A királynő elszabott ruhája

Aztán hamar kiderül, kár erőlködnie. A Chaplin ugyanis, mármint Ben van Cauwenbergh Chaplinje, visszakísért. A dolgoknak ilyesféle magánjellegű vetületében persze ezek után már lényegtelen is, hogy e sorok írójának a közel két óra leforgása alatt nem támad semminemű pozitív kötődése a látottakhoz. Sokkal rosszabb, hogy a koreográfusnak eleve nincs se indítéka, se kulcsa a Queen zenéjéhez és/vagy mítoszához, márpedig enélkül nehéz lenne bármit is elhitetni a nézővel. Így jön, aminek jönnie kell, a zsenge illusztrációkísérlet, melynek során Ben van Cauwenbergh cégérként használja a legendás brit zenekart saját provinciális balettstílusának népszerűsítésére.

Fotó: Dusa Gábor

Egy csepp illúziónk ne legyen hát: a 2004-ben német földön bemutatott Queen-koreográfia a Győri Balett 2010-es tolmácsolásában sem tud más és több lenni szerény és többnyire igénytelen iparosmunkánál. A hazai színrevitel mellett aligha lehetne komoly szakmai indokot felsorakoztatni, már azon a nem szakmai érven túl, hogy a Queenre tódulni fog a nép, csörög a pénztárgép, a regnáló balettigazgató meg azzal legyezgetheti magát, hogy missziót teljesít, tömegeket vezet Terpszikhoré oltárához. Ben van Cauwenbergh szándékai szerint az új generációt is megcélozta ezzel a balettel (lásd színlap), bár az az érzésem, ahol a szórakoztatóipari balettgyártás muzeális patronjait durrogtatják nonstop, ott inkább menekülőre fogják a fiatalok.

Egyébiránt pedig a győri színpadon az utóbbi években már nem is igen láthatunk mást, mint utánjátszást, felújítást vagy az utánjátszás felújítását. Kiss János igazgató eddig sem a kockázatvállalásról volt ismert, de a mostani állapot már szinte riasztó, ha megnézzük, hogy Gustavo Ramirez Sansano két és fél évvel ezelőtti (!) Gaudíja volt az utolsó társulat számára készített egész estés nagyszínpadi bemutató. A frissességgel amúgy is bajok vannak: ha „felmegyünk” az együttes – igencsak kezdetleges – honlapjára, a repertoár címszó alatti utolsó bejegyzés 2007-ből származik, s éppen Ben van Cauwenbergh Chaplin premierjéről informál – miközben azóta eltelt három teljes év.

A rockzenére készült baletteket (rockbaletteket?) a közönség és a szakma egyöntetűen a könnyű műfajhoz sorolja, ám nem törvényszerű, hogy a darab mindjárt bóvli is legyen. Ne menjünk messzebb Győrtől: Christopher Bruce Rolling Stones dalokra készült Kakasa, ami Kun Attila közreműködésével került a társulat repertoárjára az előző évadban, habár már nem fiatal mű (1991), tökéletesen beleillik a minőségi szórakoztatás fogalmába, remekül kitalált, jellegzetes mozgásanyaggal megidézve a hetvenes évek rocklázban égő, bulizós-udvarlós-kakaskodó hangulatát. De mondok meglepőbbet is: az idei év legkiemelkedőbb balettelődását a IV. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozón láttam a brit progresszív zene egyik éllovasának, a Radiohead dalaira a román származású Edward Clug koreográfiájával – Radio és Juliet címmel, laza Rómeó és Júlia parafrázisként –, ami szintén bizonyítja, hogy az igényes könnyűzene és az igényes koreográfia nem összeegyeztethetetlenek. S ha még egy, nem is oly távoli múltban készült modern „rockbalettet” kellene megneveznem, már csak a Queen miatt is a nagy mágus, Maurice Béjart 1997-es Ballet for life című művét említeném, amely 2006-ban vendégszerepelt az Erkel Színházban. Sok mindent el lehet mondani erről a darabról, csak azt nem, hogy érdektelen lenne. Béjart-nál személyes indíték hozta „testközelbe” a Queen zenéjét: a negyvenöt évesen elhunyt táncos ikon, Jorge Donn, akinek szólótáncosi múltjához a társulat legkiemelkedőbb korszaka fűződik és a szintén AIDS-ben, ugyanennyi idős korában eltávozott Freddie Mercury emléke.

Távol legyen természetesen, hogy Ben van Cauwenbergh-en efféle kötődést kérjen számon az ember. De annál azért mégiscsak többre kéne jutnia, hogy a klasszikus pantomimtréfák lebutított színvonalán adja vissza a dalok „üzenetét”, vagy minden teketória nélkül a showbiz felé lökje a koreográfiát, ahol a kettőt balra, kettőt jobbra lépéskombinációnál alig valamivel bonyolultabb össztánc dívik, „fapados” Folies Bergère kivitelben. Béjart a maga (túl) szenvedélyes és (túl) teatralizált stílusában belevitte a darabba a Mercuryt, Donnt és személyét is jellemző extravaganciát és extrémitást. Itt viszont emlékmű épül, sorozatgyártott (Chaplin után szabadon), gyenge alapanyagokból, mely feltehetően bármely rocklegenda vagy híresség számára ugyanebben a modorban emeltetne.  

Fotó: Dusa Gábor

Könnyűzenére balettet készíteni már csak azért sem könnyű műfaj, mert ha olyan énekest fog ki a koreográfus, mint Freddie Mercury, dinamizmusával és falat repesztő hangjával könnyedén lejátssza a színpadról a koreográfiát. Olykor még látni sem kell hozzá őt (pedig filmbejátszás is akad bőven), elég csak hallani. Amikor viszont látjuk is, mint az 1986-os Wembley stadionbeli koncertfelvételen, jaj annak, aki az útjába kerül. Az énekesnek öltözött imitátor hiába igyekszik felvenni vele a versenyt: ugrándozó kisegérke marad csupán a bömbölő oroszlán árnyékában.

Bárminő furcsa tehát, nem a rockzenén hasal el a dolog. Hanem a koreográfián, mely a maga nevében semmi érdemlegeset nem tud hozzátenni a Queen zenéjéhez. Ben van Cauwenbergh a végtelenségig nyúzza a klasszikus balett basic szókincsét, hátha valami új fordulatot kisajtol belőle, ám csalódnunk kell: a tömegjelenetek mellett többnyire férfi-nő, férfi-férfi duetteket erőltető darab belefagy a táncosok erőltetett mosolyaiba.

És ha már: The show must go on, legalább a látvány lehetne dögösebb. Pedig a jelmeztervezőként is diszponáló Ben van Cauwenbergh karöltve Dmitrij Simkin látványfelelőssel jelentős mennyiségű szcenikai elemet felsorakoztat, és meg is mozgat: de mintha itt is lemaradásban volnának, a hetvenes-nyolcvanas évek designját favorizálják – feltételezem, nem szándékosan. A két részben játszott darab nyitó- és záróképei látványban ugyan ütőképesnek tűnnek, viszont már-már a giccsel cimborálnak (az óriási korona és az egész színpadot betöltő királyi palást, a We will rock you remixére jazzbalettező gyereksereg, vagy a füstfelhőből kiváló, félig földbe süppedt Mercury-bálványszobor).

A színpad a tánco(so)kon kívül is mozgalmas. Függöny jár le és föl, vetítővászon szánkázik szakadatlan, négy, ember magasságú paravánra kasírozott portrét tologatnak a zenekar tagjairól ki és be, hol az egész tér, hol csak a fele játszik, gurítható kulisszák teremnek elő, csinos szobabelső a Tie your mother down és a Radio ga ga slágereihez, háttérként a férfitáncos alakította pongyolás, dús keblű öregasszony hálás magánszámához, tengerparti plázs a Lazing on a Sunday afternoon című dalhoz színes strandkellékekkel, pöttyös szoknyás nőcikével berobogó motor és felfújható guminő az A kind of magic című számhoz, s – ha kell, ha nem – valami fölfoghatatlanul retrós háttérvetítés, amikor az alkotók kifogyni látszanak a fény és egyéb hozzávalók nem túl koncepciózus adagolásából.

Bónuszként a tapsrend is a darab része: film pereg a meghajlás alatt a Queen és a Győri Balett tagjairól s az előadás előkészületeiről, miközben üvölt a We are the champions. Mert valahol ugye azért mindenki bajnok. Ha nem széles körben, hát a saját házatáján, önmaga előtt.

Győri Balett

Díszlet, látvány, videó: Dmitrij Simkin

Zene: Queen

Koreográfus, jelmez, fény: Ben van Cauwenbergh

Táncolja: a Győri Balett