Sokaság és lélek
Masteroff-Kander-Ebb: Kabaré - Weöres Sándor, Szombathely; Cabaret - Centrum Színház
Bozsik Yvette első musical-rendezése bizonyos értelemben a kortárs táncjátékhoz-mozgásszínházhoz közelíti a műfajt: a Centrál Színház Cabaret-előadásának a többértelmű vizualitás a legerőteljesebb, legemlékezetesebb összetevője – a zenével, az énekléssel és a színészi játékkal való összevetésben is. Ezt – az erőteljes színpadi világ kialakításának fontosságát – látszik alátámasztani az a tény, hogy a Cabaret négy kulcsfiguráját kettős szereposztásban játssza a színház, ráadásul többféle kombinációban. Ezúttal egy olyan előadásról lesz szó, amelyben a Sally Bowles-t játszó Marozsán Erika mellett Csányi Sándor lépett színre Cliff Bradshaw-ként, a Schneider kisasszony–Schultz úr párost Borbás Gabi és Papp János játszotta, a Konferanszié összetett szerepében pedig a táncos Vati Tamást láthatta a közönség. (Elképzelhető, hogy más szereposztásban átrendeződnek az előadás hangsúlyai. Elméletileg talán még az a kérdés is fölvethető, hogy vajon ugyanarról az előadásról beszélünk-e, vagy a különböző szereplő-kombinációk különböző előadásokat teremtenek. Ha a válasz az – márpedig az kell, hogy legyen –, hogy ugyanarról az előadásról van szó, akkor megint csak az erőteljes színpadi világ szavatolja a Cabaret „önazonosságát”. Ez az a keret, amelyben a szereplők biztonságosan elhelyezhetők.)
Amikor az előadás végén a Berlintől búcsúzó Cliff Bradshaw – a balra, fönn, a magasban elhelyezett ablak-kivágásban könyökölve – azt mondja, hogy „fényképezőgép vagyok, egészen nyitott rekesszel. Pillanatfelvételeket készítek. Nem gondolkodom”. Ez a búcsú-monológ kulcsot adhat az előadáshoz (amelyben a nézőkre szegezve is elkattan néhányszor az arcot, személyiséget rabló fényképezőgép). Bozsik Yvette rendezőként a nézőt készteti folyamatos fénykép-készítésre. A gondolkodás nélkül elkészülő pillanatfelvételeket viszont muszáj kontextusba helyezni és értelmezni. (Vagy legalább megpróbálni. És ez a munka, mint tudjuk, soha nem ér véget.)
