Vágás nélkül
Lear dalai – Teatr Pieśń Kozła (GB-PL)
IX. Shakespeare Fesztivál, Gyula
A lengyel Teatr Pieśń Kozła társulat, akárcsak a IX. Shakespeare Fesztivál keretében két nappal korábban látott Vahtangov Színház, egy nagyon erős „hazai” színházi hagyományra támaszkodik, ugyanakkor küzd e tradíciót meghatározó egyéniség(ek) árnyával. Az együttesről és a Gyulán bemutatott előadásukról, a Lear dalairól Nánay Fanni ír.
E hagyomány „origója” Jerzy Grotowski, illetve a Grotowskival éveken keresztül együtt dolgozó (ám később őt megtagadó) Włodzimierz Staniewski, aki egy Lublin közeli kis faluban 36 éve megalapította a Gardzienice társulatot. Staniewski a polgári színházi környezetből, a rutinszerű, odaadás nélküli színészetből kereste a kiutat, amit a színház „természetes környezetében”, annak szakadatlan keresésében talált meg. A Gardzienice több korábbi tagja is idővel saját társulatot alapított, s a Staniewskinél szerzett tapasztalatokat saját színházában felhasználta, továbbfejlesztette. Wacław Sobaszek 1986-ban útnak indította a Węgajty Színházat, Grzegorz Bral 1996-ban megalapította a két évig Teatr Tragon, majd Teatr Pieśń Kozła néven futó társulatát, Piotr Borowski (aki mielőtt csatlakozott volna a Gardzienicéhez, részt vett Grotowski parateatralis kísérleteiben is) 1997-ben akkor huszonéves fiatalokkal létrehozta a Studium Teatralné-t, végül a Gardzienice egyik alapító tagja, Tomasz Rodowicz is „önállósodott”, s 2004 óta működteti a Teatr Chorea-t.
Bár az említett öt társulat művészi útkeresésében, működése irányában lényeges különbségek fedezhetők fel, az előadásokon végzett munka, s így a megszülető produkciók alapja közös: az erős zeneiség és a tréningen, a színészi technikákkal való kísérletezésen alapuló alkotás. Staniewski a kezdetektől fogva különös hangsúlyt fektetett a zenére, pontosabban a „zeneiségre”, amelyet „a színház első hajtásának” nevezett. A Gardzienice előadásainak felépítése ennek megfelelően nem drámai vagy ok-okozati, hanem kizárólag zenei struktúrákon alapult, s a produkciók ilyen jellegű szerkesztése erősen jellemzi a Staniewski színházából kivált társulatok munkáját is. Másfelől pedig mindannyiuknál rendkívül fontos, hogy egy-egy előadáson akár éveken keresztül dolgoznak, s azokat a bemutató pillanatában még nem tartják kész műnek, hanem „csupán” az organikusan fejlődő alkotás egyik állomásának.
