Egy vágy(ott)-előadás

De nem csak a nagyszerű táncosokon és a remekül kiosztott szerepeken múlik, hogy kivételesen jól sikerült irodalmi művön alapuló táncszínházi adaptációt láthatunk: egyszerűen minden alkotóelem a helyén van. Kulcsár Noémi koreográfus, a két éve alakult Tellabor vezetője a nehezebb utat választotta, amikor nem egyszerűen narratívan és illusztratívan akarta elmesélni a Tennessee Williams-dráma cselekményét, hanem a karakterek közötti viszonyokat és a lélektani folyamatokat vette górcső alá.

Az atmoszféra megteremtéséhez jó kiindulást biztosít az egyszerű, jól funkcionáló tér, amelyet tulajdonképpen a Kowalski-házaspár, Stella és Stanley lakásának néhány bútordarabja tagol, de valójában mindegyik darab többfunkciós, vagy éppen metaforikus jelentőséget is hordoz. A szekrénybe nem csak Stella látogatóba érkező nővérének, Blanche-nak a túlságosan hivalkodó ruhái kerülnek, hanem az funkcionál „második szobaként" is, ahol a nővérek bújnak el játékosan, vagy ahová Stella és Stanley vonulnak el szerelmes együttlétre. A komód számos titkot rejt, és Blanche rendszeresen erre ül fel szépítkezni (drámabeli fürdési szenvedélye itt hajszárítási szenvedéllyé alakul). A két nővér virágos ruhái egyrészt hűek a drámaszöveghez, másrészt illeszkednek az 50-es, 60-as éveket idéző bútorokhoz is.
A retró-hangulat a zeneválasztásban is visszaköszön, és a sokrétűen és átgondoltan szerkesztett zenei anyag végigköveti a darab érzelmi ívét. Az első képben a húgához látogatóba érkező Blanche szólóját láthatjuk, amelyet zongoraszó kísér. Ez a zongora-téma a későbbiekben is visszatér Blanche történetének kulcsmomentumainál (a Williams-szövegben ismétlődően „méla zongoraszó" kíséri a nő tragédiáját).

Blanche DuBois-t Lőrinc Katalin táncolja, aki az ötven feletti táncos generáció tagja, amely Magyarországon fájóan kevéssé aktív a színpadon. Nemcsak táncos társainál idősebb, hanem annál is, amilyennek Williams Blanche-t megírta, de éppen érettsége által lesz annyira megrendítő az alakítása. Mozgása semmivel sem kevésbé fiatalos a többiekénél – ez különösen szembetűnő a húgát alakító Lázár Eszterrel közös jeleneteikben, ahol kamaszlányokként játszadoznak, incselkednek egymással. Ugyanakkor hihetetlenül széles érzelmi skálát jár és mutat be: egyaránt tud tartást sugározni és megtört lenni; egyszer csábító díva, máskor félénk kislány; ha kell, méltóságteljesen és elegánsan táncol, ha kell, tétován és elesetten. Szívbe markolóan ábrázolja Blanche leépülését és bukását, amelynek katartikus csúcspontja a zárójelenet, amelyben az apró, fizikailag és lelkileg is meggyötört nőt az erős férfikarok saját bőröndjébe teszik be, és így, „bőröndbe csomagolva" viszik el húga házából, ahová korábban menedékért jött.

Csere Zoltán már csak magas, izmos alkatánál fogva is kiválóan alkalmas a durva és erőszakos macsó, Stanley Kowalski szerepére, jelentős fizikai fölénye eleve feszültséget teremt közte és Blanche között. Ez a feszültség abban a jelenetben robban fel végül, amikor a már kicsit zavart elméjű Blanche tüllszoknyában, tiarával a fején balerinaként táncol, Stanley pedig nemcsak kineveti, de fizikálisan is porrá zúzza az asszonyt. Ugyanakkor láthatjuk a másik oldalát is, hiszen feleségét gyengéden és rajongva szereti – Stanley és Stella duettje az előadás egyik legszebb, költői jelenete.

Lázár Eszter szépen, lágyan és elegánsan táncolja a nővére és férje között őrlődő Stellát. Grecsó Zoltán is remekel Mitch szerepében. Két duettje Lőrinc Katalinnal egyrészről az előadók dicséretére válik, másrészről viszont jó példája annak, hogy Kulcsár Noémi milyen pontosan képes érzelmi állapotokat a mozdulatok nyelvére fordítani: az első duett a vágyról, az elfogadásról szól, míg a második éppen az ellentétéről, az elfordulásról, elutasításról. Ez utóbbi jelenetben nyeri el valódi értelmét a színpad elején álló lámpa is, amelynek fényében Mitch először pillantja meg (szó szerint és átvitt értelemben is) Blanche igazi arcát. A fény máskor is fontos szerephez jut: külön teret és elmúlt időt jelöl például abban az ötletes jelenetben, amelyben értesülünk Blanche nem éppen makulátlan múltjáról.
A háromtagú, egyszerű feketébe öltözött „kar" (Tóth Brigitta, Bukta Gergő, Schell Martin) alakítja az összes többi szerepet: Stanley kártyapartnereit, szomszédokat, Blanche régi hódolóit. Ők hárman is lendületesen és pontosan teljesítenek.

A darab elejétől fogva a táncosok barnás papírdarabokat ragasztgatnak a színpad hátsó falára, a különös tapéta együtt épül a szemünk láttára kibontakozó történettel. Majd Blanche hazugságainak lelepleződése után letépik a papírokat, és nem marad más, csak a csupasz fal – egy utolsó a számos nagyszerűen végigvitt metafora közül. Téma, alkotók és előadók különösen szerencsés találkozásának lehetünk tanúi a Tellabor előadásán, amely táncmatériája okán szemet, érzelmi töltete okán pedig szívet gyönyörködtető élményt nyújt.

A vágy villamosa

Kulcsár Noémi Tellabor

Látvány, jelmez: Kulcsár Noémi
Fény: Payer Ferenc
Zene: montázs
Rendező-koreográfus: Kulcsár Noémi
Alkotók, előadók: Lőrinc Katalin, Csere Zoltán, Lázár Eszter, Grecsó Zoltán
Továbbá: Tóth Brigitta, Bukta Gergő, Schell Martin

Helyszín: MU Színház