Öröm az ürömben
7. Magyar Táncfesztivál, Győr
Egy fesztivál teljesítményértéke nem merül ki a benne szereplő produkciók színvonalátlagában. Az „egész” nem csak több, de lényegében más is (lehet), mint részeinek puszta összege. Ennek a közhelyszerű igazságnak az alaptapasztalatában tudnám leginkább összefoglalni a Győrött megrendezett 7. Magyar Táncfesztivál legfőbb tanulságát. Hegedűs Sándor írása.
Vitathatatlan értéknek – szakmapolitikailag alapvető fontosságúnak – gondolom ugyanis, hogy ismét „megtörtént”, megtörténhetett ez a „csúcsfesztivál”, a táncművészet újfent életjelet adott, adhatott magáról: a magyar színházművészet mostohagyereke, „hányatott sorsú” árvája ismét ünnepelt, megmutatta, hogy mire képes. Mert mindenekelőtt ünnep volt, önfeledt boldogság, akárki akármit is mondjon, bűn lenne ebbe most belerondítani. Ha a kritika integráns része a szakmának, mint ahogy ezt gondolom, osztoznia kell sorsában is, újra és újra tudatosítania kell, hogy gúzsba kötve „táncolnak” itt az alkotók, előadóművészek, mindenki, aki ezen a pályán munkálkodik, s nem a partvonalról kárörvend. Egy pillanatra sem szabad elfelejtenünk tehát, hogy egy halmozottan hátrányos helyzetű, aprópénzekből működő, kifejezetten szegény, s bizony önmagával is hadilábon álló szakma (művészeti terület) vitalitásáról beszélünk ezúttal, élni akarásának koncentrált jeléről. Hát hogyne volna örömünnep – öröm az ürömben –, önmagában is érték, teljesen függetlenül a benne lezajló történésnek (lebonyolódásnak) a milyenségétől, illetve a résztvevő produkciók esztétikai állagától. A kritikusnak épp úgy tekintettel kell lennie a mostoha körülményekre, mint ahogy a rendezők is tekintettel voltak – igaz, ők nem is tehettek mást –, következésképpen a szakmapolitikai szempontokat igenis favorizálhatja esztétikai ítéletei felett. Így van ez mindig, pontosabban így kellene lennie: ha csak „félpénzzel” (negyedpénzzel) rendelkezik a rendező, a kritikus sem nyújtózkodhat tovább, hiszen neki is rövid a takaró. (Ha mégis, úgy kilátszik majd a micsodája!)
Mindenekelőtt és őszintén köszönetet kell mondani tehát a vendéglátóknak, szervezőknek, hiszen áldozatos, fanatikus munkájuk nélkül nem tudnánk, nem igazán lehetne most miről beszélni. Pontosabban kesereghetnénk csak vég nélkül, siránkozhatnánk szomorú sorsunkon, a magyar táncművészet aktuális nyomorán. Kiss János szakmai alázata kellett hozzá, hogy ez ne így legyen, masszív, fáradtságot nem ismerő állóképessége, na meg természetesen a szponzorok – a győri önkormányzat, az NKA, s kisebb-nagyobb helyi erők – anyagi támogatása, s nem utolsósorban a „jól nevelt”, táncra nyitott győri közönség. Bűn lenne az is, ha nem hoznánk szóba: az épp kezdődő uborkaszezon ellenére, a párhuzamosan zajló foci-világbajnokság dacára az előadások zöme teltházas volt, felülmúlva ezzel minden várakozást!
