Mechanikai gyakorlatok

A szereplők például nem szerepeket testesítenek meg, hanem pusztán szócsövek. Már-már a szánkba rágódik ez, ahogyan a narrátor sorban megszólaltatja, játékba szólítja a marionett-színészeket azzal, hogy saját szövegét a szó szoros értelmében a szájukba adogatja. A végén pedig Möbius utolsó monológja szintén egy másik játszó hangján szólal meg, így zárva be az elidegenítő keretet. Ebben a megközelítésben a színpadi jelrendszer a valóság minden adottnak hitt sajátosságát felfüggesztheti, s az előadás szövetében újraírhatja: tér, idő, cselekmény az alkotói és befogadói fantázia közös működésének határtalan terepén állítódik elő.

Feloldódhat, érvényét vesztheti a játszók valamennyi rögzítettnek gondolt karakterjegye is: férfi/nő, táncos/színész, idős/fiatal, szőke/barna, magas/alacsony stb. Kezdetben úgy tűnik, a produkció tudatosan játszik rá ezeknek az oppozícióknak a feloldására, különösen ami a nemek kérdését illeti: mindjárt a nyitójelenetben Andrássy Máté felügyelője és Zarnóczai Gizella doktorkisasszonya mellett Martha főnővért Kádas József vezeti elő. A címadó három fizikust viszont három színésznő játssza: Sipos Vera (Newton), Simkó Katalin (Einstein) és Földeáki Nóra (Möbius). Mintha ezt a vonalat próbálnák erősíteni Benedek Mari szürkén szürke uniszex jelmezei is.

Földeáki Nóra, Sípos Vera, Simkó Katalin - Fotó: Dusa Gábor

Ám a felfüggesztés hamar felfüggesztődik azáltal, hogy radikalizmusa egy ponton megtorpanni látszik. Az egyes figurák között ugyanis már nincs átjárás, a szereplők nem adják át egymásnak szövegeiket vagy helyzeteiket, valamennyi szerep egy adott színészhez kötődik mindvégig. Innen nézve pedig már egyszerűen csak a jól ismert szereposztási kényszerpályákon mozgunk, ha egy-egy színésznek több mellékszerepet kell játszania (s az sem számít különösebben furcsának, hogy ezek adott esetben különböző neműek). Nem találkozunk azzal, hogy ugyanazon szerep több színészben fordulna meg, s középtávon a nemi szerepek felszabadításának ügyében is visszavonulót fúj az előadás: ha Möbiust nő játssza, akkor szerelmét, Mónikát „természetesen" férfiszínész, Krisztik Csaba. A főszereplő hármas zárógesztusa pedig megint csak a tradicionális erotika értelmezési keretében tehet szert jelentőségre, midőn a szürke ruhák fogságából elővillannak a női mellek.

Végeredményben tehát a test törvénye meghaladhatatlannak látszik, ennek realitásától nem tud és nem akar elvonatkoztatni az előadás. Sőt, ha már, akkor megpróbálja kiindulóponttá tenni, olyan vonatkoztatási rendszerré építeni, amely képes kikényszeríteni az ismert anyaggal való friss találkozást. A produkció minden erejével szembe megy a hétköznapi szituációkhoz illő hétköznapi mozdulatsorokkal, s a viszonyokat absztrakt mozgásszínházi nyelven kísérli meg újrafogalmazni. Más kérdés, hogy ez az absztrakcióra épülő koreográfia leginkább éppen azokon a pontokon tud működő jelentéssel feltöltődni, ahol közhelyes térképzeteinkre és tértapasztalatunkra tudjuk vonatkoztatni azt: amikor egyik-másik szereplő egy hirtelen irányváltással új dimenziót nyit, illetve egyik zárt dialógustérből a másikba lép át, vagy amikor az egymásnak feszülő vagy egymás terébe benyomuló testek között intim kölcsönhatások keletkeznek.

Zarnóczai Gizella, Andrássy Máté, Horváth Virgil - Fotó: Dusa Gábor

Persze lehet, hogy a konkrétság Szküllája és az elvontság Kharübdisze között gyakorlatilag lehetetlen az áthajózás. Mindenesetre amikor a sorsfordító pillanat ábrázolásaként a színésznők a mennyezet traverzeiről lógaszkodnak, hogy a vállukat egy rövid pihenő erejéig készségesen a lábuk alá toló színész-ápolóktól aztán ismét sorsukra hagyva végül saját súlyuk rántsa őket alá, az inkább didaktikusnak tűnik. Üdvösnek látszik viszont az a szem- és fülsértő kakofónia, amely a Möbius által elkövetett gyilkosság súlyát hivatott jelezni.

Az előadás előrehaladtával lassanként az is felvetődik, hogy nem kellene-e a testek színpadi létezésének artikuláltságához egy hasonló szintű akusztikus megformáltságnak társulnia. Ebben a tekintetben Horváth Virgil és Simkó Katalin megszólalásai emelhetőek ki; a többiek esetében a mégoly tiszta és átgondolt szövegmondás is gyakran csúszik át a szándékolt szenvtelenségből színtelenségbe. (Az új fordítás sem hordoz látványos újdonságot. A Térey János és Harmath Artemisz által jegyzett szöveg korszerűsége leginkább némi szleng beszúrására korlátozódik, amúgy első hallásra nehezen különíthető el a régi, Ungvári Tamás-féle változattól.)

Összességében a ForteDanse Társulat korrekt módon végigvezeti nézőjét a Dürrenmatt-opuszon, miközben a színészek a szövegmondást különféle fizikai akciókkal kísérik. A rendező által kijelölt absztrakt térben a játszók az önismétlést kerülve újabb és újabb mintákat rajzolnak fel. A kimondott és lemozgott gesztusoknak egytől egyig súlya van, nincs tét nélküli jelenlét (példaértékű ebben az ápolótól a festményig „terjedő" Gantner István). A történetmondás korrektsége azonban újabb problémát vet fel. A dürrenmatti mechanika ugyanis eredendően a karikatúraszerűen élesre fogalmazott karakterek reálisnak induló történetének abszurdba fordítására épül. Ha azonban a színpadra állított figurák hangsúlyozottan egyetlen ízükben sem reálisak, akkor a sztori szándékolt meghökkentősége tulajdonképpen gyengébb, mint az esendő emberi tulajdonságaikat maguk mögött hagyó marionettek furcsasága. A dürrenmatti ars poeticának megfelelően a rosszból még rosszabbra forduló cselekmény így képtelen hatni - s nem világos, hogy akkor miért éppen ennek kellett érintetlenül maradnia?

Dürrenmatt: A fizikusok

Forte Társulat

Fordította: Térey János, Harmath Artemisz

Jelmez: Benedek Mari

Díszlet: Milorad Krstic

Dramaturg: Upor László

Rendező: Horváth Csaba

Szereplők: Andrássy Máté, Blaskó Borbála, Földeáki Nóra, Gantner István, Horváth Virgil,
Kádas József, Krisztik Csaba, Simkó Katalin, Sipos Vera, Zarnóczai Gizella

Helyszín: Sanyi és Aranka Színház és Opera

Más írások az interneten:

Nánay István: Fizikusnők a szeren

MGP: Látogatás az öreg Dürrenmattnál

Tóth Ágnes Veronika: Nem viccelnek