Találkozni a közönséggel
Beszélgetés Andrásy Mátéval, Kádas Józseffel, Krisztik Csabával
Andrássy Máté, Kádas József és Krisztik Csaba a színművészeti főiskola elvégzése után (Földeáki Nóra társaságban) együtt csatlakozott 2008-ban a Horváth Csaba táncos-koreográfus vezette Forte Társulathoz. Legutóbb Nigel Charnock táncot, performance-ot és prózát keverő előadásában, a Revolutionban szerepeltek, majd egy hétre rá a József Attila Színházban volt bemutatójuk.
A Forte februári bemutatója mellett a Zsótér Sándor rendezte Egy olasz szalmakalapban játszottak főszerepeket, melynek szintén februárban volt a bemutatója. Nemcsak erről a két előadásáról kérdezte őket Sándor L. István, hanem a Forte helyzetéről, működéséről, illetve arról, hogy miképp alakult a pályájuk azóta, hogy nem prózai színházban játszanak.
– Hogy került sor arra, hogy Nigel Charnockkal dolgozzatok?
Andrássy Máté: A SÍN Kulturális Centrum hozta a lehetőséget. Nemcsak próbahelyet biztosított, hanem producerként is részt vett az előadásban. Ők kezdeményezték Nigel Charnock meghívását, mi tulajdonképpen csak rábólintottunk a lehetőségre. Nigel először egy mesterkurzust csinált, egy ötnapos tréninget – még tavaly a SÍN-ben. Így kezdődött a közös munka.
– Milyennek ismertétek meg Nigel Charnockot a tréning alatt?
Kádas József: Jött valaki az űrből, aki iszonyatosan jó előadó, és nagyon nagy iramot diktál, izzaszt, dolgoztat, nevel és tanít. Jól. Legalábbis én ezt éreztem azon a héten. Az első két nap után tudtam úgy dolgozni, amivel már magam is megleptem. Nigel nagyon inspiráló személyiség.
– A tavalyi ötnapos tréningen csak a Forte magja vett részt?
Andrássy Máté: Nem, nyilvános volt, több mint harmincan voltunk rajta. Sok táncos közt elvegyülve dolgoztunk. Eleinte félénken, aztán egy kicsit talán bátrabban – ezt a magam nevében mondom. Mert azért egy táncos mellett úgy táncolni, hogy Nigel tartja a tréninget, eleinte frusztráló volt. De aztán látszott, hogy mindenkit egyenrangúként kezel. „Adj neki, és menj tovább!” – sugallta. „Aztán ha nem tetszik, menj ki, ha meg elfáradtál, ülj le.” Láttam, hogy mindenkivel hasonlóképp bánik. És láttam, hogy mindenki hasonlóképp szenved.
– Az öt fortés mellett öt vendégelőadó is szerepel az előadásban. Ők hogy kerültek közétek?
Andrássy Máté: Volt egy nyitott tréning – ahhoz hasonló, mint egy évvel ezelőtt –, és Nigel onnan válogatott táncosokat. Velünk meg volt elégedve, és hozzánk keresett még öt embert. Aztán a SÍN emberei leegyeztették a kiválasztottakat, megkérdezték, hogy ráérnek-e, akarnak-e dolgozni az előadásban. Így lettünk az egyik napról a másikra tízen. Összeismerkedtünk, és elkezdődött a tulajdonképpeni próbafolyamat.
Andrássy Máté, Krisztik Csaba, Kádas József
– Mire számítottatok, amikor elkezdődött a közös munka? Valamennyire megismertétek addigra Nigel Charnockot?
Andrássy Máté: Az első héten kicsit féltem tőle. Féltem, hogy nem tudok megfelelni neki. Emlékeztem az iramra, amit diktált, tudtam, hogy öt napig bírtam, de nem tudtam, hogy hosszabb ideig bírom-e. Eleinte tényleg nagyon megerőltető volt a munka. De a tréningek nyomán változott az embernek mindene, a teste éppúgy, mint az önbizalma. Szépen lassan feloldódtam, mert láttam, hogy egy őrültről van szó, aki élvezi, ha az ember extrém dolgokat csinál az improvizáció alatt. De egyébként borzasztóan zárkózott fickó.
Krisztik Csaba: Épp ezért én úgy érzem, hogy semmit nem ismertem meg belőle. Nagyon sajnálom, pedig három hónapot dolgoztunk együtt. Azért ezalatt csak kialakul az embernek valamiféle képe a másikról. De bármit, amit kijelentenék róla, azt egy másik mondattal azonnal meg is tudnám cáfolni. Nem sikerült megismernem. Nem tudom, kicsoda ő, és mit miért csinál.
Kádas József: Mert ő egy olyan ember, aki minden egyes pillanatban megcáfolja saját magát.
Krisztik Csaba: Lehet, hogy ez akkor direkt volt.
Andrássy Máté a Revolution próbáján
Andrássy Máté: Például a színpadon dolgozva homlokegyenest az ellenkezőjét kérte, mint amit addig tanultunk tőle. Tulajdonképpen a ripacskodás felé vitt bennünket, amennyire csak tudott hatni ránk. Nagyon harsány, nagyon kitett dolgokat akart látni. Mutattunk ilyet, mutattunk olyat, és mindig a harsányságot erősítette. „Lehet, hogy nem megy még olyan jól a mozdulat” – mondta –, „de nem ez a lényeg, hanem hogy vigyorogj.” Ez is szokatlanná tette a vele való munkát.
Nem voltunk alkotótársak
– A Revolution készítése közben még tréningeztetek, vagy rögtön elkezdtétek csinálni az előadást?
Krisztik Csaba: Egyből elkezdtük csinálni, csak eleinte még improvizáltatott minket, és voltak tréningek is. Aztán már szinte csak az előadásra koncentráltunk.
– Mi az, amit ő talált ki az előadásból, és mi az, amit tőletek „kölcsönzött”? Az improvizációkkal ajánlatokat tettetek az előadás bizonyos jeleneteire, amiből ő válogatott?
Krisztik Csaba: Nem. Mindent ő talált ki.
Andrássy Máté: Az improvizációk csak arra kellettek neki, hogy jobban megismerjen bennünket, mert ezen túl nem kommunikált velünk. Az „ismerkedést” számára az jelentette, hogy figyelte, miket imprózunk.
Kádas József: Azért az improvizációban rengeteg olyan mozdulat, gesztus született, ami az előadásba is belekerült. Használta ezeket, illetve kérte, hogy olyanok történjenek meg, amelyek az improvizációkban megvoltak. Emlékezett mozdulatokra, pillanatokra, ezekből valamit vissza akart hozni. De alapjában valóban ő csinálta az előadást. Mondta is, hogy nem akar megsérteni senkit, tiszteletben tart minket, de ő kapott egy felkérést egy előadásra, és innentől kezdve az ő felelőssége, hogy mi lesz benne. Bízzunk meg benne, és hajtsuk végre azt, amit kér. Ennek próbáltunk megfelelni ez alatt a három hónap alatt.
Sípos Vera és Kádas József a Revolutionban
– Mit árult el ennek az előadásnak a koncepciójából, jellegéből, kiindulópontjából?
Krisztik Csaba: Semmit.
– Nem mondta el, hogy ez egy zenés, táncos, verses, szavalós, közönségprovokáló esztrádműsor lesz?
Andrássy Máté: Ezt szép lassan adagolta. Csináltunk egy táncos részt, aztán következett egy vers. Majd kifutottunk a közönség közé… Az első két-három próbán még jól hangzott, hogy kifutunk, de aztán, amikor közeledett a premier, elkezdett érdekelni bennünket az is, hogy hogyan futunk ki… Adagolta szép lassan az előadást. De nem mutatott egy előzetes tervet, hogy e szerint fogunk haladni. Általában úgy zajlottak a próbák, hogy gyakoroltunk közösen valami koreográfiát, aztán megkért két-három embert, hogy maradjanak, mert velük akar csinálni egy jelenetet. Amikor másnap visszajöttünk, addigra volt egy jelenetvázlat, amit később gazdagított, elvitte erre, arra.
– Hogy kerültek be az előadásba a magyar versek?
Kádas József: Fordításban olvasta őket.
Andrássy Máté: Sokat olvasott az 56-os forradalomról. Mondta azt is, hogy nagyon beleszeretett József Attilába. Az egész úgy indult, hogy sok Petőfi lesz a Revolutionban, mert mégiscsak ő a forradalom költője. Valaki el is kezdett egy Petőfi-verset mondani, de aztán ez kimaradt az előadásból. A három hónap alatt iszonyatos mennyiségű koreográfia és iszonyatos mennyiségű jelenet veszett el. Volt olyan, hogy kidolgoztunk egy jelenetet, aztán nem került elő többet a próbákon, és csak homályos emlék maradt belőle, hogy ilyesmit is csináltunk. József Attilától az Óda is kimaradt. Nyilván megnézte, nem tetszett neki, kidobta. Egyébként is volt ebben a választásban valami különös. Bennem van egy „előítélet” – szerintem többekben is –, hogy az Óda a világirodalom egyik legszebb szerelmes verse, azt nem lehet „csak úgy” elmondani és belerakni egy előadásba. De ő – mivel angol – nem törődött az ilyesmivel. Ugyanígy tett az Ülni, állni, ölni, halni-val, ami elég hangsúlyosan benne maradt az előadásban.
Kádas József: Nagyon kíváncsiak voltunk, hogy egy külföldi hogyan lát ránk, magyarokra, mit gondol rólunk. És annak, amit Nigel kért, mi igazából megfeleltünk. Hagytuk, hogy véghezvigye azt, amit akar. A végeredmény nem biztos, hogy a mi szánk íze szerint való, mégis azt mondom, hogy izgalmas találkozás volt egy ilyen emberrel dolgozni, és megismerni, hogy mit gondol rólunk.
– Mi derült ki, mit gondol rólunk, magyarokról?
Andrássy Máté: Ez az előadásból szerintem nem derült ki, mert a Revolutionnak nincs köze sem 56-hoz, sem Magyarországhoz. Az előadást indító lövöldözés után az egész átfordul egy szerelmi esztrádműsorba, a kapcsolatok ilyen-olyan elmesélésébe. Mert ő alapvetően szórakoztatni akar. És elég pesszimistának tart minket, magyarokat: ezt sikerült leszűrnünk ennyi közös munka után. Ahogy nyilatkozta is: pálinkázunk, cigarettázunk, és borzasztóan pesszimisták vagyunk. Reggelente, ahogy utazott a metrón, kedve lett volna mindenkit felpofozni, mert szerinte nem lehet olyan rossz a helyzet, amennyire az az arcokból látszik. Ezek a dolgok őt idegesítették.
Krisztik Csaba és Juhász Kata a Revolutionban
Krisztik Csaba: Azért sok mindent elferdített. Ha találkozott egy emberrel, aki kicsit negatívan látta a világot, onnantól kezdve minden magyar pesszimista volt. Ha valaki nem nevetett, onnantól az egész magyarság nem nevetett. És ha valaki elkésett, akkor minden magyar késik…
Andrássy Máté: …ha nem sikerült jól a bemutató, biztos magyar volt a közönség.
Kádas József: Pedig aznap 80 ember jött a British Councilból, akik egy büdös szót sem értettek magyarul…
Krisztik Csaba: Ha valami rossz volt, akkor azért, mert magyar! Emiatt folyamatosan volt bennünk egyfajta kettősség a munka alatt.
Andrássy Máté: Én még így nem dolgoztam, hogy minden nap újságírók és fotósok ültek a próbákon. Azért a próba intimebb helyzet ennél, semhogy állandóan lessék, mit csinálunk. De úgy tűnik, ő így szeret dolgozni. Nekem furcsa volt.
– És arról összeállt bennetek valami, hogy miről szól ez az előadás? Milyen belülről a Revolution?
Krisztik Csaba: Egyszer azt mondtam Máténak a takarásban, hogy sportolók vagyunk.
Kádas József: Hát végrehajtunk. Tényleg. Van egy taktika, amit be kell tartanunk: jókedvűen kell sportolni.
Krisztik Csaba: Valamiféle mázat kell magamra fölvennem – ezt érzem –, egy olyanfajta túlzottan pozitív kisugárzást, ami talán már nincs is, és ezzel a lendülettel kell végigcsinálnom az előadást. Én ennek próbálok megfelelni. Hogy aztán miről is szól a Revolution, nem tudom. Azért sem, mert szinte az összes koreográfiában részt vesz a teljes előadói gárda, és ezek olyan szorosan kapcsolódnak a jelenetekhez, hogy az előadásnak egyetlen egy részletét sem láttam kívülről soha.
Andrássy Máté: Nem érzem, hogy a fizikalitásomon kívül bármit is hozzátettem volna az előadáshoz. Ebben a munkában nem voltunk alkotótársak, hanem a tudásunk és a képességeink alapján minél magasabb színvonalon végrehajtottuk azt, amit kértek tőlünk. Ezt olykor szenvedve, olykor könnyebben, de tiszta lelkiismerettel tettük.
– Milyen volt a produkció fogadtatása?
Krisztik Csaba: A nézők részéről? Abszolút siker.
Revolution (Forte Társulat) - Fotók: Dusa Gábor
Andrássy Máté: Én ellentmondásosnak éreztem. Volt, akit nagyon kiborított, volt, aki rajongott érte. Itt egy pillanatra szeretnék visszatérni arra, hogy kirohangálunk a közönség közé. Amikor kimegyek a nézőkhöz, és azt ordibálom, hogy You are so beautiful, you are so amazing love, és aztán ugyanezt magyarul is, és belenézek valakinek a szemébe, sokszor az értetlenséget látom a tekintetekben. Kérdeztem Nigeltől, hogy ezt ő hogy csinálja. Mert tudom, hogy mindig kimegy a nézők közé, ha improvizál. Azt válaszolta, hogy sose nézek a szemükbe. De ez hogy lehetséges? Akkor hogy akarja, hogy azt közöljem a nézőkkel, amiről a mondatok szólnak? Hogy lehet ezt úgy elmondani, hogy ne találjak egy szemet sem? Szóval ezt nagyon ellentmondásosnak érzem. Menjek ki, és sugározzak iszonyat életörömöt, de annyira őszintén azért ne, hogy belenézhessek valakinek a szemébe? Sugározzam a semmibe az életörömöt? Pedig ha ezt nem csak a levegőbe sikerülne sugározni egy óra tíz percen keresztül, amíg az előadást tart, akkor frenetikus hatást is kiválthatna a Revolution. Miközben a végén – afféle Minden rossz varieté szinten – egy kicsit le is buktatja magát az előadás: de hát ez semmi – sugallja. Ez csak egy jelenés. Ez minden és semmi, ha ülnek itt kritikusok, akkor erről nem kell írni semmit, mert ez semmi.
Jó munka volt
– Borzasztó sokat dolgoztatok ebben az évben, mert a Revolution bemutatója után egy héttel volt az Egy olasz szalmakalap premierje a József Attila Színházban. Ebben szintén főszerepeket játszotok.
Andrássy Máté: Volt durvább helyzet is tavaly. Akkor három előadást csináltunk párhuzamosan: a Tiszta mézet a József Attila Színházban, a Godot-ra várvát a Trafóban és a Faustot a MűPá-ban. Végül a Tiszta méz azért tolódott az idei évadra, mert egy kollégánkat műteni kellett. Így tudtuk megcsinálni a Godot-t és befejezni a Faustot. Tehát a helyzet, hogy több darabot próbálunk egyszerre, nem volt ismeretlen számunkra, tudtuk előre, hogy nagyon nehéz két hét lesz a végén. Zsótér is elég hideg fejjel vette ezt az akadályt, Nigel kevésbé volt békés, de valahogy mégis eljutottunk a bemutatóig. Nagyon nehéz időszak volt.
Kádas József: Zsótér Sándor meglepett minket az Egy olasz szalmakalap szereposztásával. Beszélgettünk vele egyszer, említette, hogy csinálja az előadást, mi meg mondtuk, hogy előtte lesz egy héttel a bemutatónk Nigel Charnockkal. Így azt hittük, hogy megajándékoz majd bennünket egy-egy kis szereppel, amiben lesz egy pici dolgunk. Ehhez képest ránk osztotta a főszerepeket. Így hát megpróbáltunk ezzel a bizalommal élni, és megpróbáltunk megfelelni neki. És meglepni őt is sokszor. Talán akkor tudunk igazán jól dolgozni, ha képesek vagyunk meglepni egymást, magunkat is, másokat is.
Krisztik Csaba: Nagyon jó érzés volt próbálni az előadást. Vágytunk már hasonló színházi munkára. Itt aztán építeni kellett a karakterünket, a saját kis üstünkben kevergetni, kavargatni a színészi képességeinket. Szóval jó volt.
Andrássy Máté: És kiderült, hogy megy ez még nekünk. Én ezzel a próbafolyamattal szerettem meg igazán ezt a helyet.
Egy olasz szalmakalap (Kádas József, Andrássy Máté, Krisztik Csaba) - Fotó: Sulyok László
– Hogy fogadja a József Attila Színház közönsége az előadást? Például az, amikor szteppelsz, nyíltszíni tapsot arat.
Krisztik Csaba: Azt valószínűleg szeretik is. De vannak olyan részek, amelyekkel nem tudnak mit kezdeni. Sokszor azt érzem, hogy mindent megcsinálok, hogy megszülessen a pillanat, de valami szikra nem pattan ki köztünk meg a nézők között. Valami valahol elveszik. Valahogy nem megy át sok minden abból, amit csinálunk… Nem tudom megmagyarázni. Például volt olyan előadás, amikor kimondják azt, hogy E-pe-ge-neia, direkt rosszul, akkor ordítva nevetett a közönség, de egy másik előadáson döbbent csend fogadta. Az ember ösztönösen várja, hogy a következőn is lesz valami reakció. De nincs. Akkor a színész azt érzi, hogy most tovább kell menni, de ott már van egy ritmustörés, és a következő pillanat már nem történik meg. Akkor az ember megpróbálja gyorsan összeszedni magát, de közben elmulaszt jónéhány pillanatot, mert azokat sem tudja jól megragadni. Szóval vannak ilyen zűrzavarok, hogy keresgéljük egymást sokszor a nézőkkel. Én azt akarom, hogy találkozzunk már össze, mert nem akarok semmi rosszat tőlük, nem akarom őket terhelni, untatni, hazazavarni, hanem csak szórakoztatni akarom őket tiszta szívből.
Andrássy Máté: Lehet, hogy valakinek ez a kicsit groteszk humor nem jön be. A saját családtagjaimnak sem jött be.
Kádas József: Mindamellett én sikernek könyvelem el az előadást, mert ez a darab állítólag mindenhol, ahol játszották, megbukott. De a József Attila Színházban nem fog megbukni. Már kiderült volna, ha igen.
Andrássy Máté: Ez az előadás egyértelműen a nevettetést célozza, mert ez egy bohózat. Itt kifejezetten az a cél, hogy szórakoztassak, és nem az, hogy elgondolkodtassuk a közönséget. Tehát igyekszem úgy csinálni, hogy nevessenek az emberek. Ha pedig nem teszik, akkor jön a kérdés, hogy akkor mit csináljak másképp, hol tegyek rá, miből legyen kevesebb, mert érzem, hogy a ma esti közönség más, mint a tegnapi. Nagyon izgalmas így működni, mert sosem csináljuk ugyanazt kétszer. Van, hogy végigröhögik, van, hogy végigköhögik az előadást. Volt, hogy az első jelenetbe valaki iszonyatosan beleköhögött, amikor elhangzott az, hogy süket vagyok, így senki nem tudta, hogy miért is viselkedem olyan furcsán. Tehát nem is nagyon nevettek. Ez még nekünk is szokatlan helyzet, hogy keresgélni kell, hogyan lehet végig vinni a vígjátéki szerepeket. Ennek meg kell találni a módját minden este.
Okosan kell bánni magunkkal
– Fizikailag hogy volt lebonyolítható, hogy a két előadást egyszerre próbáltátok?
Kádas József: Nagyon észnél kellett lennünk. Én hatkor keltem minden reggel, és szöveget tanultam, hogy kilencre bemenjek, és el tudjak valamit nyökögni Zsótérnak a színpadon. Aztán délután mentünk át Nigelhez próbálni, amit este tízkor fejeztünk be. De otthon még pörgött az agyam, egyig, kettőig, átolvastam újra a szövegeket is, hogy másnap reggel hatkor újból kezdődjön az egész. De közben ugyanolyan jól éreztem magam, mint a Színművészeti Egyetemen, amire a mai napig úgy tekintek vissza, hogy fárasztó, de nagyon fontos időszak volt az életemben. Mert ez nem a fáradtságról szólt, hanem arról, hogy számomra nagyon fontos emberekkel dolgozhattam együtt. Igazából az efféle élményekből építkezünk. Közben azért nagyon jól esett mindannyiunknak, amikor a premier utáni köszöntőben Zsótér Sándor megemlítette, hogy le a kalappal a Forte Társulat előtt, és köszöni szépen ezt a rendkívüli munkát. Az is segített, hogy a kollégáink, akikkel együtt dolgoztunk a József Attila Színházban, egyszer sem tették szóvá, hogy mi négy napig nem tudtunk próbálni. De akkor sem állt le az előadás, mert akkor lehetett mondjuk a díszlettel meg a szcenikával foglalkozni, amivel még a mai napig bajok vannak. Szerintem büszkék lehetünk erre az időszakra, amit végigcsináltunk. Persze közben nagyon fáradtak vagyunk…
Krisztik Csaba: Nekem mindenem fáj. A két vállam meg a derekam szeptember óta. Megyek orvoshoz nemsokára.
Andrássy Máté: Vannak bizonyos területek mindenkinek a testén, amelyek a három év alatt – mióta a Fortéban dolgozunk – elkezdtek bizonyos jeleket adni az agyunknak, hogy azt ott rosszul használjuk. Persze vannak módszerek, amelyekkel ezek „kezelhetők”, tornával, egyebekkel. És táncos berkekben rengeteg orvos, szakember, sarlatán működik, akik szintén segítenek. Mindenkinek megvan, hogy mije fáj, és ennek megfelelően kell az embernek a testével bánnia a próbán, ha azt akarja, hogy a fájdalom ne jöjjön elő. Nekem például a derekam fáj, azóta próbálok combból emelni.
Kádas József: Én térdes vagyok.
Andrássy Máté: Közben azért az is eszembe jut, hogy mennyivel kényelmesebb lenne, ha most kezdenénk az Egy olasz szalmakalapot próbálni, amikor ráérünk, de alkalmazkodni kellett a József Attila Színház műsorrendjéhez. És alkalmazkodni kellett ahhoz, hogy mikor ér rá Nigel Charnock. Nekünk függetlenként ilyen feltételek között kell dolgoznunk. Nem válogathatunk, ha kapunk egy ajánlatot, arra igent vagy egy nemet mondhatunk. De a mi helyzetünkben szinte nem mondhatunk semmire nemet. Nyilván egy szint alá nem megyünk, de minden lehetőséget ki kell használnunk.
