Csak tovább, tovább

Az Operaház Mefistofele-előadásában a színváltások idején függönyre vetített sorok szerint az emberi élet legnagyobb rejtélye az, hogy az ember elég hatalmasnak képzeli magát ahhoz, hogy életének semmiségét kétségbe vonja. Faust azt hiszi, hogy a világ intellektuálisan megközelíthető és leírható, hogy a tudás segítségével emberfelettivé válhat. Mefistofele az isteni hatalom legyőzésének szándékával fogadást köt az égben, hogy legyőzi a magabiztos tudóst, aki egyébként a nézők soraiból érkezik a színpadra. Mefistofele segítségével Faust új világokat ismer meg, új élethelyzetekbe kerül, de ezek a szituációk egytől-egyig manipuláltak, hiszen jellemzően Mefistofele szüleményei. A szituáció messzemenően nem fekete-fehér, Faust és Mefistofele szorosan összetartozva, elválaszthatatlanul küzdenek egymással, és nem is mindig teljesen egyértelmű, hogy kinek érdemes drukkolnunk.

A zeneszerző-librettista Arrigo Boito operáját 1868-ban mutatták be a milánói Scalában, a szerző vezényletével. Az orbitális bukást a szerző nem hagyta annyiban, és átdolgozta a művet: hátha a közönség mégsem akad fenn az összefüggő cselekmény hiányán, és könnyebben megemészti az akkor megszokott szabályokkal, tradíciókkal nem sokat törődő monumentális zenei anyagot, melyben újító törekvéseit igyekezett összegezni. Az opera ezután a 1875-ös bolognai premieren sikert aratott, és ha ugyan nem is túl gyakran, de fellelhető az operaházak repertoárján. Boito sokat merített Goethe Faustjából, de a mester művéhez képest hangsúlyokat helyezett át, rövidített, kihagyott és összevont, csak a számára igazán lényegesnek tűnő részeket hagyva meg, így az egymáshoz lazán kapcsolódó jelenetek hosszúságuk és apró dramaturgiai esetlenségeik ellenére is rendkívül súlyossá, zeneileg sűrűvé váltak.

Kovalik Balázs rendezése (mely – ha alaptézise nem is változott sokat – bizonyára jelentősen különbözik az 1997-es szegedi bemutatótól) a széles síkon értelmezhető gondolatrendszer és a szcenikai megvalósítás oldaláról nézve is már-már dialektikusan ördögi. Az előadás nagy filozófiai, egzisztenciális kérdései, fontos szimbólumai a játékosság és a humor állandó visszacsatolásával dekonstruálva mélyülnek el vagy kérdőjeleződnek meg. E játékosságnak elválaszthatatlan párja a keserű irónia, illetve a finoman vagy nagyon is konkrétan odavetett társadalmi-politikai utalásrendszer. Amikor a boszorkánysereg leborul Mefistofele, a világ ura előtt, ő egy EU-zászlót teker magára; az antik boszorkányszombat végére érkező bámészkodók pedig (később mennyei seregek) bármily szedett-vedettek is, anakronisztikus szürkeségükben mai ruhákat viselnek, és – a fogyasztói társadalom nevetségességét érzékeltetendő – kezükben telirakott, kiskereskedelmi áruházláncok neveit viselő nejlonszatyrokat, reklámtáskákat cipelnek magukkal. A boszorkányszombati buli kezdetén Mefistofele infernális gesztussal egy nagy tányér kokainba szippant, a világot pedig számára egy (apró mozdulattal darabokra törhető) tojás szimbolizálja, melyet aztán egy nagy serlegből kéjesen dönt magába.

A színpadon rendkívül erős és egyedi vizuális világ tárul elénk, az embertömeg, a színek és fények orgiája kápráztat el bennünket jelenetről jelenetre. A legfőbb díszletelem – mely az előadás gondolatvilágának is legfontosabb része – az ég felé vezető, óriási lépcső, a gigantikus DNS-molekula (díszlet: Antal Csaba), mint a varietékben, show- és revü-műsorokban, különféle színekben játszik, sokféleképp megvilágítva más-más hatást nyújt, de középpontot teremt az előadásban akkor is, ha a háttérben áll, és különféle események zajlanak előtte. A DNS-molekula színpadképbe helyezésével az opera világrendje nézőponttól függően egyszerre válik érvénytelenné és erősödik fel. Az égi prológus mennyei seregei boldog tömegként hullámzanak a süllyesztők mozgásától, a fényes lakkruhák és átlátszó angyalszárnyak különféle színekben pompáznak. Két szinten zajlik a boszorkányszombat tivornyája, szinte érezzük a játékgépekkel és biliárdasztalokkal zsúfolt tér sűrű és fullasztó levegőjét. A klasszikus boszorkányszombat antikvitást idéző jelenete sci-fi hatású vízió, ahol a görög harcosok átlátszó plasztik-gömbökbe zárva mozognak a földön és a levegőben, a színpadon utópikus instrumentumok is helyet kaptak, a szereplők pedig fényes fejdíszeket viselnek.

Egész más jellegű az egyetlen „valóságos”, nem égi és nem az ördög által teremtett jelenet, a húsvétvasárnap. Az áramló tömeg fehér lakóház-makettekkel érkezik a színpadra, és a hétköznapi létezés mechanizmusainak paródiáját láthatjuk akkor, amikor a házakból előszedett picike hajszárítókat, habverőket és egyéb háztartási eszközöket veszik használatba. (Ugyanez az elgépiesedett, bábokra emlékeztető cselekvésmechanizmus jellemzi a boszorkányszombat ragyogó estélyi ruhás szereplőit is.) A színekben tobzódó színpadképekkel éles ellentétben áll a börtönjelenet, mely szcenikailag a legfinomabb módon érzékelteti Margit bezártságát és megközelíthetetlenségét. Egyszerű és letisztultan szép, amikor Margherita fehér hálóingben/rabruhában jár körbe-körbe egy leterített nejlon-négyzet által kijelölt térben: ez az ő kozmosza, számára innen nincs átjárás a külvilág felé, és más sem léphet be ide. A változatos színpadképekhez a jelmezek színeinek egyszerű, mégis sokrétű szimbolikája kapcsolódik. Szinte evidens, hogy Mefistofele piros színű jelmezt kapott, de Faust is pirosban van, ami jelzi, hogy ők szorosan összetartoznak, Margherita piros-fehér kockás ballonkabátja pedig a lány végzetét sejteti. A városlakók, angyalok, a boszorkánysereg és a nimfák – a tömeg, a kevésbé lényeges szereplők – egyaránt fehér jelmezeket viselnek, dicséret illeti Benedek Mari jelmeztervezőt a részletgazdagságért.

Az előadás leginkább szívszorító jelenete Margherita halála: a nő járkál, és összekeni magát a vérrel, miközben nagyszerű áriáját (L'altra notte in fondo al mare) énekli, Faust pedig mindhiába próbál közeledni felé. Margherita és Faust duettje teljes kiábrándultságban és reménytelenséggel zárul, melyet Margherita megváltása sem old fel. Látványosságával ellentétben nem kevésbé elkeserítő Faust és Helena szerelmi kettőse, melyben meg sem érintik egymást. Segítőik bábként állítják őket átlátszó, elektródáktól és vezetékektől csillogó fényes ágyakba/koporsókba: ilyenekkel lehet másik térbe és időbe kerülni a sci-fikben. Virtuális szerelmi kettős, a távolság áthatolhatatlan, a szereplők gyakorlatilag más-más dimenzióban vannak. Úgy tűnik, Faust nem jut közelebb a nagy titokhoz. A tivornyázás nem köti le, Margherita úgy halt meg, hogy iszonyodott tőle, Helenához való viszonya pedig teljességgel irracionális.

Az előadás a gazdag rendezői gondolatvilág mellett megbízható zenei és technikai kivitelezéssel arat megérdemelt sikert. A rezesek az égi kar tagjaiként gyakorta a színpadról fújnak, ezáltal még jobban bejátsszák a teret, és erősítik a zenei anyag monumentalitását. A zenekar Kovács János irányításával egészen megdöbbentő drámai pillanatokat képes elővarázsolni, ugyanakkor tudnak visszafogott pianókat is játszani. Létay Kiss Gabriella egyszerre törékeny és erős, hangja finomságában és hajlékonyságában válik erőteljesen drámaivá. Bretz Gábor Mefistofele figurájába is magával hozta Don Giovanni ellenállhatatlanságát, egyre terebélyesedő hangjával vonzó figura leggonoszabb és legvisszataszítóbb pillanataiban is. Fekete Attila szemüveget viselő, álmodozásra is hajlamos intellektuel Faustja méltó párja Margheritának és Mefistofelének is.

Az epilógusban Faust a távolba mered, és a nézőtérről a zenekari árok elé kisétáló néma szereplőben felfedezi saját magát. Az önmagával történő szembenézés az emlékezet, a képzelet, a fikció birodalmába vonzza, lelki szemei előtt pedig új világ teremtődik meg. Az evangéliumot választja, ezzel legyőzi az ördögöt. Váratlanul giccses részlet, amikor Margherita odaviszi neki a vérfoltos nagy könyvet, bár a lényegen nem sokat változtat. Az a világ, melyre azt mondja, hogy szívesen maradna benne, és ezért szívesen megállítaná a pillanatot, csak az ő képzeletében él, ráadásul e felfedezés extatikus öröme rendkívül rövid lehet csupán, hiszen gyakorlatilag a halál pillanatában történik.

Faust és Mefistofele halálát követően az emberek levetik a halál esőköpenyét – melyet Mefistofele nagy gondossággal saját szatyorkáikból vett elő és adott rájuk, amikor még saját győzelmét hitte –, ledobják ruháikat is, fehér alsóruháikban elfoglalják és benépesítik a forgó lépcsősort, és boldogan ujjonganak. De minden marad, ahogyan eddig: a rendszer működik tovább a törvényszerűség és a véletlen sajátos kettősségében. Az isten az égi prológusban sem jelent meg. Lehet, hogy nincs, lehet, hogy pihen. A gép pedig forog, forog tovább.

Boito: Mefistofele

Magyar Állami Operaház

Díszlet: Antal Csaba

Jelmez: Benedek Mari

Szcenika: Juhász Zoltán, Resz Miklós

Karmester: Kovács János

Karigazgató: Szabó Sipos Máté

Játékmester: Kováts Andrea

Koreográfus: Venekei Marianna

Rendező: Kovalik Balázs

Szereplők: Bretz Gábor / Palerdi András, Fekete Attila / Gaston Rivero, Létay Kiss Gabriella / Bazsinka Zsuzsanna, Boncsér Gergely / Kiss Tivadar, Pánczél Éva / Balatoni Éva

Zenei munkatársak: Harazdy Miklós, Hidegkuti Pálma, Katona Anikó, Köteles Géza,
Pfeiffer Gyula, Salgó Tamás, Sándor Szabolcs

Egyéb írások ugyanerről:

Nyulassy Attila: A verhetetlen neonszerelem