Életút szó-partitúrára
John – DV8
A DV8 és alapító/vezető alkotója, Lloyd Newson munkáinak a kezdetektől fogva (azaz jó negyedszázada) lényegi alkotóeleme a politikum. Ezen belül is két szféra: a társadalom, valamint az egyén intim mozgásterének politikai vizsgálata képezi a fókuszt, és darabról darabra egyik vagy a másik kap erősebb hangsúlyt.
A társulat két és fél évvel ezelőtt a Trafóban olyan művet mutatott be, mely hangsúlyosan társadalmi-politikai kérdésre koncentrált: a Can We Talk About It? az iszlám fundamentalizmus „felségterületeiről" kiinduló terrorizmus jelenségeit kutatta, különös tekintettel arra, mit tud kezdeni egy „fejlett" nyugati ország ezzel a problémával. A most látott John személyes sorsokat tesz politikai vizsgálódás tárgyává, ezt akár már a cím: egy keresztnév intimitása is sugallhatja, de Newson a személyest is társadalomkritikus attitűddel szemléli.
A John az eddigi utolsó: 2014-ben elkészült láncszem azon Lloyd Newson-művek sorában, melyek valódi dokumentumokat dolgoznak fel és idéznek meg a színpadon. Newson és alkotótársai (többek között az est főszereplője, akiről majd még bővebben szólunk) számos férfival készült életút-interjúból választottak ki egyet, s ezt a személyes elbeszélést adaptálták színpadi művé. Ez az elnagyolt kifejezés: „színpadi mű" természetesen pontosítást igényel, de ezúttal a definíció nem könnyű. A darab minden pillanata koreográfia ugyan, azaz minden pillanatnak megvan a maga pontos, élesen kontúros mozdulatrajza (nem kötelező táncnak nevezni), de ennek a mozgásnak teljes egészében a színpadon elmondott szöveg adja a partitúráját. A minden egyes szóhoz egy „arról szóló", azt erősítő vagy illusztráló mozdulatot rendelő alkotói koncepcióhoz amúgy már született is új műfaji megjelölés: a társulat „verbatim táncszínház"-nak nevezi ezt a módszert. Tehát, a nálunk „fizikai színház" fordításban ismert „physical theatre" műfaját jó negyedszázada megalapító, annak nevét adó társulat tovább finomította, és másként is aposztrofálja módszerét: egyre fontosabb alkotásaikban a szó. A beszéd immár az előadás 75 percén keresztül, az elsőtől az utolsóig szüntelen, és miközben a dialógusok is az elmesélés részeként, idézetként hangzanak el, nincs megállás egy percre sem.
Hihetetlenül, sőt: a megvalósíthatatlanságig nehéz műfaj ez, és valószínűleg egyetlen ember képes rá: a John főszereplője, Hannes Langolf. Lényegileg végig ő beszél („cockney", vagyis az alsóbb osztályból származók akcentusával), jelenetről jelenetre, gyakorlatilag „egy szuszra" mondja végig a hosszú, szövevényes élettörténetet, miközben minden porcikája mozog, és minden egyes mozdulatának ritmusát a szavak, szótagok ritmusa határozza meg. Nem tudni, mikor pihen, mert amikor véletlenül nem ő beszél (vannak ilyen percek is), akkor éppen a mozgó színfalak mögött/között tornázza át magát újabb helyzetébe, újabb jelenetmozaikba. Amikor egy-egy pillanatban úgy érezzük: ez az a pont, ahol valószínűleg megfulladna, ha nem állna le, ő akkor is hajszálpontosan, szövegtévesztés nélkül fonja tovább a szó- és gesztusszövevényt.
Hogy miért a darab műfaji érdekessége, valamint az említett egyéni teljesítmény furakodott itt most előre, ahelyett, hogy a szokásos módon a darab általános jellemzőivel (mint keletkezési körülmények, téma, szerkezet és így tovább) foglalkoznék elmélyültebben? Szubjektív a magyarázat: a DV8 legújabb előadásában ez volt számomra a revelatív élmény. Minden más, ami az előadásról elmondható (és persze azért említést kap), diszkréten sorakozik fel a társulat egyéb előadásainak ismert tartalmi és formai jellemzői mellé.
A téma röviden: egy enyhén szólva is problematikus fiú /férfi sors: gyerekkortól az idősödő korig, kétféle „nehézséghalmaz" mentén. Az egyik a társadalom legalján, szegénység, szeretetlenség közepette, tanulatlanság, alkohol, drog, munkanélküliség és családon belüli erőszak által sújtva felcseperedő, eszmélő fiú sorsa, aki felnőttként ugyanúgy kallódik, tudatmódosít és bűnöz tovább, mint a miliő, amelyből származik. A másik ezt követően, a főhős homoszexualitásának kiélésével kerül képbe. Egy meglehetősen speciális társadalmi színtér ez: a férfi szaunák flórája-faunája, ahol az AIDS általi fenyegetettség árnyékában burjánzik a magány- és unaloműzés gyakorlata. Mindkét világ távol a szívderítőtől, mégis – a mozgásillusztráció eszközével ironikusan, néha pedig kimondottan humorosan, szerethetőn ábrázolva. A humor forrásául szolgál az a szaggatottság is, amit a „szó szerint" egymás mellé rendelt mozdulatok ritmikája ad: egyes jelenetek olyanok, mintha számítógépes animációt látnánk, szinte elfelejtődik, hogy élő emberek mozognak előttünk a térben.
Mégpedig nem akármilyen térben: a Trafó nagytermébe „importált" forgószínpadon a színtér: egy rafinált, több részre tagolt furnérszerű fal, polcokkal, résekkel, ajtókkal (erősen emlékeztetve a Can We Talk About It? színpadi látványára) folyamatosan forog: így teremtve újabb és újabb helyszíneket az egyes történések számára, és teremtve meg az újabb idősíkokat is.
A történet tematikai anyaga tehát első vonatkozásában nem hordoz meglepőt: a világháló óta nincsenek titkos emberi sorsok, minden rémségről és szenvedésről tudunk, és a jelenkor színházának egyik legizgalmasabb kihívása minden titoknak (legyen az mocskos, szégyenletes vagy „csupán" esendő) kendőzetlen, a hagyományos prüdériától megszabadított ábrázolása. A másik, a meleg-szaunák belső világa nyilvánvalóan kevésbé ismert szélesebb társadalmi körökben, de ezt a helyszínt sokkal inkább a mozgásos játéklehetőségek indokolják, mint a társadalmi, politikai gyúanyag, nevesen az AIDS mint felelősen kezelendő veszélyforrás. A szöveg itt kevésbé izgalmas, inkább szórakoztató, és ezekben a képekben a mozgás is játékosabb, könnyedebb, a meztelenség is inkább a groteszk forrása, mint bármi másé. A lazán ironikus hangvétel után különös súlyt kap a végkicsengés: a lecsöndesedett, rezignált vallomás a szeretethiányról, a magányról.
Ám igazságtalan lenne, ha csak Hannes Langolf teljesítményének tulajdonítanám a John sikerességét, erejét, virtuozitását. Nem csupán azért, mert az ő teljesítményét közelíti meg a kilenc tagú team-ből Ian Garside (aki többek között a narrátor fiát személyesíti meg bámulatra méltó tisztasággal és virtuozitással), hanem mert az egész csapat óraműszerű magától értetődőséggel pontos, a szövegmondás terén éppúgy, mint a mozgás terén: ahogyan azt már a DV8-től megszokhattuk. Diszkrét fények; egyszerű „civil" ruhák, zene csak alig észrevehetően: semmi sem tolakszik, minden olyan visszafogott, ahogyan azt a legjobbak engedhetik meg maguknak... Profizmus. Bárhonnan közelítek, minduntalan ez a szó jut eszembe...
A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/6. számában.
Az Ellenfény aktuális száma kapható a kiemelt hírlapárusító helyeken, a színházakban, illetve néhány moziban és könyvesboltban. Ezek listája itt olvasható.
Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft
