„Úgy.
Füst Milán: Boldogtalanok - Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg
Füst Milán darabjának, a Boldogtalnoknak ebben az évadban két bemutatója is volt. A zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház előadását Koltai M. Gábor állította színpadra. A rendező egy magyar klasszikusban tett felfedezőútjait Forgách András elemzi.
A Boldogtalanokról látszólag nehéz újat mondani. Megtalálta helyét a magyar színházi repertoárban, vannak, akik megszállottan szeretik (mint a kritika szerzője is), vannak, akik elismerik az értékeit, van, ahol azért tűzik műsorra, mert jó szerepek vannak benne fiatal színésznőknek vagy egy jelentős férfiszínésznek, valahol mindig játsszák, kialakult egy konszenzus a mű körül, amely szerint nemcsak jó, hanem klasszikus, jelentős: iránytalanságával, sokértelműségével, kilátástalanságával messze megelőzte korát, és lehet, hogy modoros, de modorossága ellenére is jó, vagy épp modorossága miatt jó (ha zenének tekintjük – Szép Ernőnek szintén, Szomorynak viszont nem sikerült áttörnie ezt az akadályt, az ő darabjait olyan rendezők választják, akiket elsősorban ez a modor izgat, ez viszont nem elég egy mű tartós színpadi életéhez). Olyan darab továbbá, amiből, minden látszat ellenére, nem könnyű bármit kihúzni, a mondatok egymást erősítik – Schein Gábor finom megfigyelése szerint (Nevetők és boldogtalanok c. kötetében, mely 2006-ban jelent meg, alapvető megfigyeléseket rögzít a Boldogtalanokról is) ez a gyors pingponghoz hasonlító szerkezet (együtt Füst komplex és néha a szöveg jelentésének ellentmondó instrukcióival) arra kényszeríti a színészeket, hogy folyamatosan figyeljenek egymásra, miáltal eleve, minden rendezői beavatkozás nélkül valamilyen animális közösség képződik közöttük –, minden szó a helyén van, s a lebegően nyitott dramaturgia ellenére a figuráknak vaskos, reális létezése van, az elementáris helyzetek tökéletesen érthetők önmagukból, ráadásul a szavakhoz és mondatokhoz majd egy évszázad alatt hozzárendelődött a megfelelő hangsúly is, még az egymástól elütő formai világú előadásokban is gyakran ugyanazok a kikristályosodott hangsúlyok bukkannak fel, ugyanazok a gesztusok jelennek meg – a mű végre megtalálta közegét Magyarországon, ha még a világirodalomban – sajnálatos módon – nem is.
