Ezt nevezik kortárs színháznak

 

A Közép-Európa Táncszínház után

 

Péter Márta: A Közép-Európa Táncszínház húsz éves jubileumára készült egy kiadvány, emiatt foglalkoznom kellett az alkotóművész Horváth Csabával. Ekkor szembesültem vele, hogy a Közép-Európa Táncszínházban hét év alatt 17 művet alkottál.

Horváth Csaba: Jól értettem, tizenhetet? Az nagyon sok. Nem lett volna szabad ennyi előadást csinálnom.

Péter Márta: Amellett, hogy elképesztő mennyiségű darabot alkottál, így-úgy közreműködtél más darabokban is. Ugyanakkor a KET-ben színpadra állított műveid figyelemreméltó tematikai sokféleséget mutattak. A manapság táncszínházi daraboknak címkézett művek mellett olyan opuszokat is létrehoztál, amelyekben feltűnt valami irodalmi vonatkozás - Pilinszkyre gondolhatok elsősorban vagy mondjuk Krúdyra, Adyra. Emellett természetesen megjelentek a mitologikus érdeklődésed színpadi lenyomatai is. És aztán - ahogy emlékeim szerint beszéltünk is róla - kicsit nagyobb szabadságra vágytál.

Horváth Csaba: A Közép-Európa Táncszínházban már rosszul éreztem magam. Nem a hely miatt, nem az emberek miatt, hanem saját magam miatt. Azt éreztem, ha beleragadok ebbe a helyzetbe, akkor eluralkodik majd rajtam a rutin, folyamatosan ismételni fogom magam.

Péter Márta: Ekkor született meg a Fortedanse társulat, amely bizonyos értelemben változó alakzatot mutat, ugyanakkor mindig eléggé konkrétan a színpadon nyeri el a paramétereit. Ha jól emlékszem, a Forte (Hymn) című előadásod az első, amely már a Fortedanse-hoz kötődik.

Horváth Csaba: Bár már új volt a név, de ez az előadás még a Közép-Európa Táncszínházban, az ottani társulattal jött létre. Először történt meg a névváltoztatás, aztán változott meg minden más is. Akkor már egyértelmű volt a szándékom, hogy kilépjek abból a helyzetből, és valami újba kezdjek.

Péter Márta: És a következő darabod, az &Echo, már teljes egészében a Fortedanse produkciója volt?

Horváth Csaba: Az is koprodukció volt a két együttes között, de már nem a Közép-Európa Táncszínház társulatával készült. Arra már vendégeket hívtam. Amikor megalapítottam a Forte Társulatot, tudtam, hogy eleinte - maximum két-három évadig - produkciós társulatként fog működni, ahova egy-egy munkára hívok majd vendégeket, olyan előadókat, akikkel szeretnék dolgozni. Ebben az is benne van, hogy már nem tartottam elég nagy kihívásnak azt, hogy a Közép-Európa Táncszínház koreográfusa legyek. Nem akartam érezni annak a kényszerét, hogy munkát kell adnom a táncosoknak, akik a társulathoz tartoznak. Például szerettem volna színészekkel is dolgozni. De például az &Echóra operaházi táncosokat hívtam. Ez a produkciós időszak két évig tartott, és utána létrejött a társulat.

Sándor L. István: Előtte hívtak Debrecenbe, a tánctagozat vezetőjének.

Horváth Csaba: Amely hivatalosan azóta sem alakult meg. Amikor oda lementem, erőteljesen sugalltam Csányi Jánosnak, az akkor megválasztott igazgatónak és Vidnyánszky Attilának, a művészeti vezetőnek, hogy nézzék meg azt a fiatal színész társaságot, akik közül jónéhányan ma a Fortedanse tagjai. A debreceni ajánlat is azért volt vonzó számomra - azon túl, hogy fölajánlották a lehetőséget, hogy csináljak egy tánctagozatot, amelyből végül is nem lett semmi -, mert engem nagyon érdekeltek ezek a fiatalok, és tudtam, hogy nekik is nagyon tetszik az, amit én csinálok. Szerettek volna velem dolgozni, már a főiskolán is. Ugyanakkor elég sok közöm volt az oktatásukhoz is, mert bármennyire is érintőlegesen, de rengeteg tanácsot adtam Ladányi Andreának, aki a mozgásképzésüket vezette, hogy mit és kivel tanuljanak. Hogy milyen irányba menjen el a színművészetin az újfajta mozgásoktatás.

Péter Márta: Akkor a Fortedanse azt az utat járja, amire két vagy három éve szerettél volna rátérni?

Horváth Csaba: Nem tudom pontosan, hogy ez az az út-e, amit akkor szerettem volna, hiszen az ember folyamatosan változik, és meg is kell magunknak adni a folyamatos változás lehetőségét. De az biztos, hogy olyan társulat van most fönt a színpadon, amire tulajdonképpen vágytam, még ha nem is tudtam akkor pontosan megfogalmazni, hogy mi is ez a csapat. Nyilván minden előadás más, és nem is érdemes őket feltétlenül kategorizálni, de az biztos, hogy elég tudatos az az út, amin a Fortéval járunk. Most már ez a harmadik előadás, aminek ez a társulat képezi a magját, és nagyon jól érzem magam a bőrömben velük.

 

Fotó: Dusa Gábor

Senkiföldje

 

Péter Márta: Úgy érzékeltem, hogy kicsit zavarban vannak veled a kritikusok, mert határhelyzetben alkotsz. Vagy épp a színház és a tánc közötti határhelyzetet tetted meg műfajjá. Voltak darabjaid, amelyek drámai szövegeket vettek alapul, mondjuk Az emberiség végnapjai vagy A  tavasz ébredése. Ezekkel a színikritikusok is másképpen tudnak dolgozni, mint mondjuk az olyan darabjaiddal (amilyen a legújabb is), ahol fragmentáltabb részletekből rakod össze az egészet, ezekből a darabokból kell az új egésznek megszületnie. Így a tánckritikusok meg színikritikusok egymásnak adják a labdát, és keresgélik, hogy igazából mi az, ami számukra megfogható az előadásaidból.

Horváth Csaba: Senkiföldje, én úgy hívom azt a területet, ahol járunk.

Péter Márta: De ezen a Senkiföldjén azért izgalmas haladni, ugye?

Horváth Csaba: Persze. De azért ezt sem érdemes túlságosan misztifikálni. Tehát nem gondolom azt, hogy olyasmit csinálnánk, amit rajtunk kívül senki más nem csinál. Ugyanakkor - megmondom őszintén - engem nemigen érdekel, hogy a különféle műfajokhoz tartozó kritikusok azon elmélkednek, vagy éppen húzzák az orrukat, hogy most akkor színház vagy tánc-e, amit csinálunk. Ez hülyeség!

Péter Márta: Épp erről van szó, hogy nem is lehet így kategorizálni az előadásaidat.

Horváth Csaba: Nem is kell. Kész van az előadás, annyit kell róla mondani, hogy jó vagy rossz. Vagy hogy miről szól, mit akar mondani. Az ember mindig azokat a kifejezőeszközöket keresi, amire az adott előadáshoz szüksége van: nyelvet, mozgást, szöveget, gesztust, internetet, filmet. Bármit. Ott használja őket, ahol szükségesnek találja. Ahol meg nem találja szükségesnek, ott nem használja őket. Közben az is megtörténik, hogy téved, azaz valamiről azt gondolja, hogy szükség van rá, pedig egyáltalán nem segíti az előadás kibontakozását. Az a baj - miközben egyébként fontos, amit mondasz -, hogy a kritikusok az új irányzatról, stílusról, nyelvről beszélnek, és nem a konkrét darabokról. Engem ebben az egész történetben egyedül ez bosszant, ha bosszant valami. Például valaki ránk aggatta, hogy mi fizikai színházat csinálunk, mert létezik az angol physical theatre kifejezés...

Péter Márta: Csak az mást jelent. Más a tartalma.

Horváth Csaba: Már csak ezért sem akarjuk túlságosan misztifikálni azt, amit mi csinálunk. Dolgozunk és keresünk. Anyagokat próbálunk megfogni és összegyúrni, és bizony sok esetben kifejezetten a komplexitás megteremtésére törekszünk. Máskor meg épp ellenkezőleg: eldobálunk kifejezőeszközöket, és inkább az egyszerűség felé megyünk. A tánc, szöveg, zene és képzőművészet egysége természetes a modern színházban. Ezt nevezik kortárs színháznak. A tánc maga is képzőművészet.

Péter Márta: Bizonyos szempontból analógiát lehetne találni a modern irodalmi utak és a te munkáid között, legalábbis olyan értelemben, hogy szabadon és bátran nyúlsz klasszikus és jelenkori művekhez, mindenféle impulzusokhoz, és ezekből alkotod meg azt, ami speciálisan csak rád jellemző. Ezt a szabadságigényt érzem a legerősebbnek a műveidben. Ezért sem is könnyű fölcímkézni őket.

 

Kortárs előadás a bulvárszínházban

 

Sándor L. István: A zavarba ejtő műfaji sokféleség ellenére is (vagy épp ezért) szerintem alapvetően pozitív szakmai visszajelzéseket kapsz. Például idén két előadásod is szerepel a POSZT-on. Ilyesmi nem gyakran fordul elő táncosokkal.

Horváth Csaba: Annak idején, a legelső POSZTon, 2001-ben ott volt a Néró. Nagyon örültem volna, ha tavaly A tavasz ébredése is ott lehetett volna a fesztiválon. De most sem lennénk kétségbe esve, ha nem kerülünk be a válogatásba. Természetesen jólesik, hogy szerepelhetünk Pécsett.

Sándor L. István: A két POSZT-os előadásod teljesen független egymástól. Az egyik egy kortárs szöveg felhasználásával készült produkció, melyet a Fortedanse tagjai adnak elő. A másik előadás egy klasszikus drámából született kőszínházi körülmények között. Ebben vendégként vettek részt a társulatod tagjai. Nem lepődtél meg, amikor rendezni hívtak a József Attila Színházba?

Horváth Csaba: De neglepődtem. Léner Péter, a színház igazgatója eljött, és nagyon lelkiismeretesen megnézte az összes futó előadásomat, A tavasz ébredését, Zsámbékon az Evangéliumot és a Kalevalát. Ez alapján hívott meg. Egyébként valószínűleg Zsótér súgott neki... A főiskolás prózai osztályhoz is ő hívott tavaly, amikor Az emberiség végnapjait rendeztem.

Sándor L. István: Honnan ismer téged Zsótér?

Horváth Csaba: Régóta nézi az előadásaimat, a kezdetektől fogva, a táncszínházi előadásokat is. Emlékszem, hogy nagyon-nagyon nagy hatással volt rá a Médeia. Szereti azt a világot, amit én képviselek.

Sándor L. István: Amikor a József Attila Színházba hívtak, nem kérdeztél vissza, hogy mit várnak tőled?

Horváth Csaba: Nem. Léner megnézte az előadásaimat, ebből arra következtettem, hogy nyílván nem azt várja tőlem, hogy csináljak egy hagyományos színházi előadást...

Sándor L. István: Vagy egy bohózatot. Mert a József Attila Színháznak van egy markáns szórakoztató profilja. Ismerted a József Attila Színházat? Jártál már ott?

Horváth Csaba: Nem. De miután megkaptam a felkérést, végignéztem az évad előadásait, hogy megismerjem a színészeket. Akkor láttam, hogy milyen darabok mennek itt, és milyen közönség jár ide.

Sándor L. István: Nem volt olyan érzésed, hogy nem lesz ott jó helyen az előadásod?

Horváth Csaba: Ilyen érzésem nem volt. Nyilván volt bennem egyfajta szkepszis, hogy vajon ezek az emberek mit szólnak ahhoz, amit én csinálok. De közben valamitől szimpatikus volt ennek a közönségnek az egyszerűsége. Másrészt meg kihívásnak éreztem, hogy vajon meg lehet-e fogni ezeket az embereket. Mert az nyilvánvaló volt, hogy ez nem egy sznob közönség.

Sándor L. István: És az előadások kapcsán milyen tapasztalatokat szereztél róluk?

Horváth Csaba: Hát azért van népvándorlás rendesen. Mennek el a szünetben.

Sándor L. István: Tehát a közönség egyszerűsége mellé nem illeszthető oda jelzőként a nyitottság?

Horváth Csaba: Azokat, akik maradnak, még ha nem is tetszik nekik az előadás, valahogy mégis megérinti, amit látnak. Valami olyan hatás éri őket, ami miatt maradnak. De azzal sajnos nem tudok mit csinálni, hogy a nézők többsége nem azt várja a színháztól, mint amit a mi előadásunk adni tud. Nem is kérhettem számon senkin, hogy elfogadja azt, amit én csinálok.

Sándor L. István: De hát lehet Léner szándéka azzal, hogy egy bulvárszínházba a kortárs vonalról hív rendezőket. Tavaly Zsótér dolgozott ott.

Horváth Csaba: Lehet, hogy újítani akar. Esetleg a művész színház irányába mozdulni. Az nyilván már más kérdés, hogy ettől a közönség átalakul-e. Mert nemcsak a bulvárszínháznak van itt nagy hagyománya, hanem Gaál Erzsi is masszívan dolgozott itt éveken keresztül.

Sándor L. István: Elsőként épp egy Éjjeli menedékhelyet rendezett a pincében. Te miért ezt a darabot választottad?

Horváth Csaba: Kaptam egy listát, hogy mit ajánlanak rendezésre. Ebben Az olasz szalmakalap című bohózattól kezdve sok minden volt. Ezek közül nekem leginkább az Éjjeli menedékhely tetszett meg.

 

Olcsóság, etetés

 

Sándor L. István: Amikor a  listából kiválasztottad a darabot, miképp kezdődött a munka?

Horváth Csaba: Elővettem a szöveget, elolvastam több fordításban is, kerestem benne azt, ami engem érdekel. Abban biztos voltam, hogy nem akarok hajléktalanokat látni a színpadon.

Sándor L. István: Pedig van egy elég erős szociális vonulata a darabjátszás hagyományának.

Horváth Csaba: A fizikai nyomor, a külső jelek helyett (amit általában a hajléktalanok sugároznak magukból, és amit az ember mint nap lát az utcán, az aluljárókban) én inkább a lelki nyomort szerettem volna ábrázolni. Maga Gorkij is olyan környezetbe helyezte a történetet, ahol sokkal inkább szellemi szegénység uralkodik, mint a fizikai vagy a szociális szegénység. Ebből a gondolatból kiindulva sokat tanakodtunk Antal Csabával, a díszlettervezővel, hogy mi az a világ, aminek meg kéne jelennie a színpadon. Így jutottunk el a gyorsbüféig, tágabban ahhoz az olcsó amerikai kultúrához, amely a Vasfüggöny után felnyíló Kelet-Európát voltaképp elöntötte, és ami maga után vont egy erőteljes szellemi-lelki lepukkanást. Tehát igazából az értéktelen olcsóság volt számomra fontos, valahogy azt szerettem volna, hogy ez legyen a fő vonulata ennek az előadásnak.

Sándor L. István: De a hajléktalan probléma mégsem marad ki az előadásból. A második felvonás előtt egy öreg színésznő, Bakó Mária olvas fel szövegeket arról, hogy különböző kerületi hatóságok helyi rendeletekkel miképp próbálják megakadályozni, hogy hajléktalanok a köztereken aludjanak. Például azzal, hogy a nyilvános padok közepére egy elválasztó karfát szereltetnek, hogy ne lehessen végigfeküdni rajtuk.

Horváth Csaba: Ezek valóban létező, eredeti dokumentumok, csak kicsit igazítottunk rajtuk. Ironikusan ezzel is azt a kicsinyességet szeretnénk ábrázolni, ahogyan a hatóságok viszonyulnak a hajléktalan problémához. Voltaképpen itt is a szellemi kicsinyességről szól. Azért sem akartam a szociális problémát direkt módon ábrázolni, mert azt éreztem, hogy ez egy örök probléma, a jóléti társadalmakban is meghatározó. Nem lehet tudni, hogy ebben a világban, ahol élünk, mennyire lehet felkészült az ember arra, hogy ne kerüljön ilyen helyzetekbe. Ennek nem feltétlenül csak gazdasági okok lehetnek, hanem lelki összetevői is. Tehát nem csak arról van szó, hogy milyen a világ és miért ilyen, hanem arról is, hogy az ember mennyire bizonyul gyengének.

Sándor L. István: Míg Gorkij a társadalmi hierarchiában legalul levőket ábrázolja, te inkább átlagembereket mutatsz meg...

Horváth Csaba: Inkább fiktív figurákat. Absztrakt alakokat. Én úgy képzeltem el ennek az egyébként realista színműnek a szereplőit, hogy eleve elvont figurák. Tehát nem feltétlenül múlttal és jövővel - legfőképpen múlttal - rendelkező emberek, hanem egy adott pillanatban létező lények, akinek a szájából elhangoznak a mondatok, a testükből elindulnak a mozdulatok.

Sándor L. István: Fontos, hogy az absztrakt fogalma szóba került, mert egyébként meg lehetne kérdezni, hogy a hajléktalanszálló lakói mit keresnek egy gyorsétteremben...

Horváth Csaba: Egy McDonald's-ban...

Sándor L. István: Hiszen valószínűleg eszükbe be se jutna betérni ide. Vagy valószínűleg be se engednék őket oda.

Horváth Csaba: Így van.

Sándor L. István: Ebben az előadásban sok mindent nem valóságos tényként kell elképzelni valóságos helyzetben.

Horváth Csaba: Valóban nem realizmusra törekedtünk. De egyfajta direktségre igen, hogy ez igenis egy McDonald's típusú gyorsétkezde. Ehhez kapcsolódóan a másik kiindulópontom az volt, amikor elolvastam az Éjjeli menedékhelyet, hogy az alapvető létkérdéseket, mint mondjuk a táplálékot, amely szociálisan is kötődik ehhez a társadalmi réteghez, azt valahogy meg kellene fordítani, és pejoratív módon kellene ábrázolni. Megtalálni ennek a negatív minőségét. Mert ha valaki éhezik, és kap hamburgert, az valószínűleg segít rajta. De maga az etetés, az olcsó kultúrával való etetés azért nem feltétlenül pozitív dolog.

 

Sztárenki Pál, Ulmann Mónika - Fotó: Sulyok László

 

- 

Színes nyomor

 

Sándor L. István: Amikor az ember az Éjjeli menedékhellyel kezd el foglalkozni, két dolgot kell eldöntenie. Egyrészt azt, amiről már beszéltél, hogy kik a menedékhely lakói, másrészt azt, hogy ki Luka, aki hozzájuk érkezik. Te kinek láttad őt, hogy gondolkodtál róla?

Horváth Csaba: Az látszik is, hogy Luka tulajdonképpen ennek a kvázi fiktív vagy absztrakt helynek a fizikai megtestesítője. Egy összetett figura, akire nem lehet egyértelműen azt mondani, hogy jó vagy rossz, mert a szélhámosság is erőteljesen jelen van az alakjában. Ellentétben a Gorkij-darabbal, itt senki nem tudja, hogy honnan érkezik és hová megy. Talán a semmibe. Szerintem ő Gorkijnál is nagyon árnyalt figura. Ebbe szerettem volna még egy csavart tenni, hogy úgy legyen jövőtlen figura, úgy ne ismerjük, hogy valójában kicsoda, mert a kezdetektől fogva ott van.

Sándor L. István: Akkor ő nem egy megváltó figura, mint ahogy az Éjjeli menedékhely-előadásokban megjelenik.

Horváth Csaba: Gorkij is azt írja valahol, hogy számára kudarc volt a figurának és a darabnak ilyetén értelmezése. Mert egyáltalán nem megváltónak szánta Lukát. Leginkább ez fogott meg a darabban - ami a karaktereket vagy a szereplőket illeti -, hogy iszonyúan árnyalt a figura, akit több irányba lehet billenteni. Én azért igyekszem valahol meghagyni középen. Szimpatikus alak, de sokat hazudik, és sokszor lebukik. Tulajdonképpen eteti az embereket, de azt nem igazán lehet eldönteni, hogy e mögött van-e valami küldetéstudat, vagy egyszerűen csak feltűnési viszketegségben szenved. Ma is rengeteg ilyen emberrel találkozunk - egyre többel -, aki csak beszél, beszél, de nincs mögötte igazán szándék. Talán egy kicsit mégiscsak inkább a negatív irányba billen el a mi előadásunkban Luka, de ezt nagyon finoman próbáljuk közölni.

Sándor L. István: Mert a hazugság sok mindenben ott van, emiatt felerősödnek az előadásban a komikus színek. Valójában itt mindenki komikus szereplő, ahelyett hogy együttérzést igénylő, sajnálni való alak lenne.

Horváth Csaba: Az a szellemi nyomor, amit szerettem volna az előadással absztrakt módon megmutatni, nyilvánvalóan párosul egyfajta rózsaszín vidámsággal. Ez az etetés. Ez az, amit nemcsak a McDonald's üzletben tapasztal az ember, hanem akkor is, ha bekapcsolja a televíziót. Látok egy nevetséges figurát, aki vidámnak mutatja magát. Ő a vidám bohóc, ahogy Luka jelenik meg az előadásban, vagy egy nyuszi, mint ahogy Annát látjuk. Alapvetően vidámságot mutat mindenki, aki valójában rendkívül nyomorult. Ez a színes nyomor.

Sándor L. István: A jelmezek is elég színesek, harsányak.

Horváth Csaba: Ebben is az emlegetett ízlésvilág jelenik meg. Az volt a koncepció, hogy szép legyen a dolog, de azért a vizuális szépségben legyen egyfajta ízléstelenség.

Sándor L. István: A második felvonásban viszont helyszínt vált az előadás. Akkor már nem egy McDonald's-ban vagyunk, hanem több emeletben egymás fölé helyezett tábori ágyakat látunk. Mégis csak egy éjjeli menedékhelyre jutottunk?

Horváth Csaba: Hát igen. A második felvonásban - már a szövegből adódóan is - sokkal erőteljesebben éreztem a realizmust, tehát egyszerűen bajban voltam, ezt nem lehetett kikerülni. Az írott színmű szerinti negyedik felvonásban már filozofálás van, ezt talán egyszerűbb megjeleníteni, de a második-harmadik felvonást annyira realistának éreztem, hogy azt gondoltam, az lenne a legjobb, ha ennek a gyorsbüfének a helyén lenne egy éjjeli menedékhely. Ebből következtek a tábori ágyak. Megmondom őszintén, a magam részéről nem vagyok nagyon elégedett a második résszel. Képileg sem. A vége - a negyedik felvonás - már úgy-ahogy rendben van, de a második rész elejével nagyon sok problémám van. Nem is indul el jól, a szöveg sem olyan erős. Szóval nehéz ügy. Van benne jó néhány olyan momentum vagy motívum, amit valahogy tisztábban kellett volna megfogalmaznom. Az az igazság, hogy a Gorkij-dráma egyes jelenetei önálló egységként is felfoghatók, nem fűzi őket egymáshoz szoros dramaturgiai szál. Ilyen szempontból mozaikszerű maga az írott darab is. Ez tőlem nem áll távol, mert én kifejezetten szeretem, ha nincs folyamatos lineáris építkezés az előadásban. De itt mégis nagy küzdelem volt a szöveggel. És nem vagyok minden esetben elégedett a megtalált formával.

 

Szöveg, gesztus, mozgás

 

Sándor L. István: Volt egy listából kiválasztott darab, egy klasszikus dráma, a Csehov utáni orosz drámairodalom legtöbbet játszott darabja, amelynek Magyarországon is nagy a kultusza. És voltál te, aki táncos végzettséggel, koreográfusi múlttal rendelkezel. Hogy képzelted el: az Éjjeli menedékhely prózai előadás lesz? Vagy lesz benne szerepe a mozgásnak, táncnak is? Azaz hogyan alakult ki ennek az előadásnak az összetett nyelve, amelyben szövegnek és mozdulatnak egyaránt szerepe van?

Horváth Csaba: Alapvetően prózai előadásnak szántam, s nem fizikai színháznak vagy tánc-, illetve mozgásszínházi előadásnak. Sokkal kevésbé alkalmas ilyen jellegű megközelítésre. A tavasz ébredése témájánál fogva, érzékenységénél fogva - meg amiatt, hogy arról a korosztályról szól, amelyik a főszerepeit játszotta ­- lényegesen dinamikusabb anyag. Az Éjjeli menedékhely számomra mozdulatlan darab. Igazából nem fejlődnek benne a karakterek, nincs az egész művet átfogó története. Az Éjjeli menedékhelyet - miközben igyekszem minden mondatát megérteni - nehéz volt kimozdítani ebből a statikusságból. A tavasz ébredése viszont percről percre változik. Bármi megtörténhet benne. Folyamatosan az ismeretlennel való szembesülés zajlik benne. Mindegyik szereplő vagy nekimegy egy falnak, vagy átlép egy falat, és az ismeretlennel próbál megbirkózni.

Sándor L. István: Miért nem úgy bántál a Gorkij-darabbal is, mint A tavasz ébredésével, ahol bizonyos szövegrészletek és szituációk felismerhetőek, de mégiscsak variációkat látunk a Wedekind- műre?

Horváth Csaba: Mert az eredeti Gorkij-darabot akartam megcsinálni... Azt gondoltam, megpróbálok megküzdeni a szöveganyaggal, mert nagyon tetszett. De a magam munkájával nem feltétlenül vagyok elégedett. A társasággal elégedett vagyok, magammal kevésbé.

Sándor L. István: Bár az Éjjeli menedékhelyet prózai előadásnak képzelted el, de mégiscsak erős mozdulatok, gesztusok vannak, és táncok kerültek bele ...

Horváth Csaba: Egy gesztusnyelv alakult ki, amelyben a mozgásnak is fontos szerepe van. Például azt már a munka elején tudtam, hogy az első felvonás végén egy koreográfia lesz. Rituális jellegű táncot szerettem volna csinálni. Talán azt a címet lehetne neki adni, hogy a Koldusok serege. Az egyik színész nevezte így. Fontos szerepe van az élő zene és mozgásjáték összekapcsolódásának abban a jelenetben, amikor a Krisztik Csaba játszotta Színész megvilágosodik, és eszébe jut a rég elfelejtett vers (ami ugye egy Majakovszkij-vers, egy nagy számonkérés a gazdagoktól). Ez az ő nagy megváltása, amikor szóba kerül a kórház, ahol meggyógyítják. Amikor az ütős fiú elkezd rajta játszani, kicsit olyan érzésem van, mintha vizsgálná egy orvos. Ebből lesz a ritmus, ebből jön ki a vers, ott tér észhez, ami után következik majd a delírium. Az élő zene folyamatos ritmusa épp a darab statikusságát szeretné ellensúlyozni. Egyébként is sok helyütt azt éreztem, hogy kell a mozdulat, kell a mozgás, kell a tánc az előadásba, mert ezekkel együtt lehet megfogalmazni azt, amiről beszélünk. De így utólag egy csomó helyen feleslegesnek érzem a mozdulatot, és szedem is ki az előadásból folyamatosan.

Sándor L. István: Arra gondolsz, hogy amikor beszélnek a szereplők, közben hangsúlyos mozdulataik is vannak?

Horváth Csaba: Igen, eredetileg egy kicsit túl lett gesztikulálva az előadás, de a bemutató óta ez már sokat redukálódott.

 

Fotó: Dusa Gábor

Társulatok találkozása

 

Sándor L. István: Az előadás szereplőinek kiválasztásánál gondolom az is szempont volt, hogy egy vegyes társulat alakuljon ki, amelyben ott van a József Attila Színház másfajta színészeten edződött gárdája, és ott van jónéhány színész, illetve a táncos Blaskó Borbála, akik a te társulatod tagjai. Eleve úgy indultál a munkához, hogy őket is meg fogod hívni az előadáshoz?

Horváth Csaba: Igen, ezt így beszéltük meg.

Sándor L. István: Hogy ment a közös munka a két társulat között?

Horváth Csaba: Meglepően jól. Azzal együtt, hogy a József Attila Színház színészeiben egy darabig volt egy jókora értetlenség, hogy Úristen mit csinálunk, meg ki ez az alak itt velünk szemben, aki rendezni próbál. De végeredményben egy nagyon jó indulatú, hálás társaság jött össze.

Sándor L. István: Miért értetlenkedtek a színészek?

Horváth Csaba: Hogy nem úgy történnek a dolgok, ahogy általában szoktak. Tehát nem ültünk le darabot elemezni, nem voltak asztali próbák tíz napon keresztül. Én felolvastam a darabot, és másnap elkezdtünk mozogni.

Sándor L. István: Tréningeket csináltál nekik?

Horváth Csaba: Egy-egy tréninget csináltam, de aztán elkezdtük csinálni a jeleneteket. Így szoktam dolgozni. És az elemzés munka közben történik. Nyílván ők ezt furcsállották, mégis nagyon élvezetes próbaidőszak született, ami ­számunkra, alkotók számára is emlékezetes volt. Az már más kérdés, hogy ők mennyire értenek egyet egy ilyen fajta színházi megvalósítással. De ez az ő dolguk. Mindenesetre ellenséges hangot nem hallottam. Talán egyet, de azt nem tartom fontosnak. Azok a színészek, akik ezt a színházat kiszolgálják, vágynak másfajta munkára, másféle feladatokra is. És amikor valami mást csinálhatnak, ennek maximálisan meg akarnak felelni. Tehát nagyon keményen és nagyon alázatosan dolgozott a társaság.

Fotó: Sulyok László

Ujjgyakorlatok

 

Sándor L. István: Sokat dolgozott a Fortedanse ebben az évben, hiszen az Éjjeli menedékhely után, a tervezett következő bemutató előtt...

Horváth Csaba: Felújítottuk A tavaszi ébredését...

Sándor L. István: ...és csináltatok egy etűdsort is, amiből szintén előadás lett Csak a felhők címmel.

Horváth Csaba: Plusz csináltunk egy darabot a Tápszínház Kurátorok című előadásához. Emellett meg készítettünk egy önálló estet is a Tápszínházban, amelynek a fizikai színház volt a témája, és ezt nagy humoros formában, ironikusan próbáltuk megragadni. Valószínűleg fogjuk még játszani.

Sándor L. István: A Csak a felhők ujjgyakorlatnak indult, de mintha előadássá kerekedett volna.

Horváth Csaba: Mert nyilván kell, hogy legyen ritmusa, zeneisége, meg hordoz magában bizonyos tartalmakat, de igazából ezt én a saját ujjgyakorlatomnak szántam, hogy megnézzem, merre lehet menni szöveggel és tiszta tánccal, hogy hol és hogyan kapcsolódik a kettő egymáshoz. Ebből jön aztán az Isteni vidékek, ahol a kettő közös tematika mentén halad.

Sándor L. István: A Csak a felhők műsoron marad? Önálló előadásnak fogod fel?

Horváth Csaba: Igen. Most majd májusban játsszuk majd a Bakelitben, illetve Szabadkára is megyünk vele. Ez egy képlékeny előadás - bár talán mindegyik az, folyamatosan változnak -, de itt több mindent szeretnék majd kipróbálni. Itt is fontos a szöveg zeneisége, éppen ezért olyan jellegű szövegeket kerestem, amelyek köztudottan zenei szövegek, mint például Beckett, akiknek a darabjai alapvetően a zeneiségre épülnek. Lehet, hogy a következő előadásunk teljes egészében Beckettből fog majd kiindulni.

 

A verbalitás hitelessége

 

Péter Márta: A zeneiség a Fortedanse indulásakor is fontos volt számodra, hisz az &Echóban például úgy tűnt nekem, mintha a zenét boncolnád föl, és mozgásba tennéd át. Tehát akkor kőkeményen mozgásban gondolkoztál, amíg ezekben a darabokban elérted azt a lehetséges intenzitást, azt a hőfokot vagy végfokot, amit mozgással egyáltalán meg lehet jeleníteni. Ehhez képest azok a darabok, amelyek azóta születtek, a mozgás mellett hangsúlyt helyeznek a szövegre is, miközben végül is a test az igazán fontos az egészben.

Horváth Csaba: Valóban nagyon izgat a zeneiség, sőt a verbalitás zeneisége is, épp ezért akartam valahogy elkezdeni összecsiholni ezt a két dolgot. Hogy a mozgás részéről elkerüljük az illusztrációt, ami nem minden esetben sikerült. Például A tavasz ébredése - bármilyen jó előadás, bármennyire is szeretjük mi is, a közönség is - a mozgás és a szöveg kapcsolatát illetően sok helyütt nem kerüli el az illusztrációt. Azt szeretném, hogy a mozgás ne illusztráljon, hanem legyen tánc. A beszéd is legyen ott az előadásban, de legyen neki zenei minősége, miközben az értelme is fontos, még akkor is, ha azt gondolom, hogy bizonyos témákhoz nem lehet racionálisan hozzányúlni.

Sándor L. István: Azokat az előadásokat, amelyekre Márta utal, az &Echót, a Forte (Hymn)-t, sőt már az utolsó KET-es munkádat, a Négy évszakot is egyértelműen a tánc uralta. Tehát először épp ellenkező irányba indultál el, mint ami felé most haladsz.

Horváth Csaba: Mert közben a forma is izgatott, nagyon érdekelt, hogy a zenei formákat miképp lehet kibontani. Ebből kifolyólag magamnak megfogalmaztam azt, hogy a tánc és a test azért fontos, mert nehezebb vele hazudni, mint a kimondott szóval. Aztán ezt a véleményemet (miután megfogalmaztam magamban) igyekeztem felülbírálni. Valahogy így jön az én fejemben ez a két dolog össze, a tánc és a verbalitás, hisz az az alapvető kérdés, hogy a hitelesség miképp lesz igazán erőteljes - nemcsak előadói szinten, hanem az előadás megalkotását illetően is. Ennek eredményeként mindkét összetevő megmaradt az előadásaimban. Azaz többféle erővonal érvényesül bennük. Megvan a prózának is a maga erővonala (vagy az a szándékom, hogy meglegyen). De most is ott van a tiszta tánc az előadásokban. Jó, az Éjjeli menedékhelyben nincs, de mondjuk az Isteni vidékekben ott van,  A tavasz ébredésében ott van.

Péter Márta: Nekem úgy tűnik, hogy az Isteni vidékek alapkérdése is az, hogy a beszéd és a beszélő mennyire lehet hiteles ma. Amikor a bizonyos jelenetekben nagyon koncentráltan a kiejtésre, a plasztikus hangzásra törekednek a szereplők, akkor folyton belekeverednek ebbe, végül többszöri nekirugaszkodás után sikerül csak kimondani a szavakat. Más helyeken meg blabla szöveg megy a beszéd helyett, amiből csak alig halljuk ki, hogy valójában miről is van szó. Van-e köze ennek ahhoz, hogy a beszédnek általában ma milyen hitele van? Hogy mennyire lehet hiteles a beszélő maga a jelenkori társadalmi diskurzusban?

Horváth Csaba: Az ember folyamatosan keresi azt, hogy mit akar mondani, és hogy ezt miképp tudja kifejezni. Ebben az előadásban, akár a verbális szinten, de fizikai szinten is, rengeteg olyan mozzanat van, ami az önkifejezés formakereséséről szól. Kezdve azon, hogy kinek mi a dolga, mit kell lépnie, mikor kell beszélnie, mikor kell össze-vissza beszélnie, mikor kell értelmesen beszélnie. Az önkifejezés keresése alapvető témája az előadásnak. Az ember nemcsak a fizikai szinten, nemcsak a tánc nyelvén, testi szinten, hanem verbális szinten is igyekszik találni olyan formákat, amelyek tulajdonképpen ezt közvetítik. És közben azt az alapvető kérdést is felteszik, hogy mitől hiteles az előadó, aki a színpadra lép. Nyilván mindez abból fakad, amit mondasz, hogy korunk egyik nagy problémája, hogy a beszéd, a verbális közlés elvesztette a hiteltelét. Nem vagyok annyira okos, hogy ennek az okait elkezdjem taglalni, mert erről hivatott emberek nagyon komoly diskurzusokat folytatnak. De nemcsak a nyelv van válságban, hanem - ami ettől elválaszthatatlan - az emberi érintkezés, a párbeszéd is. Az Isteni vidékekben legfőképpen maga a dialógus mint társalgási forma a központi motívum. És ez szándékaim szerint tükrözi a mai világot, mindazt, ami a közélettől kezdve a személyes, az intim életig jellemző manapság ránk, hogy milyen formában beszélünk el egymás mellett. Egyáltalán, hogy miképp használjuk magát a dialógust mint formát.

 

A dialógus mint forma

 

Péter Márta: Sok részletet választottál Platón Állam című művéből.

Horváth Csaba: Verbális szinten Platónnál jelenik meg a legmagasabb rendű dialógus. A dialógus mint forma a tánc esetében test és test kapcsolatát jelenti, tehát a kontaktust. Az volt a tervem, hogy tánccal fejezzük ki azt, amiben élünk, tehát a kitaszítottságot, az egymással való konfrontációt, a konfrontálni nem tudást, egymás meg nem értését, az egymás melletti elbeszélést. Ezt szándékosan szerettem volna szembeállítani a platóni dialógusokal, és megnézni, hogy egymással való kontrasztjukban hogyan tudnak működni. Ez volt az eredeti terv. Számomra a dialógus maga volt fontos - a formája akár a szöveg szintjén, akár fizikális szinten, tehát a tánc vagy a testi nyelvén - és nem az, amiről szó van a dialógusban. Persze az is fontos, ezért akartam azt, hogy azért finoman felsejlenek bizonyos motívumai a görög drámáknak. Van is egy kicsi Oidipusz-utalás, vannak egyéb apró jelek is, de abszolúte elvont szinten. Ami még az előadásban nagyon fontos volt - de erről már sokat beszéltem -, az a szöveg zenei módon való kezelése.

Péter Márta: Platón szövegei meglehetősen régiek. Hogy látod, az emberi lény mint entitás, mennyit változott az évezredek folyamán?

Horváth Csaba: Hűű, én ilyen kérdésekre nem tudok válaszolni.

Péter Márta: Indulj csak ki a szövegből!

Horváth Csaba: Platónnak teljesen érthető, egyszerű a szövege, a gondolatok bonyolultsága ellenére is. De én nem a filozófiát szerettem volna hangsúlyozni ebben az előadásban, hanem sokkal inkább a retorikát. Azt olvasom ki ezekből a dialógusokból, hogy ha ketten beszélgetünk, akkor te sem magadról, én se magamról beszélek, hanem egy harmadik dologról. Nyilván van ebben konfliktus jócskán, akár még vér is folyhat, de mégis egy alapvető pozitív irány van jelen a dialógusban mind a kettőnk részéről, annak érdekében, hogy a lehető legjobban megtaláljuk annak a harmadik dolognak az igazságát, amiről beszélgetünk. Számomra ez az attitűd a legizgalmasabb ezekben a platóni dialógusokban, szinte rejtélyes dolog, mert ez az, ami ma egyáltalán nincs a beszélgetőkben. Tehát pont a dialógusforma hiányzik, ezt érzem. De nem akarom túlságosan misztifikálni, hogy ilyen a világ meg olyan a világ, mert a világ olyan, amilyen.

Sándor L. István: A dialógus a drámának is alapformája.

Horváth Csaba: Saját magamat is próbálom felülbírálni, amikor azt mondom, hogy a kimondott szó mostanában elvesztette a hitelét, mert ez egy sztereotípia, ami lehet, hogy mégsem teljesen igaz. Mert mégiscsak lehet valami jelentősége a szónak, valami magasabb rendű értéke, és ez nem más, mint a színház. Ott a kimondott szónak magasabb rendű értéke lesz. A hiteles megnyilatkozásra a művészet alkalmas, sokkal inkább, mint a közélet.

 

Absztrahálás

 

Péter Márta: Volt több jelenet az Isteni vidékekben, ahol bizonyos groteszk hatást éppen a szöveg hiánya teremtett, mintha lett volna igény rá mind a két oldalról, mégsem volt szöveg. Mintha animációs filmeket láttam volna különféle eltorzított, lelassított, felgyorsított szalagokról. Ebben volt valami malícia, kritikai él?

Horváth Csaba: Persze. Azzal együtt, hogy azért itt mégis alapvetően a zenei indíttatásról van szó. Persze az előadás körülbelül félkész állapotban van, rengeteg gond van vele, ritmikailag, zeneileg is. A beszédet, illetve a verbalitást tulajdonképpen igyekszem zenei módon megfogni. Azzal együtt, hogy nyilván nem üres formákra törekszik az ember, hogy legyen gyors vagy lassú. Nyilván igyekszem indokolni, hogy miért akarom így vagy úgy. Ahogy a táncban is van egy szólam, két szólam, több szólam, ugyanúgy van a beszédben is. A beszéd zeneiségének megragadásának ez egy fontos állomása, amikor igyekszünk különféle szólamokat megszólaltatni. Szerintem nagyon izgalmas absztrahálni a verbalitást, ez engem most nagyon foglalkoztat.

Péter Márta: Az az érdekes, hogy nemcsak a verbalitást, a szöveget absztrahálod, hanem a mozgást is. Miközben azt gondoljuk, hogy ez elég konkrét, mégis több rétegű burok veszi körül a mozdulatokat is, és újabb és újabb töltést kapnak. És akkor a kettőből, háromból (mert a tér meg a szcenírozás is hozzákapcsolódik ehhez) keletkezik valami újabb, megfoghatatlan rendszer vagy jelentés. Akkor tud igazán működni az a ritmus is, amit nem kifejezetten csak a szövegben vagy a mozgásban érzek, hanem az előadás összefogottságában, illetve az olyan egyhegyű, koncentrált pillanatokban, amelyek szerintem nagyobb terhet rónak esetleg az előadókra is. Te dolgoztál csak táncosokkal, dolgoztál csak színészekkel is, most pedig a táncosok és a színészek egyenrangú szereplői az előadásnak, melyben számomra az a különleges élmény, hogy nem érzem a társulatban azt, hogy ki honnan indult. Hogy képzettsége, előélete szerint ki táncos és ki színész.

Horváth Csaba: Jó, hogy ezt mondod, mert tulajdonképpen ez a cél, ezért dolgozunk keményen. Az a cél, hogy mindenki tudjon játszani és mozogni, táncolni.

 

Kőkemény meló

 

Sándor L. István: Hogyan próbáltok közös nyelvet kialakítani?

Horváth Csaba: Folyamatos tréningben vagyunk, komoly szakmai tréningeket kapnak az előadók nap mint nap. Van két tréningvezető tanárunk...

Sándor L. István: Bizonyára én színházi szemmel látom az Isteni vidékeket, de a színészek mozgásán már nem nagyon látom, hogy máshonnan indultak, de a táncosok beszédén ezt lehet hallani...

Horváth Csaba: Így van. De tulajdonképpen nem is beszélnek sokat. Nézd, az első évben mindenképpen a fizikalitásra tettük a hangsúlyt. Mert ugyan nagyon jó volt a főiskolán a fiatal színészek mozgásképzése, nagyszerű, amit elvégeztek velük, de azért nem mindenhez kaptak elég alapot. Valójában más jellegű volt a mozgásszínész képzés, mint amit mi itt a Fortéban csinálunk. Ezért ez az első év kőkemény melóval telt. Nem volt könnyű nekem sem, nekik sem, a tanároknak sem, akiket hívok hozzájuk.

Péter Márta: Erről érdemes lenne megszólítani magukat az előadókat is. Bori, te kiváló táncos vagy, Csabának is elég sok darabjában szerepeltél, egyre több a színészi feladatod is. Úgy érzem, hogy darabról darabra egyre jobban beszélsz. Voltak nehézségeid a szöveges feladatokkal?

Blaskó Bori: Állandóan vannak. A beszéddel folyamatosan küzdök. Én nem tanultam hangképzést meg artikulációt, azért azt érzem, hogy mozgás után nagyon elmegy a hangom, mert még gyenge, tehát valahogy fejlesztenem kellene. Ez irányban nem teszek még sok mindent, tehát nem járok különórára...

Horváth Csaba: Nem is kell.

Blaskó Bori: ...de a társulaton belül a kollégák mondanak nekem egy-két mondatot, hogy hogyan kell beszélnem. Például tegnap Kati mondta, hogy van egy mondatom az Isteni vidékekben, amit rosszul hangsúlyozok. Ezt megpróbáltam kijavítani, tehát hallgatok rájuk. De ők is hallgatnak rám, ha én egy tánclépést mutatok nekik. Tehát összedolgozunk, segítjük egymást, és ez a jó.

Péter Márta: Katalint is megszólítom, mert őneki meg az a meglehetősen nehéz feladata volt, hogy két férfival egy triót csinált, állandóan kézenállással, átfordulással, és közben azért időnként beszélt is - önmagában már ez is elég komoly feladat.

Simkó Katalin: Hát igen, nekem meg pont fordítva van, mint Borinak: én táncolni nem tanultam soha, és ez nehéz nagyon. Pláne utána beszélni, tagoltan.

Horváth Csaba: Kati később csatlakozott a társasághoz. Az újonnan szerveződött társulat szeptember óta dolgozik együtt, tréningezik napi szinten, szóval rengeteg munka van. Kati pedig  két hónapja csatlakozott a társasághoz, úgyhogy a mozgás terén le van maradva...

Péter Márta: Ezt egyáltalán nem vettem észre. Sőt!

Horváth Csaba: Az a jó. Kati és Sipos Vera váltják egymást az előadásokon. Verának ma előadása van a Nemzetiben, ezért ma Kati játszik, de holnap Vera fog fellépni.

Andrássy Máté: Én Katival vagyok egy csapatban, tehát ha Bori kérdez a hangsúlyról, akkor nagyon szívesen adok tanácsot, de a lábfőmunka nem megy, nincs vége a mozdulataimnak, és nem tudok spiccelni, számomra ez fizikai lehetetlenség. Ráadásul kétszer akkora vagyok, mint a többiek, tehát nekem több energiába kerül minden. Amíg Csaszi gyorsan megcsinál mindent, addig én nem. Ehelyett megy az izzadás próbákon, és ha minden nap egy icipicivel jobban megy, akkor az nagyon jó. Az alapvető beidegződések mások a táncosoknál és a színészeknél. Alapvetően másképp gondolkodunk. A táncosnak úgy van az agya, hogy néz, és közben szó nélkül csinálja, amit kell. Mi pedig máshonnan tápláljuk be a mozgásokat az agyunkba, mert minekünk valamifajta készségünk meg szándékunk van arra, hogy mindent átfolyassunk a fejünkön, és mindig gondolkozunk, mielőtt a következő mozdulat jönne. Ezek olyan beidegeződések, amelyeken csak nehezen lehet változtatni. De ha nagyon jól megy a munka, akkor a végén arra ocsúdik fel az ember, hogy jéé, eltáncoltam a koreográfiát, és közben észre sem vettem.

Péter Márta: Ezt szerintem épp fordítva éli meg a táncos. Neki ugyanúgy
át kell kapcsolnia, ami talán abból is következik, hogy a beszéd és a mozgás
különböző agyi területekhez kötődik. Tehát egy táncosnak ugyanolyan nehézséget jelent az automatikus mozgásból mondjuk szövegre váltani.

Horváth Csaba: A táncos és a színész gondolkodásának különbségére jó példa a következő humoros mozzanat. Nóra odajött hozzám négy nappal ezelőtt, hogy szeretne feltenni egy művészi kérdést, ami segítene neki. Nevezetesen, hogy ki neki a Gartner István játszotta figura az előadásban, az apukája, a testvére vagy kicsodája? Jót nevettünk rajta, mert tudtuk, hogy viccel. De lehet, hogy a közönség egy részét hasonló kérdések hozzák zavarba. Pedig nekem meggyőződésem, hogy a nézők igenis fogékonyak a jófajta elvontságra vagy absztrakcióra, csak nem kapnak eleget az ilyen fajta művészi élményből.

 

A fenti interjú alapja az Isteni vidékek második előadása után, 2009. április 23-án a Trafóban zajló nyilvános beszélgetés, melyet Péter Márta vezetett. Itt szólalt meg Horváth Csaba mellett a társulat néhány tagja is. Ezt egészítette ki Sándor L. István egy Horváth Csabával folytatott  négyszemközti interjúval.

09. 06. 11. | Nyomtatás |