Végtisztesség

Van-e reménytelenebb vállalkozás, mint színházat csinálni? Hová tűnik az eleven lüktetés, a testek néma méltósága vagy kínzó vonaglása, a felszikrázó és kihúnyó fény, a vijjogásból és suttogásból, siratóénekből és koppanásokból, zengő ércből és pengő cimbalomból összevegyült ezerféle hangzás, hová a lélek és hová a gondolat, amely mindezt előhívta? És van-e reménytelenebb feladat, mint szóra bírni a néma emlékezetet, hogy mindezt felidézze? „Az időtlenségben nincs helye a felejtésnek."

A történet folytatódik

Bár az utóbbi években egymást érték az újabb és újabb Antigoné-bemutatók, nemigen lehet köztük kapcsolódásokat találni, a különböző megközelítések nem kezdenek párbeszédbe egymással. Ezért is különleges Rusznyák Gábor Antigonéja, mert gondolatilag és művészi eszközeiben egyaránt egy korábbi rendezésének, a 2009 decemberében szintén a kaposvári Stúdióban bemutatott Oidipusz király. folytatásának tekinthető. Természetesen önmagában szemlélve is teljes egész mindkét előadás, de egymás mellé helyezve őket kirajzolódik egy újabb jelentésrétege a műveknek, amely képes a változásról is beszélni: nemcsak arról, hogy mi van, hanem arról is, hogy mi történik velünk – a várossal, „ahol istenek és emberek együtt mulattak egykor".

A két előadás ugyanannak a műnek, Jon Fosse Halál Thébában című trilógiájának első, illetve harmadik része alapján készült. Fosse Szophoklész nyomán meséli újra a Labdakidák történetét. Pontosan követi az antik tragédiák szerkezetét, bár néhány szereplőt elhagy belőlük (az Antigonéból például Eurydikét), és erősen redukálja, a mai köznyelvhez közelíti Szophoklész emelkedett, mitológiai utalásokban gazdag szövegét. Fosse szikár textusába az Oidipuszban jónéhány sort visszahelyezett a rendező Szophoklész drámájából (Babits Mihály fordításában), mely által világos, tiszta, mégis költői színpadi szöveg jött létre.

Az Antigoné előadásszövege másféle változásokat mutat Fosse darabjához képest. Rusznyák Gábor és a dramaturg, Varga Márta egyrészt jelentősen tovább rövidítette az elhangzó szöveget: kikerült belőle minden, ami elmondható egy gesztussal, amit közvetíthet egy hangsúly, egy testtartás, egy tekintet; kimaradt minden olyan szövegrészlet, ami csak színezne egy eseményt (például annak részletezése, hogyan küldték az Őrt Kreónhoz, vagy hogyan fogták el Antigonét), és erősen megrövidül minden érvelés, ami Kreónt próbálná meggyőzni (Antigoné, Haimón szövegei). Így aztán minden elhangzó szó súlya megnövekedik, a (gyakran hiányos szerkezetű) mondatok kavicsokként gördülnek ki a szereplők száján. (Fosse kisebb-nagyobb szüneteket is jelez a kimondott szavak közt, ezek teremtik meg a szöveg fojtott, szaggatott ritmusát.) De nemcsak húzott a rendező Fosse szövegéből, hanem számos helyen újra is írta azt. Teljesen újraírta például Kreón „trónfoglaló" beszédét, amelyben megtiltja Polyneikész eltemetését. Ennek a beszédnek a helye is megváltozik a kaposvári előadásban, Antigoné és Iszméné első jelenete elé kerül: a nővérek így a szemünk láttára szembesülnek az uralkodói rendelettel. Számos kisebb-nagyobb változtatás eredményeként a szereplők megszólalásai még egyértelműbbek lettek, mint Fossénál, az álláspontok, a közlések – akár gondolatot, akár érzést, akár felhívást közvetítenek – megingathatatlan belső meggyőződésként, megkérdőjelezhetetlen ultima ratióként hangzanak el. Még a látszata sem marad a vitának, mindenki magában áll, önmagát képviseli, szavaik csörömpölve hullanak a másik lába elé.

Kettéválasztva

Bár számos részletében ismerős az Oidipuszból az a világ, amelybe az Antigonéban belépünk, mégis az első pillanattól kezdve elfogja valami idegenségérzet a nézőt. Az Oidipusz amfiteátrumot idéző nézőterén nem volt olyan hely, ahol kívül maradhattunk volna a játékon. Részei lehettünk egy az első pillanattól az utolsóig jelen lévő, együtt létező, egymással sokféle kapcsolatban álló emberek közösségének (a thébai népnek), azzal a különbséggel, hogy akiket a tér legalsó szintjén láttunk, azokat már utolérte e pestis, betegek, halálra szántak. Itt minden (a múlt felkutatása és a vele való szembenézés) előttünk és ezek előtt az ártatlanul szenvedők előtt – és nem utolsó sorban értük – történt.

Az Antigoné nézőterén ülve nem a közösség, hanem a kettéosztottság érzete válik igen erőssé. Hiába hajlik ugyanaz az ég (egy hatalmas kifeszített fehér drapéria) fölénk, és hiába járják át az egész termet a hosszan kitartott különös hangzások (zene: Rozs Tamás), ez a tér nem tud közössé lenni (tervező: Szalai József és Rusznyák Gábor). A nézőtér kétfelől határolja a játékteret, egymással szemben ülünk, és kívülről nézzük a nagyok történetét. A kettéosztottság nemcsak a térben jelenik meg, beszél erről Kreón (Gyuricza István) is, mondván tudja ő, hogy vannak a városban olyanok, akik Eteoklészt, és vannak, akik Polyneikészt támogatták a harcban. Legfőbb uralkodói céljaként éppen ennek a megosztottságnak a megszüntetését nevezi meg, ám az a törvény, amellyel ezt el kívánja érni, megint csak elkülönít: halott és halott közt tesz különbséget, városbelivé és idegenné választja szét őket. „Az istenek újra velünk vannak" – jelenti be az új uralkodó első nyilvános beszédében, de a halott eltemetésének tilalma éppen az istenektől szakítja el újra a várost. (Hiszen éppen ezért jön majd Teiresziász – Kelemen József –, hogy figyelmeztesse Kreónt: a madarak baljós jeleket küldenek, az áldozat kárba vész, és újra pusztít a pestis a városban.)

Nemcsak a nézőtér két fele válik szét, hanem maga a játéktér is kétpólusú. Kétoldalt kövekből rakott falak, két építmény, fogja közre a játékteret – palota és nekropolisz. Az egyik oldalt a halottak foglalják el ((Laiosz – Tóth Géza, Oidipusz – Kocsis Pál, Iokaszté – Csapó Virág, később Eteoklész – Mohácsi Norbert), mellettük nyílik az Antigonét magába záró barlang bejárata is. Szemben velük a másik térfél az uralkodóé, a palota falában csobogó kút, előtte kalitkában fekete madár (varjú? holló?). gubbaszt. Kreón trónja (az a láda, ahova uralkodói díszében leül, ahova vissza-visszatér) koporsó, amibe Eteoklész testét helyezték. A halottak térfelén egy mikrofon áll, amivel a nyilvánossághoz lehet szólni (Kreón trónbeszédéhez hozták be, és Polyneikész eltemetésekor viszik majd ki) – ám aki elé lép, hogy beszéljen, hátat kell, hogy fordítson a halottaknak.

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/9. számában.

Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft