Évszakok, színek, emberek

Az első részt, amelynek címe megegyezik a zeneműével, Barta Dóra koreografálta, és ez volt az együttes első önálló bemutatója idén tavasszal Kecskeméten. A koreográfus a négy évszak váltakozását az emberi élet szakaszaival állítja párhuzamba, és az egészet a tél, az elmúlás perspektívájába helyezi, hiszen a tavasz, nyár és ősz jelenetei valójában egy, a tél színeibe öltözött pár visszaemlékezéseiként jelennek meg. Bár a koncepció átgondolt és következetesen végigvitt, mégis úgy tűnik, Barta Dóra túl sok mindent akart megmutatni ebben a bemutatkozó darabban. A szcenikába és a koreográfiába is igyekezett minél több mindent belesűríteni, de összességében a kevesebb több lett volna.

A hátsó díszletfal egyfajta számos kiszögelléssel, pallóval tarkított „mászófal", amelyet igen változatosan laknak be a táncosok. De egy komplett szobarészlet, egy asztalka két székkel és lámpával is fel van erősítve a falra, itt foglal helyet a darab legnagyobb részében a fehérbe öltözött idős pár (korukra persze csak a tél-metaforából következtethetünk, hiszen őket is fiatal táncosok alakítják). A többi nyolc táncos öltözékének színe is egy-egy évszakhoz kapcsolódik: a tavasz-táncosok ruhája kékeszöld árnyalatú, a nyáriaké tüzes vöröses és narancssárgás, míg az őszieké barnás-drappos. Bár mindegyikük folyamatosan színpadon van és táncol, a zenei tételeknek megfelelően mindig domináns szerepet kapnak az adott évszak színeibe öltözött táncosok, és a koreográfia is ennek megfelelően kap más-más jelleget. Ez főleg a tavasz- és a nyár-szekvenciánál követhető, előbbi életvidám, sok ugrással és forgással díszített, míg utóbbi lendületes és szenvedélyes. Körülbelül a darab második felétől azonban a látvány veszi át a főszerepet, a fények játéka, a füstgép és a kellékek elvonják a figyelmet a táncról, és el is nyomják azt. A rolleren bekerekező és dalra fakadó Vivaldi figurája végképp túlzásnak hat, humorosnak szánt jelenete nem illeszkedik az előadás hangulatához, ráadásul meg is töri az ívét. Sajnos a koreográfia is az előadás második felére fárad ki, így az ősz és a tél tételei hatásos helyett inkább hatásvadásszá válnak a sok látványelem által. Pedig kezdettől fogva arra várunk, mikor jön le végre a falról a fehérbe öltözött páros, de amikor végre megtörténik, annak nincs igazán súlya.

A minden értelemben fiatal együttes tagjai még nem teljesítenek egyenletes szinten, és Barta Dóra érdeme, hogy jó pedagógusként mindenkinek olyan feladatot ad, amilyet jelenlegi állapotában elbír. Ebben a felvonásban a lányok tűnnek magabiztosabbnak. Közülük is kiemelkedik Kiss Eszter, aki nemcsak azért vonja magára a figyelmünket, mert övé a nyitójelenet, de precíz technikájával és dinamizmusával energiabombaként szervezi maga köré a többieket a darab első harmadában. A későbbi tételeket a téli páros női tagja, Domán Dalma uralja, aki amellett, hogy elegánsan táncol, szuggesztív előadó is.

Az est újdonsága a második darab, amely Az Ötödik címet viseli, és Andrej Petrovic koreografálta. A szlovák származású Petrovic jelenleg Akram Khan társulatában táncol, de bármennyire is hangsúlyozza ezt az életrajza, aktuális mesterének hatását nem nagyon fedezhetjük fel koreográfiájában. Persze nem is baj, ha saját stílusjegyeket kialakítva kívánja letenni a névjegyét, de Az Ötödikből nem igazán rajzolódik ki egy markáns irányvonal, különösen ami a tánctechnikát illeti. Petrovic nem ragaszkodott az évszakok tematikájához, hanem a zenét csak inspirációnak használva az emberi viselkedésről akart szólni, elsősorban arról, hogyan befolyásolnak minket az elvárások, a társadalom, és mit teszünk másként akkor, amikor mindenki minket figyel, illetve amikor senki sem lát minket.

A darab egy férfi felöltözésével kezdődik, és egy nő levetkőzésével végződik – a ruhák itt a társadalmi normák felöltését illetve levetését jelképezik. A laza keret közötti történésekben is meghatározó szerepe van az öltözéknek: öltönyben a férfiak, szürke kosztümnadrágban, rikító blúzokban és magassarkúban a nők. Az irodai öltözet, a szürke-fehér és neonszínek mind egy lélektelen világot ábrázolnak, csakúgy, mint a pózokba merevedő és egyenmosolyt öltő nők robotikus mozgása. Ebben a gépies világban minden különbözés és emberi gesztus kerülendő, a tömeg azonnal meg is próbálja akadályozni, amint valaki a többiektől elütően mer viselkedni. Ezért olyan nagy szó, amikor az egyik lánynak mégis sikerül kiszakadni közülük, és levetni magáról az „egyenruhát". Nem túl eredeti problémafelvetés, és Petrovic nem is ás a téma mélyére. Csak néhány jól ismert modern toposzt villant fel, de továbbgondolásra nem késztet.

Barta Dóra néhány év leforgása alatt többedszer kezd új társulat építésébe (Egerben, saját társulatával, a Badora Dance Companyval, majd most Kecskeméten). A folyamatos újrakezdés eddig némileg megakadályozta, hogy igazi ívet fusson be akár valamelyik csapata, akár saját koreográfusi pályafutása. Remélhetőleg Kecskeméten adottak lesznek azok a feltételek, hogy az új táncegyüttes hosszú távon tudjon működni, és minden szempontból egyre érettebb munkák kerüljenek ki műhelyükből.

A Négy Évszak

Zene: Vivaldi–Max Richter
Díszlet: Barta Dóra
Jelmez: Kiss Julcsi
Fény: Katonka Zoltán
Szcenika: Szabó Csaba
Konzultáns: Réczei Tamás
Rendező-koreográfus: Barta Dóra
Előadók: Bajáki Zsanett, Bányai Mirjam Léna, Csizmadia Tamás, Domán Dalma, Katonka Zoltán, Kiss Eszter, Dávid Jácint Mihály, Matkovics Norbert, Nagy Nikolett, Szőllősi Krisztina

Az Ötödik

Zene: Vivaldi-Max Richter
Zenei szerkesztő: Gergely Attila
Jelmez: Andrea Haamer
Fény, koreográfus asszisztens: Katonka Zoltán
Társrendező-dramaturg: Sasha Milavic Davies
Rendező-koreográfus: Andrej Petrovic
Előadók: Bányai Mirjam Léna, Csizmadia Tamás, Domán Dalma, Katonka Zoltán, Kiss Eszter, Dávid Jácint Mihály, Matkovics Norbert, Nagy Nikolett, Szőllősi Krisztina
Projektvezető: Barta Dóra