a 'bizonytalanság' magabiztosságában épülhet csak: aki éli, soha sem érezheti biztosan, hogy amit érint (ami érinti), azt el is érte már, birtokává vált, az ő sajátja. Így egyszerre lehet közvetlenül az ő „tárgyánál" – mely imigyen már nem is tekinthető 'tárgynak' –, s lehet akár irdatlan messzeségben is tőle. A közelség és a távolság csalóka játéka ez az érzékeinkkel, egy olyan sajátos feszültségtér, mely nem nyitható tolvajkulccsal, állítható elő mesterséges eszközökkel. Csak beleesni, benne lenni lehet: történés-értékét a 'csend' fejezi ki leginkább: az intimitás meghitt, sokatmondó csendje és az aggodalom torokszorító csendje. Kommunikatív formája épp ezért a meditáció...
A fenti Pilinszky-idézet több okból is kapcsolódik bennem a fentiekhez, s célzatosan az alábbiakhoz is. A szöveg nem üzen ugyan hadat a művészet-használat (élvezet) tradicionális játékszabályainak, az esztétikai kánon ismert, adott törvényeinek, de egészen új alapon próbálja megjeleníteni azokat, egy radikálisan új szemléleti horizontot állítva fel meditál a művészet hivatásán. Egy „evangéliumi esztétika" lehetőségére kérdez, a válasszal egyáltalán nem törődve. Az a nyílt perspektíva, melyet láttatni igyekszik így olvasóival, a „páriáké" – a „dicsőség és hatalom" várományosai ők Pilinszky profetikus látomásában –, hogy aztán az együttérzés és a szeretet hangját visszhangozva nyújtson távlatot, csöppnyi reményt (igazi művészetet) álmodva nekik a rájuk leselkedő fenyegetettségben, egy apokaliptikáját vesztett világ 'valótlanságában'. Ez a 'távlat' (a már/még alig látható, csupán gyertyafénnyel világított, egyszerre ijesztő, félelmetes, ám magasztos 'perspektíva') véleményem szerint nélkülözhetetlen a miskolci előadással való megbékéléshez, annak érdemi befogadáshoz. Hogy rendelkezünk-e vele, azt nem tudom, valóban kérdéses. Pedig: ha létezik a világirodalomban olyan drámai történés, mely hibátlan előképe, illusztrációja is lehetne akár a 'páriák művészetének', úgy Büchner (Béres Attila) Woyzeckje biztosan. Ismerünk-e bárkit is a művészileg megformált (megtestesült) drámai hőseink között, ki szociális nyomorában, nyilvánvaló elmebetegségében (az ő hallucinatív látomásaival), s hát igen: kegyetlen gyilkosként válhatott szemünk előtt „dicsőségessé", magasztosulhatott imígyen „hatalommá"? Hol élünk? Kik vagyunk? Mi történt, történik velünk?
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/5. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft
