Ez a létformánk
Nagypál Gáborral beszélget Sándor L. István
Nagypál Gábor (1975) az Újvidéki Művészeti Akadémia elvégzése utána az Újvidéki Színház színésze lett, majd 2004-ben a Bárka Színházhoz szerződött, amelynek 2006-ig volt tagja. 2007-től szerepel a Stúdió „K” előadásaiban. Az együttes 40. születésnapján Fodor Tamás átadta neki és Zubek Adrienne-nek a Stúdió „K” vezetését. Nagypál Gábor 2012 januárjától a színház művészeti vezetője. Színészi munkája mellett rendezőként is dolgozik. Ő készítette a Stúdió „K” legutóbbi bemutatóját, a Himmelwerk GmbH-t.
– Elsősorban a Stúdió „K”-ról szeretnék veled beszélgetni. Egyáltalán hogyan kerültél kapcsolatba a Stúdió „K”-val?
– Nyilván Fodor Tamás révén. Az egyik kisvárdai fesztiválon ismerkedtünk meg, ahol ő a szakmai beszélgetések moderátora volt…
– Úgy emlékszem, zsűrizett.
– Vagy zsűrizett. Több funkcióban is ott volt. Aztán 2004-ben Fodor rendezett egy Platonovot (Pojáca volt a címe a „szeredásított” változatnak) Újvidéken, amiben én is benne voltam. Ez a munka volt az első szakmai találkozásom Tamással, s ez számomra nagyon fontos élmény volt. (Ez abban az évadban történt, ami után harmadmagammal a Bárkába szerződtem.) De nem látszott, hogy bármiféle folytatása lesz majd. Aztán a Bárkában három év után valahogy elfogyott körülöttem a levegő. Végigéltük Csányi János igazgatásának utolsó éveit, aminek a végén ő lelépett. Akkor megkértük Alföldit, hogy vegye át a színházat. Ezt ő elfogadta, egy évadot végig is csinált, aztán jöttek az úgynevezett szerződtetési tárgyalások, amikor is Robi nem újította meg a szerződésemet. Tulajdonképpen nem is bántam, mert nem éreztem jól magam a Bárkán, bár ezt akkor nem kommunikáltam, mert – egzisztenciális félelemből – magamtól nem mertem volna fölmondani. De Robi azt mondta, hogy úgy látja, nem futom ki a formámat, nem úgy működöm a Bárkán, ahogy erre képes lehetnék. Így egy rövid, de kifejezetten jó beszélgetés alatt tisztáztuk, hogy nincs sok közünk egymáshoz.
Akkor én valamiféle vákuumba kerültem. Többek között fölhívtam Tamást is, hogy szeretnék vele beszélgetni. Meg se fordult akkor még a fejemben, hogy munkát keresnék nála, egyszerűen csak azt kértem, hogy beszélgessünk arról, hogyan is működik Magyarországon a színházi élet, mert nem mindent értek belőle. Tamással mintegy három-négy órán át beszélgettünk, nyilván egyetlen konkrét választ sem adott, mert nem is adhatott, de erősen hatott rám a lénye, a határon való létezése, hisz a struktúrán belül és kívül is működött. Függetlenként, de mégis jelentős személyiségként létezett a magyar színházi szakmában. Ezt-azt meg is értettem a beszélgetésünkből, de ennek sokáig nem lett folytatása. Én máshol keresgettem munkát, de igazából még nem kristályosodott ki bennem, hogy mit is szeretnék csinálni. Nem találtam olyan helyet, ahová szívem szerint mentem volna.
Aztán Tamás hívott egy darabra, ez egy Czajlik-rendezés volt, az Orrocskák, Kőrösi Zoltán darabja. Ez volt az első szerepem a Stúdió „K”-ban, ami után következett még egy szerep, aztán egy másik, és valahogy itt ragadtam. Mert közben azt kezdtem érezni, hogy ez körülbelül olyan hely, ahol létezni tudnék. Nem egy gyár, itt nincs a munkának az a kopogós monotonitása, amit sok helyen érzékeltem. És mintha a Stúdió „K” a szó jó értelmében többet kérne, kívánna a színésztől, mint a saját színészi létezését. Nagyjából ez az idekerülésem története.
