Alkalmazó művészet

A produkció zenei anyagának zömét jegyző francia komponista, Hugues les Bars muzsikája is ismerős lehet már hazai táncműből, s az előadás látványvilágát meghatározó Magritte-életműre sem a Vég veled! alkotó-előadói  csodálkoztak rá elsőként a hazai mezőnyből. Munkájuk végeredménye mégis egyedi, sajátos és mélyen megérintő élmény.

Szinte hihetetlen, de tény: Gold Bea közel húsz, míg Méhes Csaba két év híján harminc éve kezdte táncosi pályáját. Alapos kézművesek mindketten: az átlaghoz képest jóval ritkább bemutatóik mindegyike emlékezetes, biztos kézzel hosszan fényesre csiszolt, emlékezetes alkotás, hosszú munka kiérlelt gyümölcse. Hogy közös munkával jelentkeznek, épp ezért nem meglepő, ám annál fontosabb fejlemény. A DekaDance társulatával indult Gold Bea és a Dominó Együttes stúdiójából a Köllő Miklós vezette együttesbe kerülő, majd a Tímár Tamással közösen alapított Pingvin Pantomimmel színre lépő Méhes alkotói felfogásában számtalan a közös pont, hangütésüket tekintve pedig az izgalmas eltérés. Méhes vérbeli, kivételes tehetségű mimus-komikus, míg Gold a líraian bizarr, álomszerű munkák mestere.

René Magritte jegyében fogant előadásukat a legjobb értelemben, jólesően lengi be a múlt, a speciális hagyomány finom szellője. A Juhász Ilony és Gavallér Mihály kellékeiben dúskáló színpadon feltámadni látszik a nyolcvanas-kilencvenes évekből (már akinek) ismerős pantomimes alapú, sejtelmes, a gyermeki ént is dédelgetve megcélzó táncszínház. A világ, amelyet olyan magyar alkotók jegyezte művek fémjeleznek, mint az Artus Goda Gábor alkotta Turulja, Gyöngykánonja, kicsit távolabbról (ugyancsak Les Bars zenéjét használó, Mándy Ildikó rendezte-koreografálta) Kék hétfője, Nagy József szinte összes munkája, Bozsik Yvette Magritte-idéző Kabaréja, vagy a Szárnyak Színháza Verklije.

Férfi és nő szürreális kalandjai bontakoznak ki a Vég veled! színpadán: kivételesen erős képek, áradó fantáziával alkotott kockák, saját álmainkból is ismerős, kézművesi alapossággal leképezett, megragadott kis szilánkok. Közhelyektől tökéletesen mentes, egyes pillanataiban érzékien cirógató, máskor akár karcosan vaskos jelentmorzsák.

Méhes Caba - Fotó: Dusa Gábor

A szín közepén hangulatos, fakeretes ablak, melyet mintha egy parasztházból emeltek volna ide, s applikáltak volna bele a bábjáték paravánját idéző, mindent rejtő fekete falba. A tér bal szélén borospalackok függnek, éles fénnyel világítottan. A teret hamarosan a Magritte vásznairól ismerős, talányos tárgyak tömege kezdi benépesíteni. Fehér galamb, bőrönd, gyönyörű fényes, sárga almák, fátyol, ablak s persze Méhes keménykalapja és zsakettje. Gold Bea arcán Magritte egy konkrét alkotása is feltűnik: az 1934-es Megbecstelenítés tökéletesen kivitelezett makettje, maszkként. A dús, vörös haj övezte, arcként újraértelmezett meztelen, női torzó: a csodálkozó szempárnak látható mellekkel, a groteszk mosolyra húzódó szájnak tűnő, dús szőrzetű ágyékkal. Méhes alakja az örök slemilé, a tökéletesre csiszolt, varázserejű, csámpás szupermené, aki a Fregoli kádjából, a Pisztrángötös kottaállványa mögül, a Pantomix remekbe szabott szkeccseiből ismerős. Gold Bea figurája ugyancsak kiérlelt önmaga: perzselő tekintetű, éteri melankóliából és szilaj, női varázserőből elegy jelenés.

Élvezetes látni, hogyan hat egymásra e két markáns személy, jellegzetes világ: hogyan csurran, tapad át egymásba-egymásra a két emberi-játékosi attitűd.

Méhes Caba, Gold Bea - Fotó: Dusa Gábor

Ritka, hogy manapság az ember leesett állal mered a színpadra: ezt az élményt a Vég veled! többször is megadja nézőjének. A feszesen pergő képek közti tökéletes átállások, a mértékkel adagolt, filmszerűen vágott jelenetek hemzsegnek a kreatív ötletektől. A tépőzár karmocskák sűrűjétől érdes „tapadó” felével kitapétázott kabátban feszítő férfire felragad a nő: fátyla, ruhája alig lefejthetően omlik partnere testére. A két alakot egy képben azonos öltözetben látjuk: az ablakkivágat tükörré alakul: egyikük előtte, másikuk mögötte áll, nekünk egyaránt háttal – Magritte szellemében. A látóhatár titkai (1954), az Egy magányos sétáló álmodozásai (1926–1927), vagy az Okapi (1958) kalaposait idéző figurák tökéletes precizitással követik egymás mozdulatait. A mindössze 28 évesen festett – s vállaltan alkotási vezérfonalat adó –, korai Magritte-remek, A fenyegetett gyilkos (a festményen) távoli, hegyekre nyíló ablakát idézi egy másik jelenetben a színpadkép. Az ablakdeszka fölött virágok, mögülük Méhes Csaba élőben, körötte pedig két, életnagyságú, kartonra kasírozott fotó formájában bukkan elő és elő. Partnere egy ódon bőröndből előguruló almákkal kezd célba dobni rá, mint a vurstliban.

Gold Bea rendezése Magritte jól ismert szimbólumait értelmezi újra: amint előző bemutatója, a Kések háza is messze több volt, mint egyszerű, mozgásszínházi Lorca-hommage, így új bemutatója is bővelkedik a sajátban, az elemző-értő elme friss meglátásaiban, leleményeiben. A bőven felbukkanó kellékek dacára sem nehézkednek rá a tárgyak kettejük játékára, a mozdulat, a gesztusok kifejező ereje nem csorbul általuk.

A titok, a megszakítás, a kihagyás, a rendhagyó társítás-társulás s az afölött érzett féktelen öröm adja e kétszemélyes munka igazi erejét, mely – akárcsak Magritte munkássága – egyszerre fegyelmezett és precíz, s megragadhatatlanul szabad. A „boldog békeidők” derűjének eszköztára-látványvilága elegyedik-mosódik össze jeleneteiben a kiszámíthatatlannal, baljóssal, az ösztönösség beláthatatlanságával. A játék elején detektívként, hosszasan egy földön heverő, fehér galambtollat vizsgáló, majd tárgyi bizonyíték-tasakba csippentő Méhes Csaba a játék végén hatalmas galambot rajzol. A szélen függő palackok egyikéből alápergő fehér porból permetezi a földre a szárnyaló madár képét. Ami a kettő közt történik, a repülés maga. Öröm látni.

Gold Bea: Vég veled!

Fény, hang: Sólyom Tamás

Zene: John Hassell, Gonjasufi, Hindi Zahra, Mich Gerber, Hugues Les Bars

Kellék: Juhász Ilony, Gavallér Mihály

Koncepció, rendezés: Gold Bea

Alkotó-előadók: Gold Bea, Méhes Csaba

Helyszín: MU Színház

Interjú Gold Beával