„Jó szeretni való világban élni...
Tóth Sándorral beszélget Uhrik Dóra
Magyarország első moderntánc-együtteseként 1960-ban alakult meg a Pécsi Balett. Az együttes alapításának 50. évfordulójával már foglalkoztunk az Ellenfény 2010/6. számában. Most a sorozat folytatásaként Tóth Sándor Liszt-díjas, Kiváló Művész táncművész-koreográfussal, a Pécsi Balett alapító tagjával közlünk interjút, aki – a művészeti vezető Eck Imre mellett – 1961-től az együttes igazgatója volt. Tóth Sándor 1991-ig töltötte be ezt a posztot. A múltról és a jelenről Uhrik Dóra beszélgetett vele.
– Kezdjük az elején! Hogyan kerültél kapcsolatba a táncművészettel? Nem szokványos módon és idő alatt végezted tánctanulmányaidat az Állami Balettintézetben. Mi késztetett erre a pályaválasztásra?
– Apám a második világháború után a fogságból hazatérve dolgozni kezdett, mint női szabó kisiparos. A szövetkezetek megalakulásakor konok székelyként nem volt hajlandó visszaadni az iparengedélyt és belépni a szövetkezetbe. Így én mint kisiparos gyermeke „egyéb” származású lettem. (A gyerekeket akkor származásuk szerint különböztették meg: munkás, paraszt, értelmiségi, klerikális, osztályidegen és egyéb.) Így csodával volt határos, hogy a gimnáziumba felvettek, igaz, csak a reál tagozatba, bár én a humánba szerettem volna menni, mivel orvos akartam lenni. Az egyetemre való bekerülésemnek semmi esélyét nem láttam.
A véletlen azonban közbeszólt, és segített. Apám egyik pesti megrendelőjén keresztül eljutottam egy belvárosi balettiskolába, ahol kevés volt a fiú a sok csinos lány mellett. Jó izomzatom, fizikai adottságom miatt kértek, hogy kezdjek balettet tanulni. Megpróbáltam, megtetszett, ügyesnek bizonyultam, és tanárnőm, Ács Vali (aki Nádasi Ferenc növendéke volt) javaslatára jelentkezni mertem az Állami Balett Intézetbe (ma Magyar Táncművészeti Főiskola), ahol kilenc éves szakmai képzés volt.
A felvételnél nem számított a származásom, csak az adottság, az akaraterő, a képesség. Arra gondoltam, hogy ez lehet az egyik kitörési pont az életemben, hiszen láttam, hogy a sportolók és művészek különleges helyzetet élveznek. Felvettek. 1955 szeptemberében úgy éreztem, mint aki átszáll egy másik vonatra, de nem biztos benne, hogy jó irányba megy. Nem jártam iskolába, csak a szakmai tantárgyakat tanultam, gyakoroltam, öt év alatt elvégeztem a 9 év szakmai anyagát. Közben magánúton leérettségiztem, biztos, ami biztos.
1956-ban az Operaház balettegyütteséből sok táncművész végleg külföldre távozott, így pótolni kellett a táncosokat. Nekem szerencsém volt, mert ösztöndíjas lettem az Operaházban. Ezen évek alatt hatalmas színpadi tapasztalatra tettem szert, hiszen az Operaház és az Erkel Színház színpadán havi 20-28 előadáson vettem részt. A körülmények alakulása kapcsán végleg eldőlt a sorsom, megszerettem ezt a fantasztikusan izgalmas, érdekes művészetet, de egy kicsit más irányba kezdtem gondolkozni a táncművészet lehetőségein, mint amit az operaházi környezet sugallt..
– Te közelebbről ismerted Eck Imrét az operaházi munkakapcsolat révén. Ő beavatott Téged a Pécsi Balett alapításának tervébe. Mesélj erről kicsit!
– Talán a legjobb pillanatban ismerkedtem meg Eck Imrével, a már nem fiatal táncossal, de a fiatal koreográfussal. Imre akkoriban elsősorban intrikus szerepeket táncolt, kiváló színészi teljesítményt nyújtott. Számomra szimpatikus volt Imre szerepmegformálása. Megszerettem az embert, furcsa figuráiban éreztem, hogy a táncművészet többről is szólhat, mint amit a klasszikus balettek koreográfusai felvállaltak. Érdekes módon nagyon hasonlóan gondolkodtunk a táncművészet jövőjéről. Az akkor készített koreográfiái sejtették a formabontást, a lázadást, a megújítás igényét, a gondolatiság jelenlétét. A budai várban sokat sétáltunk. Csodáltam a régi építészet gyönyörű alkotásait és a város csodáinak felfedezése közben, kitaláltuk, megálmodtuk a táncművészet egy másik, új útját, akkor még nem tudtam, hogy ez lesz a Pécsi Balett.
