Delírium és a tudat éles tisztasága

Józanok csendje. Az a csönd, ami abból fakad, amit nem lehet megosztani mással, mert nehezen szakadna föl, mert túl nagy a súlya a tehernek, és csak magában cipeli a férfiember, vannak rá szavai, de gondosan el vannak zárva, belülre a fejébe. Ott visszhangoznak. Évek óta. Vagy az a csönd, ami a kimondott szó után áll a levegőben. A józanoké, akik nem kábítják magukat, megkeményedtek már, és szembenéznek azzal, amivel szembe kell. De talán inkább az a csönd, ami a részegség után jön, mikor már mindent elmondtak, amit nem akartak soha senkinek, kezd tisztulni a fej, viszont egyre nehezedik is.

Férfiak és bábok (minden férfinak megvan a „hitvány”(?) báb-alteregója) hortyognak falnak dőlve, ültükben bóbiskolva, hordónak támasztva, földön elterülve, álomtalan. Mocorgásuk, horkolásuk zenévé válik egy idő után.

Kavarodás, aztán egység: egy jel felé fordul a figyelem, öten egy emberként, és ettől a pillanattól nem emberként, hanem határozottan férfiként lesznek jelen: a kilazított vagy ledobott nyakkendők egyszerre húzódnak meg a gallérok fölött, a gallérok gallérok lesznek. Mitől lettek emberből férfiak? Mire fókuszál minden férfiszempár? A másik sarokban megjelenik egy nő. A nő. Minden nő egy testben. Eddig észre se vette senki: hatalmas férfizakó volt rajta, eltűnt benne. Most elővarázsolódik, az öt férfi táncoltatja, vetkőzteti, és a róla lefejtett zakókkal öltözteti fel magát, férfinak és szereplőnek a történetekhez, amik(nek nagy része) A Nőhöz, ehhez a nőhöz kapcsolódnak.

Mezei Kinga rendezésében Csáth Géza novelláinak helyzetei, figurái elevenednek testté, tekintetté. Mindig más férfi beszéli el a történetét, a mesélő egyben narrátor, és saját történetének szereplője is, a próza különböző mértékben jelenítődik meg, fordítódik át párbeszéddé, cselekvéssé, monológgá. A többiek hol szereplőkké lépnek elő, hol hallgatóságként követik az eseményeket. Képek, rövid jelenetek villannak egymás után, talán csak a borongó hangulat, a színek bordóba váltása köti össze őket. És a nő (Homonnai Katalin törékeny alakja hol éteri, hol szívós, apró változásokkal alakul át egyikből a másikba). A helyszínek sokfelé ágaznak, s velük együtt Mezei Szilárd zenéje is, amit három (férfi) zenész játszik a sarokban – újra és újra meglepnek váratlan zenei ötleteikkel. A díszletelemek egyszerűek, könnyen alakíthatók, nyersek és tiszták: néhány kisebb és nagyobb fahordó, egy háló, amire fel lehet akasztani bábokat, tárgyakat, akár egy falétrát is; egy rézsút dőlő lejtő, ami lehet ágy is, egy üveges faajtó, ami lehet ablak is. A nő lehet Máris, a szolgálólány, akit a hentes (Hannus Zoltán) elkap, és nagy erős karjaiból nem enged, nyikkanást se hallani, az erőszak mintha nem is tudatosulna sem az erőszaktevőben, sem az áldozatban. Ebben a világban ez így természetes. Aztán a vörös kezű, megtörten slattyogó szolgálólányból a nő átváltozik Jolánná, a latintanár lányává, akinek „mozdulataiban valami úrias bágyadtság” lakozik, s „a szobában, ahonnan halványan derengett a függönyön át a rózsaszín ernyős lámpa fénye, és vánszorogva szűrődtek ki egy Chopin-mazurka méla hangjai, Jolán zongorázik, igen, zongorázik, de úgy, hogy valakinek az ölében ül. Hosszú selymes pilláit lecsukja, és hátrahajtja a fejét annak a valakinek a vállára”. De Máris is, és Jolán is „csak úgy járnak”.

Aztán később megjelenik a fiú, aki halott ikertestvére helyébe lépett, a fiú (Lovas Dániel), aki szerelmes a tűzszemű lányba, és a fiú (Spilák Lajos), aki azt teszi, amit a fekete csönd mond neki: megfojtja kistestvérét, akit a fekete csönd az ő fejében óriásra növesztett. Még az egyetlen felszabadító humorforrásról (Nagypál Gábor mások történeteit is úgy hallgatja-figyeli, hogy a néző őt figyeli) a komikus arcú figuráról, aki a történeteken keresztül-kasul tüzet keres, és szinte börleszkké növeszti ezt a tevékenységet – még róla is kiderül előbb-utóbb, hogy bolond (veszélytelen őrületének jelenetében Kovács Krisztián mozog vele a zaklatottságában tökéletes összhanggal). Emlékezetes, ahogy egy másik bolond (Spilák Lajos), orvos(?) ki akarja vágni az időt az agyból, s ezt egy cipón be is mutatja – briliáns meggyőzőerővel. A férjet a féltékenység őrjíti meg. Így vagy úgy, mind őrültek valamennyire ebben a delírium utáni józanodásban, mely tánccal kezdődött, s tánccal végződik: a könnyű nőt forgatják, pörgetik a férfiak, vigyázva, össze ne törjön, de egy idő után már nem tudnak rá figyelni, csak a saját lendületükre, a nő egyre sebesebben pörög, repül ide-oda, mígnem bábként rogy össze.

És mindenki marad a maga csöndjében. De a nézők csöndjében ott motoz egy kérdés: vajon ez a csönd, amit magunkkal viszünk, a kimondhatatlan súlyosságát hordozza, a gondolattá fogalmazódni nem tudó érzést, vagy tanácstalan süketséget.

A következő nap este nem a másnap zavaros felhőjét adja, hanem egy tiszta égdarabkát vékony, határozott vonalakkal. Párlat. Nem boré, hanem gondolaté, tiszta levegőé. Ritka és értékes. Nagypál Gábor és Zubek Adrienn Danyi Zoltán verseit alkalmazta színpadra, pontosabban az előbbi rendezőként Danyi Zoltán versei mentén formálta át a költészetet színházra, és alakította a szavak költészetét színházi jelek, tér, képek, zene, ritmus és játék költészetévé. Teret nyitott az asszociációknak, levegőt adott a születő gondolatoknak. Négy alak, közelebbről nem meghatározható négy hang szólal meg (a költői én négyfelé különíthető hangja, vagy négy különböző lírai én-szerep, férfi vagy női hang, még ez sem biztos – bár férfiak vagy nők játsszák –, esetleg csak félig emberi lények, félig lélegző lények, talán megtestesült érzések, gondolatok, fogalmak).

A térben foszlott, régi, erős, megbízható, kifakult szőnyeg-utak, egymást keresztezik, eljutnak fel a falra, ki, a nem látható messzeségbe, idebent egyik sarokból a másikba. Az egyikben egy magányos szobabelső, ahol lassul az idő, észrevehetők lesznek az apró részletek, egy tudós(?) – Hannus Zoltán –, akit a növényeihez fűz csak gyengéd kapcsolat: levelenként gondozza, ápolgatja őket csendesen. De hiába tölti ezzel az életét ebben a domesztikált magándzsungelben, a növények levelei zörögnek. A másik sarokban egy élő növény (nő?) – Nyakó Júlia –: lábujjai a fekete földbe gyökereznek, hosszú haja fa kérge, ujjai közül rostok lógnak, egy nagy cserépbe zsibbadt oda valamikor régen. Nem tud mozdulni. A harmadik sarokban egy férfi(?), aki zenét hord magánál palackozva, ritmust keres szóban, csöndben, pókhálóban, és talál is (Spilák Lajos hangszer húrjaként használ minden kifeszített fonalat, s szép zörejeket csal elő a látványnak is megkapó hálózatból). A negyedik a szőnyegbe belenőtt, köveket ölelő alak (Homonnai Katalin), a küzdelem, gyötrődés maga, „a megkövült kín”, mellkasa nagy szikladarab alatt szorul, azzal birkózik unos-untalan („egyre gyakrabban a veríték – Nyikorog a padló, s minden mozdulat / recseg, akár a napverte jég, mely bármikor / beszakadhat. Mintha angyal, ha izzadni / kezd, s közel a vég”). A négy színész egyszerűen, halkan tűnik el a hangokban, nem furakodnak előtérbe, hanem átadják magukat, személyüket a szavaknak. S megszólal rajtuk keresztül – belőlük a költészet.

Négy út valahonnan valahová, talán találkozik, talán nem, talán hat egymásra, talán igazából nem. Talán eljutnak „addig, ahonnan újra lehet”. Talán meg tudják tenni: „Visszatalálni valahova, / ahol (innen nézve) nem tűnik / mégsem szétesőnek, és ahol / (látszólag) megint van esély / egy kedvezőbb elrendezésre.” A cserépbe zárt lény kitemeti magát, kilép a szűk fogságból, és gyökeret ver valahol máshol, ahova innentől ugyanúgy oda lesz rögzítve, ugyanúgy, de mégsem. Termőföldje segít az ünneplőbe átvedlett magányosnak új kis növényt ültetni. Amit ugyanúgy gondozhat, mint az eddigieket, de talán mégsem. A kővel küszködő ugyanúgy cipeli a követ, de mégis másképp, megbékélve így könnyebbé vált terhével. A nézők lecsendesedve, lassan ballagnak ki a megnyíló teremből, fejükben Danyi Zoltán és Nagypál Gábor Tervével: „Kiválasztani egy fát, / egyet a sok közül, és leülni alá, / szemben a hajnali éggel; / kiválasztani a fán egy gyümölcsöt, / egyetlen szemet, és figyelni, / mögötte az éggel, / várni, hogy mikor hull le, / mikor válik el örökre az ágtól, / amely gyümölccsé érlelte; / azután hazamenni / és megszabadulni, egy időre.” Hátha lehet.

Józanok csendje

Stúdió „K”

Csáth Géza nyomán a 2010-es színpadi adaptációt (a Gyarmati Kata dramatizálta 2004-es belgrádi szerb változat részbeni felhasználásával) Mezei Kinga készítette

Fény: Fodor Gergely

Zene: Mezei Szilárd

Bábok: Németh Ilona

A rendező munkatársa: Nagypál Gábor

Rendező és látványtervező: Mezei Kinga

Szereplők: Homonnai Katalin Kovács Krisztián Hannus Zoltán Lovas Dániel Spilák Lajos Nagypál Gábor Ittzés Gergely Pozsár Máté Hock Ernő
 

Párlat

Stúdió „K”

Danyi Zoltán műveit színpadra alkalmazta: Nagypál Gábor, Zubek Adrienn

Látvány: Bodor Kata

Fény, hang: Fodor Gergely

Zene, zörejek, hangkulissza: Spilák Lajos

A rendező munkatársa: Zubek Adrienn

Rendező: Nagypál Gábor

Szereplők: Hannus Zoltán, Homonnai Katalin, Nyakó Júlia, Spilák Lajos