Palackposta

Már a címe telitalálat a Mesebolt legújabb, felnőtteknek való bemutatójának: Az üd/ülés és üd/vözülés nemcsak a régit és az újat, a szentet és a profánt, a Bibliát és Borgest szikráztatja össze, kopírozza egymásra, hanem fölmutatja a bravúrosan újratöltött passiójáték alapproblémáját is: a megváltódás örök vágyát és lehetetlenségét. Mindezt bámulatos látvánnyal, zenével, összjátékkal. A bemutatót majdnem elmosta a gyorsan lezúduló májusi özönvíz – de aztán annál szebben ragyogott föl az ég. Talán Borges üzent így – vagy valaki más.

A Mesebolt passiójátéka Jorge Luis Borges Márk evangéliuma című novellájára alapozódik (hagyomány az is). Merész – és talán az egyetlen lehetséges jó választás. A Baltasar Espinosa nevű 33 éves orvostanhallgató üdülésének (a novellában nyaralásának) alig hatoldalas, robbanásig feszülő, nagy nyugalommal előadott története (Székács Vera fordításában) úgy kelti az aprólékos, „referenciális", színpadon is elmesélhető 20. századi valóság képzetét, hogy a szöveg alá szőtt motívumháló segítségével az olvasó a Jézus-történetet (ahogy Márk elbeszélte) emelheti ki az emlékezet hatalmas, kontúrokat elmosó tengeréből. (Egészen addig, hogy az „espina" jelentése „tövis". Vagy addig, hogy Espinosa – akinek legfőbb jellemzője a jóság – lassan elkezdi érteni a madarak nyelvét, mint Szent Ferenc, az egyik legjelentősebb Jézus-hasonmás. Az utolsó madár, amelyet hallani vél, a reneszánsz Madonna-ábrázolásokon gyakran megjelenő tengelice. A novella egyik „trükkje", hogy benne Márk evangéliumának passzusai nem hangzanak el, az elbeszélő csak arról értesít, hogy Espinosa azt olvassa föl – pontosabban fordítja a házban talált angol nyelvű Bibliából! – rendszeresen a Gutre családnak. Mert csak azt az egyet akarják hallani: az ismétlés csodája és biztonsága elbűvöli őket, mint a gyerekeket. A fordítás is értelmezés. A szombathelyi passiójáték próbafolyamata során a szlovákot és a magyart kellett összehangolni.) Márk evangéliuma mindehhez a legkorábbi, az idők legmélyéről való a kanonizált evangéliumok közül, bár a Márk evangéliuma című Borges-novella természetesen azt is megmutatja, hogy az idő tulajdonképpen körben jár. Éppen erre a novellára építeni a passiójátékot mindenekelőtt azért a legjobb választás, mert a Meseboltnak szintén a nagyszabású feledéssel kell megküzdenie – miközben a szívek mélyén lappangó, sötét és fénylő emberi vágyra apellál –, amikor a világ teljességét, de legalábbis rendezettségét feltételező passiójáték érvényességét keresi a töredékes és kaotikus 21. században. Ebből a szempontból a színház nézőiként itt és most nagyjából abban a helyzetben vagyunk, mint a Los Alamos-birtokon élő írástudatlan, múltját vesztett Gutre család, amelynek tagjai azért a vérük lüktetésében hordozzák, és be is teljesítik az emberiség alaptörténeteit. „(...) az embereknek két visszatérő történetük van időtlen idők óta: a bolyongó gályáról, amely egy áhított szigetet keres a földközi vizeken, és egy istenről, aki keresztre feszítteti magát", merül föl Espinosában a gondolat a Borges-novellában.

A Mesebolt-passió huszonöt képből szerkesztett, több szálon futó szövegkönyve ezt a két, Borgesnél csak jelzett bibliai történetet fejti ki és dolgozza össze az előadásban mintegy tartószerkezetként működő, az események fősodrát adó novellával. Ami a dolgok természetéből, az olvasás és a színház különbségeiből fakadóan elveszik a vámon, azt busásan megnyerjük a réven: a Borges-novella megfejtési kísérletének izgalma például részben elmarad (az átírás, a rendezés megint csak értelmezés), de cserébe olyan gyönyörű, párhuzamokból és ellentétekből, tobzódó és fegyelmezett mozgásból, látványból, zenéből – jól működő jelekből és jelenlétből – megszülető „középkorias" színházi élményt kapunk, amilyenben ritkán lehet részünk. A novella például nem mondja meg, hogy melyik az a – számára pedig a legkedvesebb – tárgy, amelyből Espinosának az egyetemen nem sikerült levizsgáznia. Az előadásban viszont Espinosa kedvenc tárgyaként jelenik meg az üvegbe zárt emberi szív: egyrészt mint orvosi preparátum, másrészt mint különös, az idők tengermélyéről fölbukkanó palackposta. Közben működik az ironikus ellenpont is: „Galambszívet örököltem...", dúdolja a narrátor, és az üvegen túladva cinkosan összenevet velünk. És most tényleg mi vagyunk a Gutre család: csak nekünk nem fölolvassák, hanem elbábozzák a konkrétan bibliai történeteket. A Borges-novella színpadi szála élő, eleven színészi játék leleményes tárgyhasználattal (vagy mintha hajlékony óriásbábok beszélnének a Principál hangján); a bibliai Márk-evangélium történeteit többnyire vásári bábokkal keltik életre a paraván mögött; az egyik szál értelmezi, kiteljesíti, árnyalja a másikat. A kocsiszínpadokra helyezett passió így lesz korszerűen mozaikszerű – és lenyűgözően egész. Működik a harsányság, a határozott, rikító gesztusokkal felskiccelt, zenével (latinos harmonika, fúvósok, gitár) alátámasztott groteszk, de ha az kell, lélegzet-visszafojtott csöndek jönnek létre. Valahogy jókor szólalnak meg fölöttünk még a madarak is. Mikrofon nincs, legfeljebb alkalomadtán a vásárias (vagy apokaliptikus) hangulatot keltő hangosbemondó-tölcsér.

Ráadásul a pünkösd vasárnapján a szombathelyi Fő térre meghirdetett premier előtt körülbelül negyedórával – mit ad isten – lezúdul a füstölgő, özönvízszerű májusi eső. Ahogy jött, úgy megy: mintha valaki gyorsan még tisztábbra mosta volna az égbolt világító, törékeny üvegablakát. Az előadás természetes kulisszájaként szolgáló Szentháromság-szobor tetején is vakítóbb az aranyból szőtt dicsfény. A közönséget nem riasztja el a zivatar, százötven-kétszázan várják türelmesen a kezdést, és közben majd a nézők száma csak nő. A színészek rendbe szedik a kellékeket, valahonnan hajszárító kerül elő. Takács Dániel félig civilben, félig már „szerepből" kis türelmet kér, és nyomatékosítja, hogy ez a bemutató a felnőtteknek szól. Azért maradhatnak a gyerekek, de a szüleiknek muszáj tudniuk, hogy mindjárt olyasmit láthatnak, amit „talán még a Fókuszban sem", amikor leülnek a tévé elé. Takács Dániel például nemcsak narrátorként viszi el a hátán könnyedén az előadást, hanem ő játssza piros ingben Dánielt, a pusztába csábított Baltasar léha megkísértőjét is. Sőt: a városi karneválon Heródesnek öltözik, hogy Salome maszkos-kecses ördöngös táncáért cserébe föltálalja a vízzel keresztelő János fejét.

A középkori vallásos színjátékokat – a templomokból „kiűzetve" – mindig valamely köztéren adták elő, a Mesebolt-passió alapvetően szintén szabadtéri előadás, amely a középkori színpadi formák közül a kocsiszínpadot tölti föl új energiákkal. A Mesebolt színészei maguk húzták be a Fő térre nagy zenebonával a négy kocsit, amelyek közül egy (a piros, a legkisebb) mozdul el az előadásban, a másik háromnak (a sárgának, a rózsaszínnek, a kéknek) állandó, kijelölt helye van, szemben az alkalmi nézőtérrel. A három kocsi szorosan egymás mellett szimultán színpadként működik (egyenként és összekapcsolva is rafinált, többfunkciós és többszintes szerkezetek). A hagyomány szerint a szimultán színpad egyik széle a mennyország – itt a bumfordi, karikírozott Gutre család lakhelye, amely az eget mintázó, festett színházi függöny szétlebbentésével válik láthatóvá. A szimultán színpad másik széle rendszerint a pokol – most itt láthatjuk a paravános bibliai bábos betéteket. (A sokjelentéses ötletet fölsorolni lehetetlen. Egyet mégis: az ördögtől megszállt emberek ördögábrázatát – mint valami maszkot – Jézus beavatkozása tünteti el a kesztyűs bábokkal megjelenített példázatban.) A cselekmény hagyományos helyszíne a szimultán színpad középső része, a Mesebolt-passióban szerepet kap a kocsik és a nézőtér által körülhatárolt, játéktérré váló kövezet is (pl. Salome tánca a karneválon). Mindeközben végig élő a kapcsolat a közönség és a narrátor között. Az előadás egyik legszebb jelenetében pedig (példabeszéd a magvetőről) a szereplők egyrészt a testükkel jelenítik meg az út szélét, a köves földet és a töviseket, ahova a mag hiába hullik, ki úgyse hajt, másrészt tenyerükből magot kínálva körbejárnak a nézők között. Hogy talán az a jó föld. A meghaló, föltámadó isten az elhaló, szárba szökkenő mag metaforája: az élethez ezek szerint halál és áldozat szükségeltetik. A Gutre lány szögesdróttól megsebzett kedvenc kisbárányát nem elég természettudományos alapon, tablettával meggyógyítani, ahogy Baltasar Espinosa teszi. Az óriási fehér pirula Kovács Bálint kezében nagy nevetést vált ki a bemutatón. Az előadás egyik csúcspontja – szinte szó szerinti lebegésben – a középső kocsi legtetején játszódó első hálaadás és áldozathozatal: amikor a Gutre lány (Dénes Emőke) lassan vetkőzni kezd, és meglátogatja szobájában a levetett fehér ingből szinte szárnyakat növesztő Espinosát. Csak néhány egyszerű, komoly mozdulat, ég és föld között. Két ártatlan artista, védőháló nélkül.

A színészek hol zenekarként, hol kórusként, hol köves földként – hol hullámzó, végtelen víztükörként működnek; mikor mire van szükség. Nagyon szép, amikor a három feketébe öltözött színésznő – Császár Erika, Kovács Zsuzsanna, Lehőcz Zsuzsa – megjeleníti a mindent magával sodró, megáradt folyót: itt egy széket, ott egy magasba tartott lavórt visz a víz; Baltasar kapkod utánuk. A megmentett lavór (a mosdatás gesztusával) egyszer csak napkoronggá változik.

Ugyanilyen egyszerűen, jelzésszerűen és magától értetődően történik meg a megfeszítés is. Előbb kicsiben a bábos paraván mögött Jézusé, aztán „nagyban" és „élőben" az özönvíz-álomból ébredő Borges-hősé. A háta mögött egy pillanatra megvillan, majd biztos ízléssel eltűnik a kereszt, aztán a színes rózsákkal földíszített kis piros kézikocsi körüljárja a nézőteret, rajta ott áll fehér ingben, soha be nem fejeződő mosollyal az arcán Baltasar Espinosa, a botcsinálta bárány. A megfeszítettség szelíden és derűsen esetlen mozdulata mintha tanácstalan bocsánatkérésbe fordulna át: Kovács Bálint olyan ebben a pillanatban, mint egy nagyra nőtt marionettbáb, amelyet magára hagyott a mozgató. Széttárt karokkal mintha azt mondaná, hogy a mutatvány ezennel véget ért – ennél többet nem tehet értünk.

Baltasar Espinosa utolsó üdülése és üdvözülése (2013)

passiójáték Jorge Luis Borges novellája alapján

Tervező: Boráros Szilárd

Zene: Andrej Kalinka

Dramaturg: Gertrud Korpic

A rendező munkatársa (tolmács): Kristóf Roland

Írta és rendezte: Ondrej Spisak

Szereplők: Császár Erika, Dénes Emőke, Hannus Zoltán m. v., Kovács Bálint, Kovács Zsuzsanna, Kőmíves Csongor, Lehőcz Zsuzsa, Takács Dániel