Történetek és víziók
DESH, iTMOi – Akram Khan Company
„Mi köze ennek a tánchoz?” „És erre van közönség?” „Mikor lesz ennek végre vége?” – az idei, harmincadik bécsi ImPulsTanz fesztivál három provokatív plakátján a feliratok három olyan előadó (Ivo Dimchev, Doris Uhlich és Trajal Harrell) képei mellett láthatók, akik a tánc határterületein alkotnak. Bár az idei, egyébként sokszínű programban egyértelműen hangsúlyos szerepet kaptak a performance, a konceptuális tánc és egyéb alműfajok, a fesztivál egyik legnépszerűbb alkotója mégis egy olyan táncos-koreográfus volt, aki saját bevallása szerint is mindig a táncból indul ki, és azt helyezi középpontba. Akram Khan 2001-ben még az ImPulsTanz feltörekvő koreográfusoknak létrehozott szekciója, az [8:tension] keretében lépett fel, mára viszont komoly nemzetközi karriert futott be, és biztosította helyét az európai kortárs tánc élvonalában. Bécsben most két legújabb darabját, a DESH-t és az iTMOi-t mutatta be nagy sikerrel. Az Akram Khan Company előadásait Megyeri Léna mutatja be.
Guy Cools dramaturg szerint, aki nyilvános beszélgetést vezetett a koreográfussal, Khan munkássága három fő csoportra osztható: szólókra, duettekre (Sidi Larbi Cherkaouival, Sylvie Guillemmel és Juliette Binoche-sal), valamint társulati munkákra. E besorolás szerint a DESH a szólómunkák közé tartozik, mégis eltér a csoport korábbi tagjaitól. Azok ugyanis mind tradicionális kathak[1]-előadások voltak, míg a DESH a koreográfus első kortárs szólója. A szanszkrit eredetű DESH szó otthont, földet jelent, és árulkodik róla, hogy a bangladesi származású, de Londonban született Khan a témaválasztásban is személyes vizekre evezett. A koreográfus munkásságában eddig is erősen jelen volt tágabb kulturális háttere, az indiai szubkontinens öröksége, ám a szűkebb gyökereivel való szembenézéssel eddig adós maradt – mint mondja, saját maga felé is. A DESH egyszerre mesél a személyes identitásról és egy fiatal, zaklatott sorsú állam történelméről.
A darab készítését megelőzte egy tíznapos bangladesi út az összes kreatív közreműködő részvételével, így az előadás egyik fő vonulatát az ott gyűjtött élmények, benyomások adják. A nyitójelenet a dokkbeli hajómunkások kalapácsütéseit idézi, majd később Khan – idegenként a saját kultúrájában – a kaotikus bangladesi forgalmat jelző hangok és fények között próbál elboldogulni. Jocelyn Pook zenéje szintén erőteljesen épít a „helyszíni szemle” során gyűjtött hangmintákra.
Az előadás másik fő irányvonalát a személyes történetek adják. Ezek közül is kiemelkednek azok, amelyek apa és fia kapcsolatával foglalkoznak.
A nyolc indiai klasszikus tánc egyike
