Itt az illúzió, ott a magyarázat
Philippe Decouflé: Solo – Compaigne DCA
Philippe Decouflé: Abracadabra (1998) / La Planéte Decouflé
Philippe Decouflé népszerűségét valószínűleg csak saját hírneve előzi meg: neve a szélesebb közönség számára összeforrt az albertville-i téli olimpia nyitó- és záróünnepségének koreográfiájával, a szakma számára pedig új műfajt teremtő előadásaival, melyben a cirkusz és a kortárs tánc mozgás- és látványvilágát eresztette össze - hatalmas sikerrel és szakmai elismeréssel.
A Decodex és Triton koreográfusa ezúttal egy szólóval érkezett a Trafóba, a Temps d'Images/Képek Ideje Fesztivál-ra, melynek legfőbb sajátossága, hogy különleges vizuális megoldásokkal kísérletező, a mozgókép és az előadóművészet interakciójára építő előadásokat mutat be, immáron ötödik éve.
A szóló egyszemélyes műfaj - Decouflé röviden definiálja és kommentálja is a kedvünkért - ennek ellenére ritka az olyan pillanat, amikor egyedül látjuk őt a színpadon. A színpad és a nézőtér közé ugyanis négy-öt kamera és egy vetítőgép van felállítva, melyeknek az előadás valóság-illúzió játékában lesz meghatározó szerepük. A retrospektív vetítésekben bővelkedő, Decouflé olykor stand-up comedy-be torkolló egyszemélyes show-ját Joachim Laterjet zenész kíséri végig a színpad bal sarkában (elképesztően jól kiegészítve-ellenpontozva az előadót), Olivier Simola és Laurent Radanovic videóművészek pedig magát Decouflét, illertve az ő képét sokszorosítják meg. Így csak az előadás végső perceiben, amikor túlvagyunk az összes vizuális bravúron és Decouflé összes verbális poénján, marad Decouflé magára a színpadon. Egyedül, a saját testével - a saját testében, amikor ecce homo, tényleg csak az embert látjuk.
Fotó: Dusa Gábor
Decouflé, az előadó olyan, mint egy házastárs - ha szeretjük, akkor a hibáival együtt tesszük. A Solo pedig korántsem tökéletes előadás, vannak benne üresjáratok - Decouflé többször átöltözik - és kifejezetten gyenge, feszélyező pillanatok (amikor pl. az ujjaival bábozik-árnyjátékozik). Valószínűleg Decouflé is tudja, hogy a humor veszélyes eszköz, ő mégis szeret kockáztatni; és van, akinek bejön a humora. Néha bosszantóan gyermeteg, máskor megkapóan bájos és szeretnivaló, vizuális bravúrjaival képes lefegyverezni és meghatni, amikor önmagában, mindenféle trükk nélkül táncol.
Ami a Solo nagyszerűségét adja, az - a fentiekből talán következik - épp Decouflé lehengerlő személyisége, és az ő múltja, melyből a vetítéseken keresztül szerencsére (!) jócskán kapunk részleteket. S az este során nemcsak saját múltját idézi be - a vetítések között akadnak indokoltak és pótcselekvésnek tűnőek egyaránt, a Solo a Bauhaus színházi mágusának, Oskar Schlemmernek is emléket állít. (Decouflé, saját bevallása szerint, Schlemmer munkáin nőtt fel.)
A különleges, kaleidoszkópszerű vizuális effektekkel, a szinkron vetítésekkel Decouflénak sikerül egy experimentális performansz látványvilágát a színpadra hozni, miközben alapvető kérdéseket vet fel valóság és illúzió, én-énkép-személyiség viszonylatában. (Az egyes jelenetekben saját magán és az árnyékán kívül a saját testének negatívját és a negatív árnyékát is látjuk, sőt, eljutunk odáig is, hogy a vetített test látványa megszűnik testnek látszani.)
A Solo könnyen belecsúszhatna az öncélú, pusztán látványcentrikus vetítésbe, mert Decouflé előadásában - akárcsak egy cirkuszban - sok a blöff, de az általa felvetett kérdések nagyon is komolyak és valóságosak.
A fenti cikk átdolgozott, kibővített változata olvasható az Ellenfény 2010/5. számában, teljes terjedelmében jelenleg csak nyomtatott formában.
Solo Philippe Decouflé/Compaigne DCA
Fény: Patrice Besombes
Hang: Claire Thiébault
Zene: Joachim Latarjet
Videó: Olivier Simola
Művészeti vezető és táncos: Philippe Decouflé
Helyszín: Trafó
Videó:
http://www.youtube.com/watch?v=4_CS07SD5k4&feature=related
http://www.cie-dca.com/dca_uk.html
Ramsay Burt: Decouflé's magic isle
Philip Bichard: Philippe Decoufle: Solo
Lőrinc Katalin: Szóló libasorban
