„Süvítve a sötét, kietlen űrben..."

Közben más társulatokkal is dolgozott: 2013 februárjában a Parasztoperát rendezte a temesvári színházban, 2014 februárjában pedig Szép Ernő egyfelvonásosokat állított színpadra Dunaújvárosban Május! címmel. A rendezővel Sándor L. István beszélgetett.

[...]

– A Képmutatók cselszövése egy színtársulat helyzetéről is szól, akárcsak az I. Erzsébet.

– Így van. De ez a társulat nagyon szereti „zsarnoki" vezetőjét, nemcsak művészként néznek fel rá, hanem emberként is tisztelik. Amikor Molière meghal, egyértelművé válik, hogy szét fog itt esni minden. A színházat lebontják. Ez az utolsó gesztus az előadásban. Ezért volt fontos nekem, hogy Charon érsekről, aki győz, és mindent visz, egy szürke, korlátolt, gőgös és képmutató politikus jusson a néző eszébe. Minden lehetséges eszközt megragad, hogy elérje a célját, és nincsenek skrupulusai. Mindezt Isten nevében, a „erkölcs" nevében, a haza nevében. Mindig a kultúra az, amely elsőként áldozatul esik. Mára ez már nem fenyegetés, hanem befejezett tény.

Szükség van-e színházra?

– Az I. Erzsébet folytatja a trilógiát, mert ez is a hatalom és a művészet, illetve a hatalom és az ember viszonyáról beszél. A középpontjában, akárcsak a Képmutatókban, egy színtársulat áll.

– Ha végigkövetjük ennek a társulatnak a történetét, akkor arra kérdezünk rá, hogy egyáltalán szükség van-e színházra. És erre egyre határozottabban azt tudjuk válaszolni, hogy nincs. Manapság én ezt élem meg. Azt látom, hogy a független színházakat ki akarják csinálni, a kulturális kormányzat nem akar erre a területre pénzt fordítani, nyilván másra szánják, valószínűleg nem is kultúrára

– Emiatt változtattad meg a darab végét?

– Igen. Egész egyszerűen azt érzem, hogy földönfutókká tesznek minket. Hogy el fogunk tűnni a Föld színéről. Hogy nem fogunk tudni dolgozni. Ezt a kétségbeesett félelmet akartam megfogalmazni az előadás befejezésével. Az én változatomban ugyanis a színészeket deportálják.

– A Foster-darabban szó sincs arról, hogy meghal I. Erzsébet, és a helyére lépő I. Jakab új törvényeket hoz, amelyben betiltja a színházat, sőt gályára veti a színészeket.

– Ehhez a változtatáshoz találtam egy I. Jakab korabeli törvényt, amellyel bezáratta a színházakat. Sok törvényszöveget iktattam be az előadásba, I. Erzsébet törvényei közül is többet. De a legvégén I. Jakab törvénye hangzik el, persze egy kicsit csaltam, mert megspékeltem egy VIII. Henrik korabeli törvény szövegével. A gályával való fenyegetés onnan való.

– És honnan kerested elő ezeket a törvényeket?

– Van egy lenyűgöző forrásmunka, Székely György Lángözön című könyve, a legtöbb innen való. Az I. Erzsébetben sok minden a bohóctréfa, a vásári komédia, majdhogynem a kabaré szintjén zajlik. Így néha olyasmiken nevetnek a nézők, amik eredeti Erzsébet-kori törvények... Mindez azért van, hogy a legvége előtt egyszer csak Fodor Tamás, a parókáját levéve azt mondhassa a színházról egy ócska teknőben, hogy: „Ágálunk, forgunk, fortyogunk, szerelemről és veszélyről csicsergünk egy sötét szobácskában, amelynek teteje kisebb egy levélnél, és közben az egész bogárfaj utazik, süvítve a sötét, kietlen űrben..." Kinek van még szüksége a színházra? Kiröhögjük, kigúnyoljuk a politikát és a hatalmasokat, de drágán megfizetünk érte.

– Ez eredeti Foster?

– Igen, ehhez nem nyúltam.

– Pedig sokat igazítottál az eredeti darabon.

– Körülbelül kétharmad-egyharmad az eredeti Foster-szöveg és az „igazítások" aránya. A Foster-darab – így jelent meg kötetben is – lényegében egy La Mama-előadás leírása, hisz a kurzívan szedett részek nem szerzői instrukciók, inkább színpadi cselekvések, akciók, rendezői utasítások lejegyzései. Egyfajta kanavász. Minden színpadravitel egy újabb változat.

– És miket írtál bele az előadásba?

– Olyasmiket, amik a koncepciómat erősítették. Sok mindent porosnak éreztem az eredeti Fosterben. Ezek helyett jobb szövegeket kerestem, olyanokat, amelyek beleillenek a szerkezetbe. Például a prológus. Az előadás első mondata, hogy „nem kacagtatni jöttem", Shakespeare VIII. Henrikjéből való, legalábbis a feléig, mert a második felét már KAF (Kovács András Ferenc) írta. Őt kértem fel, hogy segítsen, hiszen szükségem volt verses betétekre. De nálunk van epilógus is. Ez is Kovács András Ferenc által írt kifordított Prospero-monológ: „Föloldozom hibám, ha van. / S hogy színről színre lássatok, / Ha bántok, megbocsássatok." Tehát A viharig terjednek az előadás utalásai. A dalszövegeket is Kovács András Ferenc írta, a zenéket Monori András szerezte. Eredetileg arra törekedtünk, hogy a harmincas évek német kabaréját idézze meg. Aztán végül eltértünk ettől, de stílusként ez lebegett előttünk.

Szeretnék egy olyan országban élni

– Miért férfiak játsszák a női szerepeket? Nyilván az Erzsébet-kori színházra akartál utalni.

– Igen, vissza akartam vinni a játékot abba a korba. Azt szerettem volna, ha a real-time maga Erzsébet kora, és egy akkor működő társulatot látunk. Ezért férfiak játsszák a női szerepeket. Arról nem beszélve milyen hálás feladat férfiakkal játszatni a nőket... Másrészt a színház és valóság viszonyát is nagyon plasztikussá teszi, a civil és a szerep közti távolságot. Lehetőséget teremt egy „kint is vagyok-bent is vagyok" játékra, duplafenekű lesz minden. Tükör és tükörkép.

– „Cserébe" összevontad a Kikiáltó és a boszorkány szerepét.

– Igen, így lett ennek az előadásnak is keretes a szerkezete. Azzal a képpel kezdődik, hogy egy boszorkány megkettőződik, szétválik nővé és férfivá. Aztán az előadás végén újra eggyé válnak. Közben a férfialak, akit Nagypál Gábor játszik, kikiáltóként irányítja a játékot, elmeséli a történetet, míg a nő (Bodor Johanna) pedig folyamatosan megjelenik Erzsébet tükörképeként. Tulajdonképpen afféle fura női princípium, ami legalább annyira tartozik a történetmesélőhöz, mint Erzsébet személyéhez, hiszen, amikor mesélsz egy történetet, akkor te magad is azonosulsz a főhősöddel. Persze ha jobban belegondolunk, nem tudjuk pontosan, hogy kicsoda valójában ennek az előadásnak a főhőse. Erzsébet királynő? Vagy az Erzsébet királynőt játszó színész? Tükör és tükörkép. Folyamatosan bukfencezik a darab aközött, hogy a királynő történetét vagy az életét eljátszó színész és színtársulat történetét látjuk-e. Arra törekedtem, hogy mindig jelen idejűnek fogadtassak el egy helyzetet, aztán lépjünk ki belőle, és azt fogadtassuk el jelen idejűnek, ami így alakult ki. Tulajdonképpen ezekből a mozaikokból áll össze az előadás. Majdhogynem olyan, mint egy vásári komédia...

– Miközben a „real-time" Erzsébet kora, azért mégis csak napjainkról van szó az előadásban.

– Igen. És ma rendkívül látványosak a változások a kulturális területen: akár az MMA-ra gondolok, akár arra az etatista szemléletre, hogy mindent az állam mond meg, dönt el. Érzésem szerint ideológiai alapon működő kontraszelekció van. Aki jól mutat a díszpáholyban, abból még nem feltétlenül lesz jó színházigazgató. Azt érzem, hogy folyamatosan devalválódik minden. Ahogy a demokrácia különböző elemei is leépülnek. Pedig nem szeretnék még egyszer olyan országban élni, ahol mindent egyetlen ember mond meg. Köszönöm szépen, nekem ez már megvolt Ceausescu Romániájában. Szeretnék egy olyan országban élni, ahol a politika nem telepszik rá az életünkre, s nem akar egyre nagyobb szeletet kihasítani belőle. Szeretnék egy olyan országot, amelyben nyugodtan le tudnak ülni az emberek beszélgetni egymással, és nem kezdenek el anyázni, ha kiderül, hogy mást gondolnak a világról.

[...]

A teljes cikk jelenleg csak nyomtatott formában olvasható az Ellenfény 2014/1. számában.

Az Ellenfény aktuális és korábbi számai megrendelhetők a kiadótól: ellenfeny@t-online.hu
Árak (melyek tartalmazzák a postaköltséget is):
Az aktuális szám 495 Ft
Egy éven belül megjelent számok: 395 Ft
Korábbi évfolyamok számai: 295 Ft