Isteni színjáték

A kórház-steril, csupa fém, csupa csillogás reptéri váróterem hátsó üvegfala mögött mindenesetre az Apa tűnik föl elsőként, mögötte az Anya, aztán kamaszlányuk, Szilvia. Jól szituált értelmiségi családnak látszanak, lazán elegáns pasztellben: a hangsúlyosan karót nyelt Farkas Ignác hátrafésült haja, vállra vetett bőrtáskája hajdan talán prófétikus hajlamokkal megvert bölcsészt sejtet, akinek mára csak a családja dresszírozása maradt napi feladatnak. Ecsedi Erzsébet arcán alázatos, átszellemült máz-mosoly, mintha lehetetlen volna odaadó feleség- és anyaszerepéből kizökkenteni. Farsang Kitti minden apai érintésre szögletes vállrándítással válaszol. Félmondatok, félszavak mozaikja rajzolja ki, hogy félúton vannak éppen: honnan hová, ki tudja, mindenesetre egy repülőgép utasai, váratlan kényszerleszállás után. És jönnek mind a többiek. A fiatal Üzletember laptoppal, öltönyben-nyakkendőben – Nagy Péter –; aztán az Orvos – Kricsár Kamill –, vele a Terhes nő Benetton-színekben – Kovács Olga. Aztán három bumfordi figura – Kiss Ernő (edző, kalapban), Mészáros András, Urházy Gábor László (sportoló 1, sportoló 2) –, melegítőjükön ott virít a colour locale: Zalahús SC. Aztán egy viháncoló, közlékeny, ordenáré, furcsa páros, Winner és Winnerné: Szakács László és Ligeti Kovács Judit. Aztán talpig napszemüvegben, valószínűtlen darázsderékkal a titokzatos Modell – Holecskó Orsolya. Tizenketten gyűlnek össze: pont, mint az utolsó vacsorán. A tizenharmadik a sokkal később, az első táskalakó közreműködésével érkező Tolókocsis: Szegezdi Róbert.

Ha az először szintén Zalaegerszegen bemutatott Magyar Zombiban már-már túláradó bőséggel hömpölyögtek Tasnádi István rímei, nyelvi leleményei, akkor a Tranzit egyik fontos feszültségkeltő és feszültségfenntartó eleme éppen a takarékos, sűrű – nagyon finoman ismét versbe forduló – nyelvezet. (Előbb hódolat Moliére-nek, aztán játékos tisztelet Danténak.)

A másfél órás előadás negyvenedik percéig gyakorlatilag „nem történik semmi”. A padokon szinte képzőművészeti alkotássá rendeződő tizenkét szereplő apró-cseprő konfliktusai, félrenézései, sehova se vezető kapcsolatteremtési kísérletei – egymással és a külvilággal –, találgatásai teszik egyre plasztikusabbá és egyúttal egyre abszurdabbá a várakozást. („Itt valami nem stimmel.”)
Nyilván a szöveg, a színészek, a rendezés – és a közönség – érdeme, hogy ebben a kockázatos negyven percben nem lankad, inkább csak fokozódik a koncentrált nézőtéri figyelem. És éppen abban a pillanatban, amikor már senki nem bírná tovább, megjelenik a futószalagon (fölbukkan a mélyből) az első bőrönd. Aztán a többi. Kinek-kinek a csomagjából saját deformált (valódi?), fegyelmezett, némaságában is beszédes tükörképe lép ki: talán a Purgatórium lelkei, félúton a Pokol és a Paradicsom között. A táskalakók fordítják haláltáncba – vagy inkább ördögűző rituáléba – az eseményeket: „Ha megfogom az ördögöt, egy ládába zárom, / Minél jobban fickándozik, annál jobban vágom...” Mintha egy középkori moralitás tipikus, egy-egy erős vonással megrajzolt marionett-figurái vonulnának föl, a halál torkában számot vetve tipikusan mai életükkel: bűneikkel.

A növekvő és fenyegető bizonytalanság, a váratlanul megjelenő steward latinul elrecitált kérdései – „Kik vagytok? Hová készültetek? Honnan hová, honnan hová? Nyissátok meg fülünknek szívetek!” – és a táskalakókkal való sokkos szembesülés generálja az őszinteségi rohamokat. (Az utaskísérő nem az útlevelekre kíváncsi.) Winnerné kezdi, talán mert az ő lelkiismeret-furdalása a legerősebb: „Tulajdonképpen nem vagyunk még házasok.” A dolgok színét a visszájára fordító életvallomásokat (a Modell botox-kezelésre megy, a Tolókocsis szándékosan okozott balesetet stb.) ki-ki dalban beszéli el: mintha az operai abszurditás menthetné meg – és meg is menti – a közhelyes érzelgősségtől a helyzetet. (Nehéz ma úgy érzelmesnek és őszintének lenni, hogy az érzelmes és őszinte gesztusok ne tűnjenek mindjárt hamisnak és patetikusnak.)

A vallomások nem hoznak katarzist, nem szűnnek a tranzitba zártság kínjai, mindenki csak magával törődik, a Tolókocsis hosszú története az égvilágon nem hat meg senkit. Nincs út a másikhoz és az üdvösséghez: elszabadul a pokol. (Így kelhet életre egy elhasznált metafora a színpadon.) „Ez az Isten valóság-show-ja”, összegez a folyamatosan laptoppal bíbelődő Üzletember a Tranzit-káosz haláltáncba forduló tetőfokán. „Isten meghalt, mondta Nietzsche”, érkezik az Orvos graffiti-riposztja, de ezt a kört a Tolókocsis zárja be: „Nietzsche meghalt, mondta Isten.”

A néző számára a választ csak a legutolsó – utolsó előtti – pillanat hozza el, akkor zárulnak be az értelmezés első körei. Fekete szárnyú angyal közli, hogy „Megtalálták / Annak a repülőgépnek a roncsait, / Mi tegnap délután / Tűnt el a légi-forgalomirányítás / Radarképernyőiről. (...) A szerencsétlenségnek / Csupán egyetlen túlélője volt, / Egy újszülött kislány, / Aki a mentőosztagtól a Noémi / Nevet kapta. / További jó utat, Noémi!” (Gyönyörűségem.) A Tranzit-díszlet közben néhány hatásos mozdulattal repülőgép-belsővé változik.

És megint elölről: az előadás záróképe visszafordul a nyitójelenetbe, mintha valaki filmet indítana újra. Üres váróterem, Apa, Anya érkezik: „Ez az. Ez lenne az?”

Dante után körülbelül 700 évvel az 1970-es születésű – éppen érett felnőttkorba lépő – Tasnádi Istvánt mintha szintén az élet nagy (mert végérvényesen úgyis megválaszolhatatlan) kérdései foglalkoztatnák elsősorban. Hogy kik is vagyunk voltaképpen; hogy honnan és hová megyünk; hagyunk-e valamit magunk után. Persze ezeket a kérdéseket is a tőle megszokott csodálatos könnyedséggel, (posztmodern) játékossággal, szellemesen és szórakoztatóan veti föl; de azért nem árt komolyan venni. A Tranzitban akkor sem volna nehéz első pillantásra fölismerni a Dante-utalásokat, ha a szerző nem az Isteni színjáték Purgatórium-fejezetéből választott volna mottót magának: „...mert ha mindent látni tudnál, / Máriának nem kellett volna szülni.” A váróteremben gyülekező utasok körül talán az óceán, ők maguk talán valami szigeten – íme, a dantei Purgatórium első éneke: az óceán szigetén. A Tranzit (és a tranzit) alapszituációja, a végsőkig feszített várakozás pedig azonnal egy másik, 20. századi klasszikust is megidéz. A Godotra várva egy erős részlete ráadásul szinte „egy az egyben” megjelenik a zalaegerszegi Tranzit-előadásban: Winnerné kutyapórázon vezeti be a tranzitba Winnert – minden bizonnyal Pozzo és Lucky kettősére utalva.

Dante és Beckett, Isteni színjáték és Godotra várva: az egyik végponton a rendezett, világos égi és földi hierarchiával bíró, bár a középkorból éppen a reneszánszra rácsodálkozó, újjászülető világ; a másikon a 20. század vacogtató, kiszolgáltatott, tökéletes bizonytalansága, a semmibe vetett várakozás. Az ártatlanok és az újszülöttek előtt meg ott van szinte az egész 21. század – ahogy Tasnádi a Tranzitból útnak indítja őket.

Tasnádi István: Tranzit

Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

Díszlet, jelmez: Vereczkei Rita

Zene: Szemenyei János

Mozgás: Stefán Gábor

Rendező: Bagó Bertalan

Szereplők: Ecsedi Erzsébet, Farkas Ignác, Farsang Kitti, Nagy Péter, Kovács Olga, Kricsár Kamill, Holecskó Orsolya, Ligeti Kovács Judit, Szakács László, Kiss Ernő, Mészáros András, Urházy Gábor László, Szegezdi Róbert, Spisák István, Tisza Anita, Andics Tibor, Pap Lujza, Tánczos Adrienn, Vizkeleti Zsolt, Pete Zsuzsanna, Mihály Péter, Székely Botond, Fichtacher Renáta, Horváth Illés, Szemenyei János

<!--[if !supportEmptyParas]--> <!--[endif]-->