Kényszerpályák
Négyeshatos – Stúdió „K”
Bár 42 éves története során sokat változott a Stúdió „K”, néhány alapvető jellegzetességéhez mindvégig ragaszkodott, s ezek a társulat gondolkodását meghatározó erények akkor is megjelennek az előadásokban, ha vendégrendező készíti őket. Mint most Forgács Péter, aki először dolgozott az együttessel. A Négyeshatosról Mátyás Edina számol be.
A Stúdió „K” egyik legfőbb jellegzetessége a személyessége. Ez egyrészt adódik abból, hogy (régen is és most is) intim terekben játsszák az előadásaikat, így a nézőket inkább résztvevőknek, semmint szemlélődőknek tekintik. Ugyanakkor a Stúdió „K” mindig is a közösségi színházcsinálást preferálta. Bár a társulat folyamatosan változott, de ahhoz az alapelvhez, hogy a színészek elsősorban magukból dolgozzanak, mindvégig ragaszkodtak.
A Négyeshatosra ezt fokozottabban is igaz, hisz ez a törekvés most nemcsak a szerepformálást, hanem az alapanyag kialakítását, a darab „megírását” is meghatározta. A munka ezúttal azzal kezdődött, hogy a színészek magukról beszéltek, saját történeteket meséltek, érdekes helyzeteket idéztek fel az életükből. Természetesen ezt később valóban alapanyagnak tekintették, átformálták, kiegészítették, szerkezetbe illesztették. (A Stúdió „K”-tól nem idegen ez az improvizációs munkamódszer, hisz például az újjáalakuló társulat első előadása, a Veszteglés is rögtönzésekből született. De Forgács Péter rendező is dolgozott már ezzel a technikával. Legutóbb Nyíregyházán a Hát akkor itt fogunk élni című előadást készítette így. Ott a színészek Thornton Wilder A mi kis városunk című drámájának vázába illesztették bele személyes történeteiket, saját tapasztalataikat. A Stúdió „K” előadása is hivatkozik két Thornton Wilder-egyfelvonásosra, de ezek inkább csak ötletadóként működtek.)
A Négyeshatos alapját alkotó sok apró történet olyan közegben idéződik fel az előadásban, amelytől metaforikus értelművé válnak. Ugyanakkor „figurákat is váltanak” a színészek, azaz sokszor nem a saját maguk által hozott sztorikat mondják, nem a saját szerepüket játsszák. Így valódi játék születik, amelynek megmarad a személyessége, de ez egyáltalán nem válik feszélyezővé. Nincs olyan érzésünk, mintha a szereplők intim szférájába tekintenénk be, amelyhez nézőként nem sok közünk lehet.
