Jeles-laboratórium: korunk igazi arca tűnik elő

A nevető ember mindenestül döbbenetes élmény - mondhatnánk, ha a kereskedelmi televíziós csatornákon nem illetnének ezzel a jelzővel minden két percben minden áldrámát és álszenzációt. Ez a szó is megkopott, szilánkjaira tört, és elveszítette az értelmét. Mint az a pusztán mechanikus dugattyúmozgáshoz hasonlatos, végtelenített mozgókép, amelyet hosszan bámulunk - néma kukkolók, a szerencsétlen színpadi városlakókkal együtt -, mire rájövünk, hogy amit látunk, nem más, mint az értelmét (lelkét, szépségét) vesztett szexualitás. Pornó.

Jeles András lélegzetelállító - ma szinte lehetetlennek látszó - mutatványt hajt végre: a mindenséget egybefogó mítosz védőhálóját feszíti ki a széttöredezett, végképp széthullani készülő világ alá; de úgy, hogy fölmutatja a töredékesség, a végső önazonosság-hiány nyomán fölismert kétségbeesést is. (Nem mellesleg újraértelmezi a színházat.) Harmadik éve dolgozik a színház stúdiósaival, és A nevető ember felől nézve válik világossá igazán, hogy milyen tudatosan készítette elő ezt az előadást. Most válik érthetővé például, hogy „mire volt jó" az a - szintén döbbenetes, zsigeri élményt nyújtó - mesterségvizsga az első évben, amely az emberi test működésére és működtetésére, határainak megsejtésére alapozott; az emberi test működését és működtetését láthatóvá téve mozgás-szekvenciák és értelmetlen hangsorok (nekünk az ógörög szöveg is úgy hangzik) harmóniájával vagy diszharmóniájával mintha az archaikus idők (ma már csak elképzelhető) rítusainak világába engedett volna bepillantást.

Tulajdonképpen ez történik most is - működik az ember; „csak" megvan hozzá a közönség kézen fogásához szükséges, a színpadon is hangsúlyozottan narratív mese. A (nagy) történet, amelynek előképe, nyilván nem véletlenül, Victor Hugo hömpölygő nagyregénye.

A cselekmény a 17. század végén, Angliában játszódik. Ursus, a filozófus-bűvész hű farkasa, Homo kíséretében - az előadásban a szép farkasfiú-test sokszor Rodin Gondolkodójának pózát veszi föl - lakókocsival járja az országot. Egy téli hajnalon kisfiú állít be hozzá, akinek a száját megcsonkították: állandóan nevetni látszik. Vak kislányt (csecsemőt) hoz a karján. Ursus mindkettőt magához veszi, ezentúl együtt járják az országot: vándorkomédiások. A nevető ember (Gwynplaine) és a vak lány (Dea) egymásba szeret. Közben váratlanul kiderül, hogy Gwynplaine egy lord fia: elfoglalja a helyét a lordok házában. Megkísérti a szépséges ördög - a hercegnő képében. Szociálisan túl érzékeny találkozása a gazdagok rizsporos parókás világával sikertelen: visszatérne Deához és Ursushoz, de már nem találja őket. Ennyi „történik".

A szó szerint festői jelenetekre tagolt előadás - mintha középkori kocsiszínházban járnánk képről képre, vagy templomi passió-sorozatot néznénk - gyönyörűséges képekben mutatja meg a 17. századi Anglia világát. A fent pompáját és a lent szürkeségét; London gyomrát. A derengő háttér-kulissza, a tengerként működtetett leplek, a jeleneteket összekötő-elválasztó színpad-átrendezések hangsúlyosan közlik, hogy színházban vagyunk. Nemegyszer színház van a színházban; például a bravúrosan megkettőzött; sőt, megtöbbszörözött Rómeó és Júlia-jelenetnél. Komédiások a nézők - a nézők komédiások.

Az meg már Jeles András és a stúdiósok titka, hogy a nevezetes toposzokat (maszk és arc, látás és vakság, ember az állatban, állat az emberben, angyal és kísértő ördög stb.) újraíró előadásból  hogyan válik érzékeny, de egy percre se didaktikus példabeszéd az emberről (akinél, ugye, nincs borzalmasabb - és csodálatosabb sincsen). A stúdiósok fegyelmezett, letisztult színpadi létezése mellett külön élmény és titok, ahogy a gyermek Gwynplaine nem játszik, hanem van a színpadon. (Szemében pilinszkys árvaság és bizalom.)

„(...) Kultuszt, rítust, mitológiát nem akaszthatunk le a szegről. De megpróbálhatjuk elölről kezdeni az egészet a Nagy Cél érdekében, hogy korunk igazi arca előtűnjék a Színház tükrében" - írta Jeles András a Balázs Béla Stúdió tagságának egy Színházi Laboratórium létrehozásáról 1979-ben kelt (ma is döbbenetesen érvényes) levelében. (Forrás: Színházi antológia, XX. század) Jeles András, úgy látszik, konok ember. (A nevető embert se először vitte színre.) A színházi laboratórium mintha működne - most éppen Szombathelyen.

„Nem tudom, hogy milyen gazdag vagyok" - mondja a váratlanul ölébe pottyant lord-szerepet próbálgató Gwynplaine. Hát, talán a stúdiósok sem tudják, hogy milyen gazdagok.

Jeles András: A nevető ember

Weöres Sándor Színház, Szombathely

Victor Hugo azonos című regénye nyomán

Díszlet: Perovics Zoltán

Jelmez: Bánki Rózsa

Zene: Melis László

Rendező: Jeles András

Szereplők: Takács Dániel, Baráth Ferenc, Lévai Tímea, Poppre Ádám, Nyulassy Attila, Varga Dóra, Balogh János,  Szabó Róbert Endre; továbbá: Farkas Ádám, Unger Tünde, Papp-Ionescu Dóra, Pusztai Fanni, Szalay Katinka, Borbíró András, Nagy Eszter, Senkovics Petra

További írások az interneten az előadásról:

Markó Róbert: kétségbeejtő kiáltások

Zappe László: Kis színpadon nagy regény

Blogbejegyzések:

Nyúl és Béka