A felelősséggel kérdező ember
Árvai Györggyel beszélget Gyimesi Ágnes Andrea
– Gyermekkorodban mi volt az első meghatározó művészeti élményed?
– Apám a Kinizsi moziban (később Blue Box) volt moziüzemvezető, gyakorlatilag 10 éves koromig ott éltem. A mozit nagyon szerettem, de abból az időszakból nincs meghatározó filmélményem. Aztán 10 évesen epilepszia gyanújával kerültem a Heim Pál Gyermekkórházba, majd onnan, hogy folyamatos ellenőrzés alatt legyek, bezártak egy nevelőotthonba, ahol az információk sajátos formát öltöttek. Depresszióra hajlamos voltam, és állítólag öngyilkossági kísérletem is volt. Abban a szabadság-hegyi, kistavas, erdős, gyönyörű villában négy évig éltem. Harmincan voltunk, olyan volt, mint egy tanyasi iskola, elsőtől nyolcadik osztályig együtt tanítottak minket, év végén vizsgázni kellett. Hétvégeken hazajártam, ezek furcsa családi ünnepek voltak, sűrítve kaptam meg mindent.
– Az intézet után kinyílt előtted a világ?
– 14 évesen, 1973-ban, az intézet után, hogy kontroll alatt legyek, egy kollégiumba kerültem. Ott összeismerkedtem a harmadik-negyedikes gimnazistákkal, akik öntötték rám a kortárs infót, hanglemezeket. Nem volt lemezjátszóm, így az ismerősöknél házaltam, hogy át tudjam venni azokat. Pink Floyd, Emerson Lake & Palmer, Jethro Tull, Steve Reich, John Cage – azóta sem tudok tőlük szabadulni. Aztán jött a Satyricon és a Weekend, Fellini és Godard, az Éli az életét. A kisképzőben, a város közepén, kiéhezve a művészetre nagyon gyorsan magamba szívtam mindent. Utána mint nyitott, szemlélődő fiatal, azonnal avantgarde közegbe kerültem.
