Úgy döntöttem, hogy bolond leszek

Ennél többről van szó, bár a fölsorolt „nem csak"-ok nyilván erősítik a tükörélményt, és erősen hozzájárulnak a szinte heurékaszerű fölismeréshez. Richárd és Hamlet Bagó Bertalan fölfogásában az érem két oldala.  A kamaszkorból épp csak kinőtt fiatalemberek körülnéznek a felnőttek - és az eszmék - világában, és ott semmi jót - értékeset, követendőt - nem találnak. A maga módján Richárd is, Hamlet is lázad - ha nem talál mintát, kreál magának. Az egyik aktív, a másik passzív, de mindkettő radikális utat választ - és mindkettő túllő a célon. Richárd úgy dönt, hogy gazember lesz. Hamlet úgy, hogy „bolond". Bagó Bertalan III. Richárd-rendezése elsősorban a hatalmi-politikai játszmák kilátástalan körforgásáról mond ítéletet (a fináléban szó sincs arról, hogy a Richárd által kizökkentett idő visszazökken: zsarnokot új zsarnok követ); a Hamlet - bár a dán királyfi első szaxofonszólója mintha bús és szép, kurucos tárogatómuzsikát idézne - inkább egzisztenciális tereket jár be. Olyannyira, hogy Fortinbras (a követekkel, tisztekkel és más „fölösleges" személyekkel együtt) egyszerűen eltűnik a történetből: mindaz, amit a rendező a norvég királyfiról tudott-akart volna mondani, nyilván már elmondta a III. Richárddal. Mindkét előadásban fontos, monumentalitásában is finom szerephez jut a vizualitás - és maga a játék, a színház: Bagó Bertalan újult erővel mutatja föl, tölti meg sokrétű tartalommal az idők során közhellyé koptatott Globe-szlogent, hogy „színház az egész világ". (A III. Richárd az elektronikus, „képmutogató" tömegmédia működésére fókuszál, a Hamlet kulcsjelenete ebből a szempontból az előadás tengelyében elhelyezett - itt ér véget a több mint másfél órás első felvonás - Egérfogó-jelenet.)

Ráadásul minden új Hamlet - tudatosan vagy akaratlanul - azonnal egy gazdag hagyomány, színháztörténeti viszonyrendszer részévé válik. Bagó Bertalan Arany János veretes, alapjában véve gyönyörű, de a mai fülnek itt-ott valósággal nevetségesnek ható szövegét vette alapul; igaz, takarékosan bánt vele. Mindenesetre, főleg az előadás első részében (a premieren ez történt legalábbis) úgy fityeg a színészeken a szöveg, mint kabáton a meglazult gomb; néha az artikuláció is elmosódik. A nézőben időnként még az a gyanú is megfogalmazódik, hogy Bagó Bertalan az irónia eszközeként használja az Arany-fordítást; hogy ez az „ordító távolság" színész és szöveg között nem más, mint irodalom- és színháztörténeti fricska, egyúttal annak fel- és beismerése, hogy a hagyománytól, a vélt vagy valós elvárásoktól úgyis lehetetlen megszabadulni. Bár ezt a föltevést látszik erősíteni még az ötletes és jelentéses, „kiterjesztett" Egérfogó-jelenet kulisszahasogató, paródiába hajló szövegmondása is, azért közben azt a gyanút sem lehet elhessegetni, hogy a színészek (egyelőre legalábbis) egyszerűen nem tudtak teljes egészében megbirkózni, átitatódni a szöveggel.

Forrás: Hevesi Sándor Színház

Az előadás műsorfüzete a 20. századi magyar Hamlet-történetből egyetlen személyiséget emel ki: Gábor Miklóst. „...a hatvanas-hetvenes években Gábor Miklós szőke-parókás, érzelmes, önmarcangoló alakítását tekintették a Hamlet-játszás par excellence-ának...", írja Berki Judit Hamlet 2006 című tanulmányában („Látszanak, mert játszhatók" - Shakespeare a színpad tükrében, ELTE,  2007). Bagó Bertalan tehát ezt a Hamlet-alakítást tekinti irányjelzőnek, ami természetesen nem jelenti azt, hogy másolja - de azt mindenképpen, hogy hozzá viszonyítja a saját Hamlet-képét. Bizonyos szempontból Nagy Péter tényleg egyszemélyes játékot játszik; ő - Hamlet - áll a középpontban, a dráma- és világértelmezés tekintetében is. Szaxofonozó, fekete farmer dzsekis - szorongásait  és tanácstalanságát kezdettől szögletes flegmasággal, iróniával elfedő - egyetemista. Furcsán szökellve jár - mintha tanulná a lazaságot -, enyhe, kényszeres nyakrángásai közepette gyakran öklendezik. Elege van, úgy általában. (Szőke, paróka nélkül is.) Amikor az előadás elején szaxofonnal a kezében megjelenik az ajtókivágatban, sziluettje (bár zömökebb) egy pillanatra megtévesztésig hasonlít Szegezdi Róbertére. Ő Claudius, a nagybácsi - testvérgyilkosság árán az új király -, aki élvhajhász, karcsú és hajlékony férfiként tűnik föl először a színen, az odaadó, buja, lenge és gyönyörű Gertruddal az oldalán. Ligeti Kovács Judit pontosan és határozottan választja szét, mutatja meg a nőt, a királynét és az anyát. Kettejük világa a mesebeli jelmezekkel, hatalmas, dús, elegáns leplekkel és néhány ezüstös gyertyatartóval tökéletesen megteremtett gazdag pompa barokkos világa - a különben szinte végletesen puritán, többnyire üres, mégis jelentéses  fekete  térben. Kényes és szép kötéltánc Claudius magányos gyónási kísérlete. Szegezdi Róbert kígyóként tekeredő - lehullva önmaga farkába harapó - hatalmas aranylepelben érkezik a színre, aztán lélekben és szó szerint is lemeztelenedve már-már a megfeszített Jézust idézi: a végletekig feszíti magát - de célt nem ér, elmarad a megfeszülés is, a feloldozás is. A bűn - az nem lesz könnyebb. (Talán a nézőnek, mégis.)

Hasonlóan szép és katartikus Ophelia - Holecskó Orsolya - halála: azon a helyen, abban a fürdőkádban, ahol nem sokkal korábban Hamlet a „lenni vagy nem lenni" esélyeit latolgatta. Így kerül egymás mellé ok és okozat. Ophelia nem „úgy tesz" - Ophelia megteszi. Legalábbis megtörténik vele. A Hamlet-monológ - talán szándékosan, talán tényleg a rárakódott nagy teher miatt - rendkívül visszafogott, színtelen, erőtlen; sokkal emlékezetesebb a híres szavakat kísérő tükörcserépjáték. Hamlet - aztán Ophelia is - fényjeleket ad le: körben a színpadon, a nézőtéren. Tükröt tartanak - ha az egész eltörött, akkor a résszel.

Nagy Péter - Forrás: Hevesi Sándor Színház

Bár az előadás összességében talán vizualitásában - és dallamos kopogásokra, zajeffektusokra épülő zenéjében - a legerősebb, Bagó Bertalan most is biztos kézzel vezeti a színészeket. (Amikor - ezúttal Claudius - szájából elhangzik Polonius megintése, hogy „Több tartalom! kevésb / Mesterkedéssel", akkor nem lehet nem gondolni arra, hogy ez a megállapítás hellyel-közzel az artisztikus előadásra is igaz. De a mindent eldöntő, a végére kiteljesedő „világsír-metafora" tiszta és pontos. Nem tűnik mesterkedésnek.) És ha a szöveg mélységei maradéktalanul nem is tárulnak föl, minden szereplőnek van legalább egy-egy jellemző, takarékos, jól működtetett gesztusa, hozzá jellemfestő, kontextusteremtő jelmeze. Polonius (Kiss Ernő) szószátyár, ügybuzgó, tekintélytisztelő, a felsőbb hatalomhoz mindenáron alkalmazkodó (abban tükröződő), a maga módján ravasz, de mindent összevetve kicsit  korlátolt figura. Bár az utazni készülő Laerteshez (Mészáros András) intézett, sivító kiabálásba fúló szavait kevéssé érteni (inkább csak emlékszünk rá, hogy itt nagyjából mi hangzik el), a szögletes-mechanikus, ölelő-lapogató mozdulatok, amelyekkel fiától búcsúzik - amelyekkel igyekszik őt mintegy kordában tartani -, halálpontosan kijelölik személyiségének korlátait. Talán ezekre a korlátokra utal nyakig zárt öltözéke is. (Aztán ugyanolyan zárt mozdulatokkal, kiabálásba fúlva neveli lányát, Opheliát is.) Rosencrantz és Guildenstern (Mihály Péter és Vizkeleti Zsolt) két fekete öltönyös, aktatáskás yuppie-figura. Vagy inkább yuppie-paródia: a „két tojás"-párost mintha kabaréból szalasztották volna.

Horatio (Szemenyei János) könnyű, fehér lenvászon öltönyben mintha csöndes rezonőrként működne, máskor meg mintha ő alakítaná az eseményeket. (Akár Hamlet helyett.) Mindenesetre ő kap egyedül esélyt a szabadulásra: ő az egyetlen, aki megáll a peremén, aki még nem esett bele az első pillanattól a színpad előterében tátongó (ez is Hamlet-hagyomány, Ljubimovtól számítva), a végén totális világmetaforává váló sírba-szakadékba. A kulcsjelentőségű pillanatokban végig homokeső szitál, vagy inkább zúdul le a magasból (még egyet zökken az idő): egyszerre idézve homokórát - és a sírba zúduló, szétmálló földrögöket.

A fekete és üres térben - a színpadon szétterülő lepleket szélgép duzzasztja majd hátborzongató és festői tökéllyel, ha arra lesz szükség - először a Szellem tűnik föl. Lehetne akár valamelyik őr is. Talán erre az „írott szabályra" és a megszokásra - a Hamlet kezdősorainak föltételezett ismeretére - játszik rá Bagó Bertalan, amikor elsőként a páncélruhás Szellemet küldi a színre. De ki van a páncél alatt? Mindenekelőtt Szakács László, akinek - magának a színésznek - habitusa sok mindent meghatároz, és sok kérdést vet föl. A már-már deklamálva-szavalva megszólaló - bosszúért kiáltó - szellem ébreszti föl először a gyanút, hogy itt ironikus megközelítésről, hovatovább paródiáról van szó. Muszáj kimondani: ezt a páncéljától rituálisan megszabaduló, meztelen, zömök testével a sírba - fekete lyukba - nehézkesen visszakászálódó öreg Hamletet nehéz komolyan venni. (Mintha Claudius gyónási jelenetének szatírpárja lenne.) Sőt, ha a rendezői szándék szerint esetleg mégis komolyan kellene venni őt, borulna az egész előadás. Így is ingoványos talajra téved az ember, amikor szeretné megérteni - és kijelölni a helyét a szereplők és események viszonyrendszerében. A színészek megjelenése és az Egérfogó-jelenet talán segít. Az első színészt szintén Szakács László játssza - pontosan abban a régimódi stílusban, ahogy szellem képében színre lépett. Előbb Hamletet, aztán Claudiust billentette ki a saját kerékvágásából.

Az Egérfogó-jelenetben ráadásul nem is dupla-, hanem sokfenekűvé válik a játék: a királyi udvar kecses tonettszékeken a közönséggel szemben foglal helyet, a nézőtéren kigyúlnak a fények. A királyi udvarban föllépő színészeknek csak a hangjuk hallatszik, valahonnan a közönség háta mögül, a nézőtéri bejárat felől. A királyi család és az udvartartás mindenesetre erősen bámulja őket - voltaképpen mintha minket néznének: nézőket. Nézzük egymást. Ők a Hamletet játsszák: most éppen azt, hogy eljöttek megnézni egy előadást.  Mi is (azt játsszuk, hogy) eljöttünk megnézni egy előadást. Tükröt tartunk egymásnak. Egymásban tükröződünk. Ez is egy tükörcserépjáték-változat.

Nagy  Péter, Szakács László - Forrás: Hevesi Sándor Színház

Szakács László személye és az általa játszott, általa azonosítható három szerep - az elején a szellem, a közepén az első színész, a végén a sírásó - az előadás három tartópilléreként működik, és az ív, amely a pillérek összekötésével kirajzolható, a meddő bosszúvágytól (az öreg Hamlet) a bűn megvallásán át (Claudius) a pusztulásig, az általános pusztuláshoz vezet. A sír - mint szakadék. Az a mozdulat pedig, amellyel a „világ-sírban" egymásra halmozódó holttestek között ellöki Gertrud mellől Claudiust, hogy ő - az atya szelleme? - vehesse át a helyét, végképp groteszk, sőt: ellenszenves. Hacsak nem azt jelenti, hogy az öreg Hamlet végre nyugovóra tér, megszűnik kísérteni. Így vagy úgy: nyugalmáért túl nagy vámot szedett. (Csak tényközlésnek: Ascher Tamás Kaposváron, 1983-ban szintén összevonta ezt a három szerepet.)

A szereplők végig a szakadék szélén járnak - az ember néha szó szerint félti őket, hogy jaj, bele ne zuhanjanak. Végül aztán a teljes színpad - fekete falakkal határolt - sírgödörré változik. Csak az a sárga csokor virít lámpásként a feketeségben, amelyet Gertrud hozott Ophelia suta temetésére, és valahogy ott maradt a színpadon a semmibe vetve.  Ha már elpusztul a világ, legyen a sírjára virág.

...a többi néma csönd. Ennél többet se Hamlet - se a néző nem tud mondani. Ez a vége.

William Shakespeare: Hamlet

Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

Díszlet, jelmez: Vereckei Rita

Zene: Horváth Károly

Rendező: Bagó Bertalan

Szereplők: Nagy Péter, Szegezdi Róbert, Szemenyei János, Kiss Ernő, Mészáros András, Szakács László, Mihály Péter, Vizkeleti Zsolt, Ligeti Kovács Judit, Holecskó Orsolya, Benedek Albert, Kósi Gábor, Szilasi Attila