„A valóság és árnyéka

Alszanak-e nappal az álmok? És éjszaka a fény? Az érzékelt valóság felosztásának akadnak-e más szabályai, mint a már bevált leírások? Játék-e még ez, vagy valami minduntalan eltűnőért folytatott élet-halál harc?

Az eddig jobbára a MU Színházban alkotó társulat először mutatkozik be a Trafó nagyobb színpadán. Vegyes a csapat, régi és új művészek lépnek elő: Dózsa Ákos, Góbi Rita, Nagy Andrea, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara, Vass Imre. A két meghatározó alaptag, akik elsősorban prózai színészek, Gőz István és Kövesdi László, ezúttal hiányoznak (ami talán Peer Krisztián dramaturg számára is problémát okozhatott). Talán a trafóbeli jelenlét elvárásai vagy egyszerűen alkotói elszánás okozta, hogy láthatóan most a testeké és a táncé volna a főszerep.

Szabó Réka a Nincs ott semmiben folytatja azt az okos, játékos és pszichologizáló kérdésfeltevést, amit tulajdonképpen már a Véletlenben elkezdett, ha nem jóval korábban. Ő azt a magasabb matematikát műveli, mely a filozófiai alapkérdésekkel érintkezik olyan problémákban, mint például mi a szabályos és mi a véletlen, mi a kiszámítható és a kiszámíthatatlan, jelen darabjában pedig hogy hogyan épül fel a valóság, és miféle igazságot várhatunk a megismerésétől. Vagyis a modern nyugati gondolkodás egyik fundamentuma, a kétely a fő inspirációs forrása.

Az előadást nehéz nem szeretni, de nehéz feltétel nélkül elfogadni. Nehéz nem szeretni, hiszen egy olyan, az alábbiakban bemutatandó minőségi vizuális világot valósít meg ízléssel és bájjal, mely Magyarországon szokatlan. Nehéz nem szeretni, mert erős képek, erős effektusok épülnek komoly gondolatokra, melyek azonban nem nyomják el a Szabóra oly jellemző játékosságot sem. Nehéz feltétel nélkül dicsérni viszont, mert a képek sorozata nem áll össze egységes egésszé, a mozgásanyag - egy-két kiemelkedő résztől eltekintve - sokszor lapos, és talán éppen az előbbb magasztalt játékosság oldja olykor üres sziporkázássá az alkotást.

Pedig olyan gazdag az anyag, és - be kell valljam - annyira megszerettem némelyik jelenetet, hogy még napok múltán is eszembe jutnak, és dédelgetem őket, mint régi porcelánfigurákat. Szabó Réka nemcsak kételyeit és szenvedéseit teszi a színpadra - noha a Nincs ott semminek akad egy igen sötét oldala is -, hanem azt a könnyed, pozitív, igenlő okosságot is, amiből kevés jutott a komor magyar alkotóknak. Így az egész munka árasztja magából a tiszta, jólesően hűvös levegőt, se feleslegesen meghökkenteni, se alattomosan elandalítani nem akar.

A színpad voltaképpen teljesen üres, egyetlen ajtó (vagy inkább szekrény) nyílik a bal oldalon. Minden akciót, változó színt a fények és a különböző interaktív, multimediális megoldások különítenek el, melyekért a MTA SZTAKI Médiatechnológia Csoportot (Papp Gábor, Sárosi Anita, Vicsek Viktor) kell igencsak dicsérni. Ezen együttműködés gyümölcsei egyes jelenetek is, melyekben a vetített/előállított kép szerves résztvevő, úgymond, „partnere" a táncosoknak. Az anyagtalan fény reakcióba lép a testekkel, a mozdulatok vonalaival, elmosva az álom és a realitás közötti határvonalat.

Ez az alapvetően descartes-i (illetve, már platóni) probléma jelenik meg egy lelki értelemben vett „szorongásként". Az intellektus átadja felfedezett problémáit a léleknek és a szívnek, és ezt a „tranzakciót" modellezi a Tünet Együttes, melynek minden tagja kreatív módon hozzájárult az alkotáshoz. A táncosok egyenként lépnek be az ajtón, miközben Márkos Albert zenéje szól. A zene maga is játszik a bizonytalansággal, ismétel, körbeforog, atonális, majd visszatér, páratlan ritmusokat párossá tesz (és itt hadd említsem meg Szabó Hunor határozott, de takarékos dobjátékát). Ez a zene és ének kíséri a hat táncos közös szinkron-alakzatát, melyben mindnek jut egy-egy kocka a térből.

Ez a felállás a darab legvégén is visszatér, így a lazán összefűzött jeleneteket végül csak összetartja valami keret. A legelső külön jelenetben az egyik szereplő belép az ajtón, zavartan nézelődik, majd mintha átlépne valamin, nagyot emel a lábán, és az üres tér másik oldalára lép. Ugyanez a jelenet megismétlődik kicsit később, noha akkor már azon a helyen, ahol „átlép" a táncos, egy másik, kuporgó alak található. De nem követik el azt a hibát, hogy szájbarágóan megismétlik a mozgássort, finoman utalnak csak az előző jelenet ürességére. Nincs ott semmi?

Ez a hátborzongató kettőség valóság és annak árnyéka között (ahogy - talán kissé nehézkesen - a színlap fogalmaz, „a valóság-elv és az igazság-elv folyamatos konfliktusa") az egész mű folyamán ízléssel áll fent. Néhány kiragadott jelenet: a táncosok sorban állnak egy nagy vetített „medence" szélén, melynek így valóban mélysége és tétje keletkezik. A pozíció és a vetítés összjátékából származik az a „veszély", hogy egy szereplő esetleg „beleesik" a fénybe. Bele is esik, sőt, két fiú megfogja és a legkisebb lányt, Góbi Ritát jól beledobják, aki rémülten menekülne. A fénnyel kijelölt terület számtalan játékra ad alkalmat, többek között Góbi egy szép szólójának, noha itt meg kell jegyeznem, hogy bűn nem többet használni a klasszikus fegyelemmel edzett táncosnő képességeit.

Szintén emlékezetes jelenet az egyik fiú hátán megjelenő kicsiny árnyékember, aki nőni kezd, majd elszakad a testtől. Az árnyék eleinte játékos és kedves lénynek tűnik, mígnem „verekedni" kezdenek a színpadon. Sőt, az árnyék féltékennyé válik, megakadályozza, hogy a párja a fiúra találjon. A kis táncnovella képen belüli kép, itt a „valóság" egy mozzanata kel önálló táncos életre. Hasonlóan szép Vass Imre jelenete, melyben fényhullámokkal táncol, mintha a lélek anyaga ülne ki a Trafó fekete padlójára. A földön kúszás, fordulás, tapadás éles ellentétben áll a fény csomószerűségével, mely mintha egy sci-fiből kilépett idegen anyag lenne.

Góbi Rita mellett az előadás másik kiemelkedő szereplője az enigmatikus Nagy Andrea. Két nagyobb jelenete megéri a részletes beszámolót. Az egyik alighanem a Nincs ott semmi emblémájává fog válni, annyira emlékezetes és fifikás. Két egymást metsző fénykörről, „kerékről" van szó, melyek egymáson forognak, egymással ellentétesen. Egy ironikus, könnyed dalra szökken be Nagy Andrea, hogy mintegy „ugróiskolát" játsszon a forgó ellipszisekben. Igen precíz munkát láthatunk, hiszen ha egy „vonalra" lép, akkor annak forgása megáll. Ha továbbmegy, azonnal folytatódik. A sötét háttér előtt forgó ellipsziseken ugráló táncosnő kísérletezik, a szó játékos értelmében, épp úgy, ahogy az ugróiskola is lényegében az ügyesség próbája. Csak neki sikerül a „természetbe" avatkozni, megállítja a kereteket.

Az már csak egy humoros adalék, hogy egy idő után belép Vadas Zsófia Tamara, és szeretné tőle elhódítani a játékot, birtokba venni. Kettejük versengésén nevet a néző, noha talán ez a gyerekkori, zsigeri birtoklási vágy inkább szomorúságra adna okot. Vadas Zsófia Tamara ügyes táncos, de a többiek tanultabb mozgásához képest még van mit fejlődnie.  Különösen Nagy redukált pontosságához képest érez az ember némi diszkrepanciát.

Szabó Réka nemcsak a derűt, hanem azt a csomós kételyt is bemutatja, amit a nem-lét lehetősége okoz, tömény szorongás formájában. Ezt tematizálja Nagy Andrea második nagy jelenete, amikor is az egész színpadot kis árnyékemberek pöttyözik be. Az árnyékemberek élnek, mozognak, majd hirtelen megrohanják a középen fekvő táncosnőt, aki összerándult háttal felsikolt. Ez az akció még ismétlődik néhányszor, míg végül totális győzelmet aratnak az árnyékemberek, a sötét bizonytalanságai.

Noha e fent említett jeleneten kívül a darabban nem igazán található horrorisztikus kép, egy-egy apró bizonytalanság, kizökkentő részlet, sakkjátékká változtatott színpad vagy éppen egy tudathasadásos kettős test folyamatosan kimozdítja a nézőt önelégült magabiztosságából. Nem katartikusan, nem zsigerileg, inkább elgondolkodtató, nyugtalanító módon. Noha a gegek elmaradnak, a mű mégsem válik súlyossá, valamiféle betöltetlenséget hagy bennem - hogy ez egy direkt, kiszámolt hatás, vagy éppen a művészek összjátékának defektusa, nehéz volna eldönteni.

A központi téma világosan bontakozik ki személyiségek (itt hadd említsem meg a mindig remekelő Szász Dánielt, aki most valahogy kevesebb fényt kapott), jelenetek és miniatűr történetek mentén, mintha valami érdekfeszítő illusztrációkkal kísért ismeretterjesztő előadáson lennénk (lásd a 2002-es Véletlen). A technikai megoldások ügyesek, Márkos zenéje illő, a világosítók mindent megtesznek. Mi zavar mégis?

Talán az, hogy a valóságban való elbizonytalanodás kalandjaiban nemcsak a tánc vész el, hanem mintha az alkotás eredeti tétjének tematizálása is.  „A művészet lényege az, hogy képmásával helyettesíti a létet"-  mondja Immanuel Lévinas A valóság és árnyéka című tanulmányában, egy régi platóni érvet elevenítve fel. Ez az érv valamelyest művészetellenes is, hiszen léttelen reprezentációt ismer fel a műalkotásokban. Szabó Réka álmaiban kevés a lét, s talán éppen azért, mert sok a lévinasi értelemben vett „művészet". A pszichologizáló tendencia sikeressége, a rettenet megfogalmazása nem érhető el pusztán technikai eszközökkel. Amíg a derű és a humor bizonyos értelemben soha nem adja meg magát a létnek, ha a dolgok éjszakai oldalát kell megláttatni, akkor magunkat kell koncként odadobni, és ezt nem helyettesítheti sem az elgondolható kifejtése, sem a technikai bravúr.

Szabó Réka: Nincs ott semmi - avagy alszanak-e nappal az álmok

Tünet Együttes

Interaktív technológia: MTA SZTAKI Médiatechnológia Csoport (Papp Gábor, Sárosi Anita, Vicsek Jelmez: Nagy Fruzsina

Zene: Márkos Albert

Dramaturg: Peer Krisztián

Rendező-koreográfus: Szabó Réka

Előadók: Dózsa Ákos, Góbi Rita, Nagy Andrea, Szász Dániel, Vadas Zsófia Tamara Vass Imre

Zenészek: Kozma Orsolya, Harcsa Veronika, Márkos Albert, Hock Ernő, Puskás Péter, G. Szabó Hunor

Helyszín: Trafó