Szájról szájra

A kortárs magyar táncéletben nézőként sem mindig egyszerű az élet; résen kell lenni, ha látni akarjuk valamelyik produkciót, hiszen még a legjobbak sem kapnak pár alkalomnál több játéklehetőséget. Egészen heroikus vállalásnak tűnik tehát, ha egy alkotó újból munkába veszi művét, majd alapos változtatások után színpadra viszi kétszer! Vajon van ennek valamilyen visszhangja? S hogyan tud életben maradni így a mű? Horváth Csabát kérdezte erről Péter Márta.

- Egy év után ismét láthattuk A testek felszínének esetleges állapotairól című darabodat. Kérdés: a meglehetősen radikális vágások és átalakítások után vajon ugyanazzal a művel találkoztunk-e most, mint korábban, s reflektál-e erre valamiképp a közönség, a szakmai, kritikai közélet.

- Tulajdonképpen már az első bemutató is elmozdult az eredeti tervhez képest, hiszen én hét előadóban gondolkodtam, de két táncművészt nem engedett el az Operaház. Igaz, ezek az első fázisbeli, szükségszerűen koncepcionális átalakulások még egyáltalán nem érintették magát a befogadást, viszont épp az előzetes körülmények miatt a premieren is tudtam, hogy az előadás nincs kész! Tovább szerettem volna rajta dolgozni, de hát nincs hol megmutatni a „javított kiadást": e mostani alkalom is egy évet váratott magára, két estét kaptunk, aztán megint ki tudja, mikor lesz látható...

- Azon túl, hogy milyen nehézségeket jelent konkrétan is a ritka és esetleges játéklehetőség, így nehéz tapintani egy darab életét, érlelődését, érzékelni viszonylatait abban a tágabb összefüggésrendszerben, amely bizonyos módon - akár negativitásával - éltet egy (színpadi)alkotást.

- Az egy év előtti előadás a saját értékítéletem szerint nem volt jó: több problémát is éreztem benne, s emiatt nem úgy működött, nem azt mondta el, amit én szerettem volna. E mostani változatban viszont inkább helyén vannak a dolgok, amit eredetileg is közölni szerettem volna a darabbal, az most tisztább, lényegibb formát kapott. De csak a kíváncsiak jönnek el újra, csak ők fedezhetik fel a változásokat. Azért is bonyolult ez a téma, mert az a fajta színpadi nyelv, amit én csinálok, próbálok csinálni, nagyon sérülékeny felületnek tűnik. Néha még a beavatott, még a táncos sem tudja, hogy mitől kerül a helyére valami, vagy mitől kerül el a helyéről. Olykor rajtam kívül senki sem sejti, hogyan is működik az egész. Nem is nagyon szoktam azzal foglalkozni, hogy intellektuális úton, elméletben túlbeszéljem az előadókkal a dolgokat, hogy miképp, hogyan kell viszonyulni hozzájuk. Bizonyos fokig persze szükség van az értelmes visszajelzésekre, tudni kell, hogy az előadó érti a feladatát. Ebben a finom és folyamatos(!) egyensúly keresésében a legkisebb részletnek is óriási jelentősége van, egy hajszálon múlik csak, hogy valami fekete lesz vagy fehér, hideg vagy meleg,  vicces vagy drámai, hogy végül hová fut ki - én is csak most kezdek rájönni a hatásmechanizmusára. Tehát azért is izgalmas a játék, mert mindkét irányba el lehetne menni, de közben az ember mégis igyekszik valamilyen egyensúlyt tartani, hogy végül ne egy Shakespeare-drámát állítson színpadra, de ne is vígoperettet.

- Úgy tűnik, ez az igény kifejeződik a darabválasztásaidban is: A tavasz ébredése mellett például Karl Kraus drámafolyamát, Az emberiség végnapjait is színpadra állítottad  Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor évfolyamával. Ugyanakkor épp e művekben igencsak tetten érhető a szavak, a szó lezüllése, az emberi világ minden más területe mellett a verbalitás súlytalanodása.

- Két nyelv, a fizikalitás és a verbalitás találkozik a darabokban; a célom pedig az, hogy a kettőből egy legyen, hogy a kettőt ne lehessen szétválasztani, sem apró jeleneteken belül, sem az egészet illetően. Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez nem mindig sikerülhet teljesen, nem valósulhat meg az előadás minden egyes pontján, vagyis van mit csiszolgatni. Tehát a legfontosabb dolog, hogy e műveken keresztül érzékelhetővé váljon a beszéd, a szavak világának a szétzuhanása, amely művekben különben, főképp Krausnál, ez konkrétan is egy fő motívum. Ezt a tánccal nagyon izgalmasan lehet visszaadni, ez a kettő tulajdonképpen szólhat egy nyelven, futhat közös úton. Ám éppen ettől a képlékenységtől is olyan sérülékeny ez az egész dolog, ettől nem stabil.

- Viszont élő!

- Igen, nagyon változékony, bizonytalan állagú „anyag", és engem intenzíven foglalkoztat ez a bomlás, ez a leépülés, és nemcsak a verbalitást illetően, hanem a fizikalitásra gondolva is.

- Vagyis a fölbomlása mindannak, ami eddig zárt, egzakt, fölismerhető jelrendszer volt?

- Igen, ez benne van. És benne lehet ebben a dolgok „agyonszimbolizálása" is, amely különben, őszintén szólva, egyáltalán nem foglalkoztat.

- A szimbolizálás mint élő folyamat különben is csak akkor működhet, ha egy, ugyancsak élő jelrendszerre támaszkodhat. Ha ez megszűnik, fölbomlik, akkor esetlegessé, modorossá, nehézkessé válik használata is.

- Néha az előadók, a táncosok, színészek meg a nézők is értetlenül reagálnak arra, hogy nem kell mindent érteni, főleg nem az első perctől kezdve. Az az izgalmas, amikor szép lassan beavatódunk a dologba egy előadás folyamán, és a huszadik vagy a harmincadik percben lassacskán elkezdjük a rendszert érteni, visszafelé is. Alkotóként is dönteni kell, hiszen nagy kockázat van abban, ha az ember fölvállalja, hogy félórán keresztül senki sem ért egy kukkot sem, csak valamifajta érzés, hangulat létezik a darabban. Persze nem effektre gondolok, mert nem a világítás, a jelmez vagy a zene önálló hangsúlyai itt a fontosak, jóllehet ezek is hozzátartoznak ahhoz az egészhez, ami lekötheti a figyelmet, és amely egész által egy idő után értelmezhetővé válnak a dolgok. A másik lehetőség szerint pedig az első perctől kezdve le kell rakni azokat a szabályokat, amelyek a nézőnek is egyértelműek - de ez engem kevésbé izgat. És azt hiszem, a bonyolultabb gondolatmenet útján tudatosan haladva evidens az, hogy szét tud esni, szét tud zuhanni a nyelv.

- Akkor eljutottunk oda, hogy ha valaki elemezné a művet, valami módon reflektálni szeretne a műre, a „szétzuhantságból" össze kell pakolnia, s meglehet, az alkotói szándékhoz képest egész más alakul ki. Volt már ilyen tapasztalatod? Hogy éled meg?

- Reflexiója válogatja, s még csak nem is a személy miatt, aki mögötte áll; ez tényleg nagyon szubjektív dolog. Ugyanúgy igyekszem magamat maximálisan letisztítani egy kritika elolvasása előtt, mint amikor beülök egy előadásra, mert azzal az indíttatással fogok neki ezeknek a dolgoknak is, hogy pozitív élményem legyen, tehát indulatok nélkül, az élményre való vágyakozás érzésével. Persze az nagyon jó, amikor az embert visszaigazolják vagy inkább igazolják. A prózáról nem is beszélek, csak a mozgásról, a táncról; tudjuk, hogy mennyire asszociatív műfaj, ha egy picit kevésbé is, mint a zene, tehát sokféle dologra lehet gondolni bizonyos helyzetekről, formákról, hangulatokról a táncszínpadon. Azonban az is lehet egy jó élmény, amikor az ember teljesen újat hall arról, amit csinál. Volt már olyan eset, amikor elfogadtam egy jó kritikát. Egy negatív, ám jó kritikát; elgondolkoztam rajta, s rájöttem, hogy igaza van. Tehát nincs bennem semmiféle gőgös hozzáállás a kritikai írásokhoz. A butaságok azonban elkeserítenek.

- Nem tartozik az egyszerű feladatok közé az előadásaiddal kapcsolatban arról a matériáról közvetíteni valamit, amelyet kitaláltál, föltaláltál magadnak, s amelyben a mozdulat és szó, mozgás és beszéd, kép és hang folyvást egymásba játszik, elcsúszik, elmozdul..., változékony minőségeket mutat.

- Nyilván nehéz erről beszélni, írni, talán egyelőre nem is lehet...

- Úgy érzed, hogy a te matériádhoz a másik oldalon nincs eszköz, nincs matéria?

- Ezt nem gondolom, mert végül is mi kell a másik oldalon!? Egy hasonlóan érzékeny ember. Úgy gondolom, hogy a kritika is egy önálló mű, mint mondjuk egy zenei alkotás; van ritmusa, meg lehet benne pihenni, van benne két mondat, ami kicsit elszórakoztat, aztán megyünk tovább...

- Akármennyire érzékeny is egy kritikus, saját „művét" csak egyféle matériával fejezheti ki szemben az alkotói mű sokféle lehetőségével. A megfelelő, ám absztrakt válasz tulajdonképpen az lehetne, ha a recenzió is több műfajból kerekedne ki, magam például a beszéd/írás mellett szívesen mutatnám meg mozdulatokkal is a darabodról szóló gondolataimat, megfelelő zenét is keresnék, esetleg színeket is társítanék e „véleményhez", amely aztán papír helyett CD-ROM formában jelenhetne meg. Ez az ötlet különben csak azt mutatja, hogy az alkotói oldal jóval szabadabb, mint a kritikusi lehetőség - ahol az egyre inkább „lezüllő" nyelv marad eszközül -, ideális esetben mégis mindkét oldalon van súly.

- A kritikus eszközei szerintem ugyanúgy adottak, de, ahogy mondod, én alkotóként szabadabban bánhatok a lehetőségeimmel. Más kérdés, hogy milyen súlya van a kritikának. Tapasztaltam már más országban (ahogy korábban itthon is), hogy az előadás másnapján megjelennek az anyagok, s ennek óriási jelentősége van abból a szempontból, hogy sokan vagy kevesen jönnek-e a további előadásokra.

- Gyors recenziók itt is készülnek, a napilapok mellett egyre inkább az online megjelenés tartja, tarthatja a tempót. Természetesen más céljai, feladatai vannak a folyóiratoknak, az orientálás azonban itt is érvényesül, csak a hazai játéklehetőségekkel nem mindig szinkronban.

- Hát igen! Még szerencse, hogy vannak egyéb tapasztalataim is; A testek... januári, trafós  előadásaira gondolok: az első is meglepően jó házat hozott, a másodikon viszont - minden előzetes aggodalmat megcáfolva - zsúfolásig megtelt a nézőtér. Tehát nyilván híre megy a dolgoknak hagyományos úton is!

- Szájról szájra..., azt hiszem, tényleg nagy jelentősége van ennek is!

- És ez nagyon jó, mert kicsit fölszabadít, s meggyőz arról, hogy nem kell folyvást a public relations, struktúra, reklám... témájával foglalkozni - immár a művészek szájából is dől az ilyesmi, mert olyan jól átképezte magát mindenki menedzsernek. Ha valamelyik újságban találok egy interjút, akár igazgatóval, rendezővel, színésszel készüljön, rögtön a struktúraváltás, a struktúra átka, problémája, bonyodalmai kerülnek terítékre - ezek tényleg fontos dolgok, de nem szólhat minden erről! És közben meg vannak ilyen élmények is, hogy egyszer csak jönnek az emberek, mert valamit hallanak! Pedig amúgy eléggé nehéz, „ellenérzéses" évadom volt, sokat dolgoztam, elkészült A testek..., A tavasz ébredése, meg Az emberiség végnapjai, s végül egyik előadást sem sikerül játszani. A tavasz ébredését a debreceni színház nem tartja repertoáron azzal a magyarázattal, hogy nincs közönség, amiben én nem hiszek; abból az apropóból, hogy a Katona József Színház előtt játsszuk még el, volt egy debreceni előadás, teltházzal. A Színművészeti Egyetemen sincs különösebb alternatívája a Kraus-darab további előadásainak, és itt a van A testek: egy éve mutattuk be, s volt belőle összesen öt előadás!  Ami így persze rengeteg energia minden szempontból. Az lenne a reális, ha most lenne még három vagy legalább két lehetőségünk! De nincs, nem lehet, mert itt ez van, ott az van... Már olyannal is próbálkoztam, hogy az előadás financiális terheinek a felét állom én, vagyis kifizetem a táncosokat, a műszakot meg adják hozzá!

- És máris a struktúrába bonyolódunk...

- Igen, mert úgy érzem, hogy ezek izgalmas dolgok, s nem tudom játszani. Majd ha lesz Veszprémi Fesztivál, oda elvisszük, vagy Győrbe, ha a profilba belefér. És akkor kezdhetjük a munkát szinte elölről. És rögtön eszembe jut a kritika; vajon eljut-e az emberekhez, hogy ez az előadás mennyire más lett az egy év előttihez képest, hogy átgondoltam én is, szcenikai, zenei és koreográfiai értelemben is, hogy az egésznek a végkicsengése lényegibb lett. 

- Előfordult, hogy korábbi darabjaidra jóval a bemutató után is érkezett reflexió? Például most találkoztál-e mondjuk az online felületeken valamilyen visszajelzéssel?

- Mindössze eggyel, az olyan „jópofán" volt köpködős. De egyébként nem nagyon tapasztaltam, hogy utólag foglalkoznának művekkel, hogy egy mű életét valamilyen módon követnék. Olykor személyesen hallhatok ugyan visszajelzést, esetleg avatott valakitől is, de ez nem túl gyakori. A kritikákra gondolva különben érdekes, hogy nagyon ritkán foglalkoznak a színpadi munka ilyen-olyan részleteivel, például a szcenírozással, jelmezzel, kelékkel, fénnyel...; igaz, Györgyfalvay Katalin például azt mondta, hogy a mű próbaruhában, világítás nélkül is úgy kell, hogy hasson, mint szcenírozott kiállításában, és ebben én is hiszek, de az érzéki hatás is nagyon fontos lehet. Izgalmas, amikor egy mű elkészül a négy fal között, szakadt próbacuccban, minden külsőség nélkül, s egyszer csak rákerülnek ezek a bizonyos rétegek!