Archaikus értékek, kortárs élmények
Mihályi Gáborral beszélget Bajna Zsóka
Mihályi Gábor Jászberényben kezdte táncos pályafutását. 1982 szeptemberétől a Magyar Állami Népi Együttes tánckarának tagja, majd szólistája. 1996-tól 1997 decemberéig megbízott művészeti vezető, később karigazgató, 2002-től az együttes művészeti vezetője. Tanári és koreográfusi diplomát a Magyar Táncművészeti Főiskolán szerzett. A Magyar Állami Népi Együttesben tizenhat, egész estét betöltő műsor készült vezetésével. Most mutatták be a tizenhetediket, az Álomidő című produkciót. Ebből az alkalomból beszélgetett a koreográfus-rendezővel Bajna Zsóka.
– Az Álomidő sok mindenben más, mint a korábbi előadásaitok.
– Örülök, hogy így látod. És annak még jobban örülnék, ha a következő előadásunk ismét más lenne, mint amit előtte készítettünk. Annak kifejezetten örülnék, ha nem az derülne ki, hogy a megszokott patronjaimat lövöldözöm el. Az Állami Népi Együttes szempontjából is fontosnak érzem a folyamatos formai és koncepcionális megújulást, de ez csak úgy valósulhat meg, ha én is képes vagyok erre. Ennek jegyében álltunk neki ennek az előadásnak is. Ami azért nem volt olyan könnyű, mert az Álomidő tulajdonképpen műfaji folytatásnak készült. Én eddig még soha nem csináltam „duplázást”, de ennek az előadásnak van alkotói és szellemi előképe, a tíz évvel ezelőtt készült Naplegenda, ami azóta végigjárta a közönségbarát előadások által bejárható utakat, és nyugodtam mondhatjuk rá, hogy egyértelműen sikeres produkció lett. Végül is – tréfásan szólva – saját magunkat kellett legyőzni, hogy több legyen az Álomidő, mint a Naplegenda. Tíz évvel ezelőtt az még nagyon zsigerből jött. Valahogy könnyen ráéreztünk az ízére, most pedig tudatosan kellett megpróbálnunk fölülmúlni. De úgy érzem, hogy talán sikerült.
– Miben jelentkezik ez? Formában? Koncepcióban?
– Formában és koncepcióban is. Felismerhetők az Álomidőben bizonyos formai jegyek, amelyek talán fejlődést mutatnak az alkotói pályámon. Talán olyan kohéziót is sikerült teremteni az előadásban, amely egy újfajta szemlélet meghonosítását is jelenti. Ezért más ez az előadás, mint a Naplegenda vagy mint a Labirintus, amit szintén említhetnék előképként. Semmiképpen nem egy verbálisan lefordítható, cselekményes előadást szerettünk volna csinálni. Ehhez a szándékhoz sikerült egy olyan asszociatív dramaturgiát találnunk és egy olyan formai világot kialakítanunk, ami szerintem hosszú távon vissza fogja igazolni a szándékainkat.
