Végjátékok

A szövegváltozat

Minden Platonov-bemutató (lévén az eredeti Csehov-kézirat kuszán szerteágazó és játszhatatlanul hosszú) a darab egy-egy (többnyire az adott előadásra készített) változatából indul ki. Ez nemcsak a szöveg rövidítését jelenti, hanem szereplők kihagyását, szerepösszevonásokat, néha jelenetek átcsoportosítását is. Mintaként általában Csehov érett darabjai szolgálnak, a szövegváltozatok ezek sűrített szituációit, szövevényes emberi kapcsolatait igyekeznek megteremteni. Az Örkény Színház változata is ezt a célt szolgálja, többnyire meggyőző eredménnyel.

Kordonszkij szövegváltozata (fordító és dramaturg Radnai Annamária) sok szempontból radikálisnak tekinthető: merészen csökkenti a szereplők számát, az eredeti mű 20 figurájából 11-et tart meg. Így markánsabban a főszereplőkre, illetve a körülöttük fokozatosan kibontakozó szerelmi sokszögre koncentrál: Vojnyiceva, a fiatal özvegy tábornokné (Kerekes Éva) régóta szerelmes Platonovba (Széles László), és a darab második felvonásában fel is ajánlkozik neki, de Platonov nem akarja megcsalni a feleségét, Szását (Bíró Kriszta). Legalábbis eleinte nem. A tábornoknéba viszont szerelmes az öreg Glagoljev (Végvári Tamás), a második felvonásban meg is kéri a kezét, de kikezd vele az ifjabb Galgoljev (Dömötör András) is, nyilván csak azért, hogy bosszantsa az apját. De az ifjabb Vengerovics (Máthé Zsolt) is a tábornokné után epekedik. (Az Örkény Színház változatában megmaradt szereplők közül csak az öreg Vengerovics - Csuja Imre - nem részese az általános szerelmi bonyodalmaknak.) A fő problémát azonban az okozza, hogy Platonov találkozik Vojnyicev (Debreczeny Csaba) ifjú feleségével, Szofjával (Für Anikó), aki diákkori szerelme volt, és a férfi megpróbálja. az egykori viszonyt feleleveníteni. Az asszony végül enged, Platonov azonban nemsokára a teljes enerváltságba süpped. Közben az is kiderül, hogy Grekova (Takács Nóra Diána) is szerelmes Platonovba, hozzá viszont Trileckij (Mácsai Pál), Platonov sógora jár. Így a magánélet kuszán bonyolulttá váló viszonyai állnak az Örkény Színház előadásának középpontjában. Ezek a problémák többnyire megoldhatatlan feladat eléállítják a figurákat. Ez a tematika alkalmas arra, hogy sűrítse, határozott irányokba rendezze az eredeti darab kuszán széttartó szálait.

Mindez azt is jelenti, hogy az Örkény Színház szövegváltozata háttérbe szorítja az enciklopédikus teljességre törekvő eredeti szöveg sokféle egyéb témáját, kifejtetlenül maradt további cselekménymozzanatait. Például az Örkény Színház előadásában a tábornokné bányájának megszerzéséről egyáltalán nincs szó, a Vojnyicev-birtok elvesztése is inkább csak utalásszerűen jelenik meg, bár az előadás zárlatában fontos színező elemmé válik.

Elhagyja az előadás a lótolvaj Oszip figuráját is (aki az eredeti darabban szintén szerelmes a tábornoknéba). Ez az előadás egyik radikális döntése, amely újabb szinteket vesz el Csehov társadalmi tablójából. Erről azonban az előadás eleve lemondott, hisz egy zártabb világot épített fel, amelyben hasonló társadalmi státuszú, egymással szorosabb emberi kapcsolatban lévő figurák jelennek meg. Oszip kiiktatásával eltűnik az a mozzanat is, hogy a sértett Vengerovics Platonov elleni bosszúra hergeli a lótolvajt. Ez némi dramaturgia zavart okoz a harmadik felvonásban, hisz ekkor a váratlanul hazaérkező Szása Oszip gyilkos karjaiból menti ki Platonovot. Az Örkény Színház változatában a mindaddig sűrűn tehetetlenkedő Vojnyicev támad rá Platonovra, így ennek nincs akkora tétje, mint az eredeti darabban gondosan előkészített gyilkossági kísérletnek. Oszip hiánya a második felvonás végét is átalakítja. Az eredeti szövegben az öngyilkosságra készülő Szását Oszip kapja el a száguldó mozdony elől. Az Örkény Színház előadásában nincs ilyen melodramatikus zárlat: itt csak kétségbeesetten áll Szása, mert rájött, hogy az éj leple alatt mégiscsak elszökött a férje a feltételezett szeretőjéhez. Ő azt hiszi, hogy a tábornoknéhoz ment, akivel az otthonuk előtt félre nem érthető helyzetben találta az imént. (Bíró Kriszta nagyszerű alakítása olyan nőt mutat, aki mindent ért, ami körülötte történik. És az így támadt kétségeit cselekvéssel és nem szerepléssel akarja feloldani.) Platonov azonban valójában Szofja hívására indult vissza a Vojnyicev-birtokra. (Az más kérdés, hogy egy szolga helyett hozhatja-e ezt a levelet Trileckij Platonovnak? Ha ő a sógora szerelmi postása, akkor „kibukhat-e" ennyire a húga öngyilkosságai kísérlete miatt, mint ahogy történik ez a negyedik felvonásban?)

Hangütés

Az Örkény Színház előadásának egyik legfőbb újdonsága és egyik legnagyobb erénye az az erőteljes, groteszk színeket használó hangütés, amely végtelenül komikusnak mutatja az ábrázolt világot.

Az első jelenetben például Trileckij és a tábornokné vodkás poharakkal dámázik, és amikor leütnek egy-egy bábut, mindig felhajtják a másik poharának tartalmát. Rendkívül mulatságos, ahogy Trileckij „végigéhezi" az első felvonást: folyton az ételről kérdezősködik, az orra előtt áthúzzák egy kötélszerkezettel a piknikes kosarat a tó túlsó partjára. De amikor elkészül a kerti grillen sütött hús, elkap egy szeletet, és azonnal elszalad vele, egyik kezéből a másikba ejti, mert még forró, de a világért le nem tenné, nehogy ismét hoppon maradjon.

Majdnem mindegyik szereplőhöz kötődnek hasonló groteszk színek. A tábornokné, amikor megtudja a harmadik felvonásban, hogy Platonov más nővel akar elutazni, akkor nem azt kérdezi kis szünet után, hogy kivel, hanem azt, hogy hova. Majd szép lassan belemenekül az italozásba: Platonov szobájának padlója alól előkerülnek a hűteni varsával a vízbe tett palackok, és szép lassan a részegségbe ringatja magát a csalódott asszony. De Platonov valójában nem akar sehova sem utazni, képtelen rá, hogy bárhova is mozduljon. „Nincs is bőröndöm" - mondja, és esetlen, tétova mozdulatokat tesz. Aztán lehúzza az egyik párnahuzatot, és ebbe kezdi pakolni mindazt, ami a keze ügyébe esik, nemcsak ruhákat és használati tárgyakat, hanem tányérokat is, rajtuk a több napos ételmaradékkal. (A következő felvonásban majd ezzel a batyuval jelenik meg Vojnyicevéknél.)

Vojnyicev egy pisztollyal érkezik Platonvohoz, hogy azonnal bosszút álljon rajta, amikor megtudja, hogy megcsalta vele a felesége. De annyira remeg a keze, hogy egyetlen golyót sem képes belerakni a pisztoly tárába, úgyhogy végül tehetetlenül el is hajítja a fegyvert, majd leül zokogni az egyik sarokba. Szofjának azonnal letörik a cipősarka, amikor elegáns dámaként bevonul az első felvonásban a kertből. Aztán döbbenten néz, amikor az ismeretlen, ellenszenves idegenben egyetemi évei nagy szerelmét kell felismernie. Még a lélegzete is eláll, görcsösen kezdi el beszívni a levegőt, mintha asztmás rohama készülődne. Később azt mondja Platonovnak,- mintegy helyrehozandó előbbi döbbenetét -, hogy vidéki tanítósága nyilván nem akadályozza meg abban, hogy nemes eszményeket szolgáljon. Erre megráncigálja Szofja szoknyájának szélét Trileckij, és alulról az asszonyra nézve jól tagoltan „hablaty"-nak minősíti a nő mondatát.

Játékötletek

A komikus játékötletekhez hasonlóan a szituációk és a figurák rajzát is a groteszk színek uralják. Az Örkény Színház előadása az eredeti Csehov-darabnál markánsabban rajzolja meg az egyes felvonások középpontjában álló helyzeteket, amelyek afféle láthatatlan középpontként tematikus keretekbe rendezik (s így összetartják) a különféle cselekményszálakat.

Az első felvonás Kordonszkij rendezésében nemcsak tavaszi vendégeskedésként jelenik meg, hanem valóságos ünnepi piknikként, amely egy tó partján, egy stégen játszódik. (Az első felvonás játékainak így az is a feladatuk, hogy bevezessék és hitesítsék az előadás izgalmas terét, amely felvonásról felvonásra apró átalakulásokon esik át, így teremtve meg az újabb és újabb helyszíneket..) A tábornokné napozik a parton, amíg a többiek meg nem érkeznek. „Most mi van?" - áll fölötte néhány pillanatig a tanácstalan Trileckij, majd dámázni hívja (hogy aztán kíméletlenül besöpörje állítólagos nyereményét). Vojnyicev hallal érkezik, nyilván nemrég fogta ki a tóból. Vengerovics egy nagy láda pezsgővel jön, az egyik üveget belepottyantja Vojnyicev varsájába, hogy leeresszék az italt hűlni a tóba. Aztán Vengerovics kötényt ölt, és a kerti grillel kezd ügyködni. Szása piknikkosárral érkezik a vendégségbe. A tó (azaz a nézőtér) fölé még kis zászlócskákat is húznak, hogy teljes legyen a tavaszi ünnep.

A második felvonást sem egyszerű kerti ünnepségként, hanem álarcosbálként rendezi meg Kordonszkij. Itt mindegyik szereplőt olyan jelmezben látjuk, amely sokat elárul a figurájáról. Ezek az ötletek nem egyszerű külső jelzések, hanem némileg a jelenetekbe is beépülnek. Ezek a többnyire groteszk játékötletek is nagymértékben hozzájárulnak ahhoz, hogy az Apátlanul figuráit alapvetően komikusnak lássuk.

Platonov vak koldusként botorkál a színpadra. Ez nemcsak Szofjának szóló udvarlását színezi komikussá, amikor is a második felvonás elején folyamatosan a múltjukra és egykori kapcsolatukra próbálja az asszonyt figyelmeztetni (szerelmet koldul), hanem sok mindent előrevetít Platonov harmadik felvonásbeli tétova téblábolásából, amikor rendre igent mond az asszonyok nyösztetésére, hogy utazzanak el vele, de valójában nem lát maga előtt semmiféle utat.

A tábornokné a jelmezbálban katonai kabátot öltve valóságos tábornokként jelenik meg. Ez sok mindent elárul abból a magabiztosságból, ahogy ő uralni véli a helyzeteket. Amilyen magabiztossággal megkaparinthatónak véli Platonov szerelmét, azt hiszi elég, ha felkínálkozik neki. De ugyanezt a határozottságot látjuk abban is, ahogyan visszautasítja Glagoljev házassági ajánlatát, vagy amilyen keményen leszereli az ifjabb Glagoljev sértő tolakodását. (A Párizsból hazatért fiatalember mesebeli királyfinak van öltözve. Az apja gazdag arab sejkként jelenik meg a „jelmezbálban".)

Trileckijt kísértetnek öltözve látjuk a második felvonásban, nyilván némi öniróniával mindez arra is utal, hogy miképp feszélyezheti a többieket az orvos állandó szarkazmusa, kellemetlenkedő humora. Vojnyicev Don Quijoténak öltözött, már a jelmezként felhasznált tárgyak (pajzsnak fedő, dárdának partvisnyél) is mulatságosnak mutatják őt. Ezzel még hangsúlyosabb lesz az a finom kontraszt, amely az eszményei után kóborló lovag és a saját életében tökéletesen passzív, de jobb sorsra érdemes fiatalember között feszül. A felesége, Szofja madárijesztőnek öltözött. Itt is egyértelműen a rendezői irónia működik. Mert miközben a darabban Szofja nagyvilági dámaként jelenik meg, aki nemcsak egy teljesebb világ eszményét hordozza, hanem vonzó nőként is azonnal a középpontba kerül, az előadásban egy sápatag, a betegséggel küszködő, asztmás rohamokat elszenvedő és egy kicsit affektálva beszélő figurát látunk.  Valakit, aki csak az emlékeinkben élhet álmaink asszonyaként

Ki ez a Platonov?

Az előadást uraló groteszk játékötletek nemcsak mulatságosan esetlennek, hanem sokszor menthetetlenül komikusnak is mutatják az ábrázolt figurákat, akikben az emberi nagyságnak legfeljebb csak az illúziója él. Mindez azzal a megkötéssel igaz, hogy az előadás egésze egyáltalán nem kérdőjelezi a szereplők emberi igazságait. Mindannyian mélyen átélik és megszenvedik érzelmi viharaikat, szerelmi szenvedélyeiket. Dilemmáikban, kétséges döntéseikben valamennyien a sorsukkal néznek szembe. Mindez azonban egy külső nézőpontból gyakran kisszerűnek, sokszor nevetségesnek hat. Ez az összhatás (a játékötletekben megvalósuló) rendezői irónia és a színészi játékban megvalósuló hitelesség kontrasztjából adódik.

A Kordonszkij rendezte Apátlanul egyik legfőbb erénye, hogy meggyőző színészi alakításokat látunk benne, amelyek alapvetően a figurák belső igazságaira épülnek. Így a színészi játékban nyoma sincs annak az eltartásnak (ha úgy tetszik: komikus hangoltságnak), amelyet a rendezői ötletek tesznek hozzá a figurákhoz. Ennek eredményeként egyszerre kétféle nézőpontból is láthatjuk őket. Egész személyiségük tevődik próbára az előadásban megjelenített magánválságokban, amelyekben rendre el is buknak. Valahogy kisszerűnek bizonyulnak a saját sorsukhoz képest, amelyet rendkívül intenzíven és mélyen élnek át.

Ez leginkább Széles László Platonovjára igaz. Mert a deheroizáló címváltozat ellenére, mégiscsak Platonov a főszereplője az Örkény Színház előadásának is. A Széles megformálta figura magabiztosan uralja a társaságot, amint megérkezik a piknikre. Épp ezért többet is enged meg magának, mint mások. Őszintén felháborodik Vengerovics gátlástalan pénzéhségén, ezért is támad rá a társaság előtt. De saját férfiú vonzerejét is vizsgáztatja, amikor Grekovából kikényszeríti, hogy megadja magát a kézcsóknak, amit másoknál olyan mereven elutasított. Ebben a zárt világban Platonov mindenre képes - lehetne, ha nem érkezne meg Szofja, aki egyszerűen senkinek nézi őt, érdektelen tekintettel gond nélkül átnéz rajta. Mint egy megszeppent diák, úgy fogadja a felismerési-próba kései vizsgáját Platonov. A „bukás" (hogy Szofja nem ismerte fel) a bizonyításkényszert hívja a férfiból elő. Tényleg senkivé vált volna? Vagy képes nyilvánvalóvá tenni, hogy méltó egykori önmagához? Rá tudja venni Szofját, hogy ismét felismerje benne az egykori egyetemistát, akibe annyi mindent látott bele? Platonov második felvonást indító vehemens udvarlásának, szinte számonkérő nosztalgiázásának elsősorban ez az értelme. (Ha a szerelmet keresné, nem csókolná Szofja előtt gond nélkül szájon Grekovát, akivel régóta egy másik játszmát játszik. A játszma neve ez: belém mindenki szerelmes, még az is, aki gyűlöletet játszik. Amikor a fiatal lány ezt meg is vallja Platonovnak, az valóságos megaláz(kod)ásnak hat az előadásban.)

A második felvonás második képében (az álarcosbál után, hazatértében) sokkal bizonytalanabbnak látjuk Platonovot. Széles nem egy csélcsap szélhámost játszik. Valójában nem akarja megcsalni a feleségét, először okos érvekkel utasítja vissza a tábornokné felajánlkozását. Némi lelkiismeret-furdalása van, amikor enged a pillanat csábításának. Egyre inkább azt látjuk, hogy nem tud dönteni a különböző vonzások között. Ahogy egyre szűkebb körbe kerül, úgy válik Platonov egyre bizonytalanabbá. A legmagabiztosabb a nagy nyilvánosság előtt, a legbizonytalanabb a harmadik felvonásban, önmagában, belső vívódásai közepette. Amikor nem szerepelni kell, a róla élő képnek megfelelni. Amikor a legbelső maghoz kellene elérkezni, ami a személyiséget megtartja. Itt legbelül csupa képlékeny, omlékony anyagot látunk a Széles megrajzolta Platonovban. Aztán a negyedik felvonásban újra összeszedi magát, és ismét visszatér szerepelni Vojnyicevék házában.

Végjáték

Közben itt minden megváltozott. Vengerovics (akit Csuja Imre visszafogott magabiztosságba burkolózott, célratörő figuraként játszik) felvásárolta a birtokot. Ismét egy láda pezsgővel jelenik meg, mint az első felvonásban, de ez most végtelenül cinikus gesztus, hisz a háziaknak azért kellene koccintani vele, mert elveszítették az otthonukat (bár kedélyeskedve biztosítja őket, hogy akár karácsonyig is maradhatnak.) De senkinek sincs kedve az öreg zsidóval foglalkozni.

A Debreczeni Csaba megformálta Vojnyicev addigi kedves, jóravaló passzivitása igazi önsajnálkozó tehetetlenségbe vált át. Nekikeseredve siratja az életét, mert a felesége felszarvazta. A tábornokné őszintén felháborodik a feltételezésen, hogy Platonovnak bárkivel is viszonya lehet. Aztán azt bizonygatja, hogy ő majd helyrehozza a mostohafia házasságát, miközben egyre nyilvánvalóbb, hogy semmit sem tud tenni. (Kerekes Éva tábornokné-alakítása nemcsak a figura magabiztosságát mutatja meg, hanem folyamatosan nyilvánvalóvá teszi a sérülékenységét is. Azt, ahogy a Platonovhoz való érzelmi ragaszkodásban szinte kiszolgáltatottá válik. Azt, ahogy csalódottságában belemenekül az italba. A tábornokné néhány pohár után olyan őszintén néz szembe a sorsával, amelyre más szereplő egyáltalán nem képes.)

Mint egy eszelős bolyong a házban Szofja. Vojnyicev könyörgésére, hogy térjen vissza hozzá, azt hajtogatja hisztérikusan, hogy ő Platonov asszonya. Csak épp a férfi felejtett el elmenni a megbeszélt randevúra. Most megérkezik, hogy sajnáltassa kicsit magát. Azt bizonygatja, hogy beteg, meg különben is fáj a karja. A tábornokné még a mostohafiáról is leszedi az ingét, hogy ne fázzon a kedves vendég.

Aztán megérkezik Trileckij (Mácsai alakításában afféle intellektuális házibohóc), hogy széles gesztusokkal igazi nagyjelenetet rendezzen arról, hogy Szása öngyilkosságot kísérelt meg, és ha ő nem lett volna, tán még meg is hal. Erre mindenki Platonovot kezdi el sajnálni (legfőképpen ő saját magát), hogy miféle megpróbáltatásokat kell kiállnia. A késve érkező Grekova sem akar mást, mint megváltani a férfit.

Igazi családi bohózat zajlik a szemünk előtt a negyedik felvonsában. Egy többszörösen nevetséges szerelmi dráma, amelynek valóban véres a vége: Szofja felemeli a földről a pisztolyt (amellyel néhány perce képtelen volt öngyilkosságot elkövetni Platonov) és lepuffantja a szerelmét.

A halott fölött - mint egy kisszerű Hamlet felett - a pezsgőspalackok lőnek díszsortüzet. Miközben mindenki tehetetlenül áll Platonov holtteste körül, váratlanul elpukkan egy palack. Majd még egy. És sorra a többi is. Van valami félelmetes abban, amilyen nevetséges ez a végjáték.

Csehov: Apátlanul

Örkény Színház

Díszlet: Khell Csörsz

Jelmez: Füzér Anni

Világítás: Bányai Tamás

Dramaturg: Radnai Annamária

Rendező: Jurij Kordonszkij

Szereplők: Kerekes Éva, Debreczeny Csaba, Für Anikó, Végvári Tamás, Dömötör András, Takács Nóra Diána, Mácsai Pál, Csuja Imre, Máthé Zsolt, Széles László, Bíró Kriszta