A király két teste

Bagó Bertalan talált valakit a szerepre, az estikornélosan - sőt, szinte nemecsekernősen - fiatal Szemenyei János személyében, akinek szájából éppen kamaszos tüskéssége, nyeglesége, a világot felmérő okossága, kialakulatlansága (korából fakadó személyiségkereső, szerepeket próbálgató hajlandósága miatt) félelmetes-tárgyilagosan hangzik a kijelentés: „Úgy döntöttem, hogy gazember leszek."

A kamasz Richárd mellett gyakorlatilag folyamatosan jelen van a színlap szerint saját - királyi, vonzó, felnőtt, légies, főleg pedig médiaképes - tükörképe, az alig észrevehetően bicegő és többnyire néma Szegezdi Róbert. „Hiába fürösztöd önmagadban, csak másban moshatod meg arcodat." Ez persze József Attila, messze Shakespeare-től, de Richárd tragédiája éppen abban teljesedik ki, hogy nincs más vonatkozási pontja, csak - látványos szerepekből fölépített - saját maga. Mindeközben még az is előfordulhat, hogy a testkettőzésnek távolról köze van a Shakespeare korában dívó államjogi elmélethez (forrás: Erika Fischer-Lichte), miszerint a király két testtel rendelkezik: a természet adta-alkotta testtel és az államtesttel. Az előbbi romlékony és esendő, az utóbbi eszményi és állandó, a közjó letéteményese. Baj akkor van, ha a kétféle test működése között túl nagy ellentmondás keletkezik. (Majdnem úgy, mint ma a mediatizált világban: van ő - mondjuk a politikus -, és van a róla alkotott kép. Melyik az igazi?)

Fotó: Pezetta Umberto

Bagó Bertalan rendezésének kulcsa egyfelől III. Richárd megkettőzött személyében - a kamasz Richárd erejében -, másfelől Richárd környezetének megrajzolásában rejlik. Amikor a fiatal Gloster szerepmintákat keres, nem nagyon van miből válogatnia. A kiskosztümös-retikülös jelmezeivel a mai angol királyi családot is ironizáló és parodizáló nyitó képben kabarés-nyögvenyelősen sorakozik föl az udvar, mint a a „piros rózsa" és a „fehér rózsa" összeborulását ünneplő zenekar. (Kell-e mondani, hogy az ellentétek tetszés szerint behelyettesíthetők.)

Később aztán - többnyire látványos és nyilván szándékoltan idegesítő teakavargatás közepette - Erzsébet és Edward embereiről kiderül, hogy Rivers (Szakály Aurél) és Grey (Hertelendy Attila) egyszerűen csak raccsol, az Apát (Urházy Gábor László) csöndesen és finoman helyezkedik ; Hastings (Szakács László) szimplán fölfuvalkodott, Stanley (Kiss Ernő) lágyan elomlik, Catesby (Kricsár Kamill) komornyikosan jó helyzetfölismerő, Buckingham herceg (Nagy Péter) elegáns, kissé halvány és szintén nagyon fiatal árnyék. (Jelentéses teátrális fogás, amikor színészi képességeit Hastings levágott fején - a gumiarc vonásait ide-odaigazítva - mutatja meg.) A pontos és visszafogott nők - Erzsébet: Holecskó Orsolya, Anna: Ligeti Kovács Judit, Margit: Ecsedi Erzsébet - egymással versengő veszteségeinél csak megvesztegethető hiúságuk nagyobb. Szép, ahogy Ecsedi Erzsébet vészjóslóan nyugodalmas, átokszóró méltósága rikácsoló piaci kofába vált; vagy ahogy a tűszurkáló keleti masszásszalonban (micsoda kép: Margit a hátába szúrt tűkkel szinte tüskésdisznóvá változik) előcsalogatja Erzsébetből - a fájdalmában fölordító, iszonyodó állatot.

Az udvari zenekar mindenesetre rögtön az előadás elején szedett-vedett benyomást kelt: hamisan és ziláltan szólal meg a békekórus (tényleg énekelnek), hogy „York napsütése rosszkedvünk telét / Tündöklő nyárrá változtatta át". IV. Edward (Balogh Róbert) rikácsoló ripacs: szavainak se tartalma, se tétje. Az ingatag hatalmú király járókeret mögött billeg jobbra-balra (a színház és a szerep működését mutatja meg plasztikusan, amikor a nyitó jelenet végén az igazi járókeretet hátrahagyva, de merev felsőtesttel a levegőt markolászva vonul ki az összképből), Gloster viszont fiatalos, ruganyos léptekkel jelenik meg a színpadon. (Richárd-Szemenyei János lába majd bűneinek elszaporodásával kezd fájni mind többször, mind láthatóbban. Az elején jóformán csak ő közlekedik látható segédeszköz nélkül: neki nem kell támaszkodnia senkire és semmire, őt nem akadályozza senki és semmi. György - Zalányi Gyula - két mankóval érkezik a Towerbe, Hastings fölpolcolt szájjal ügyetlenkedik kifelé a börtönből.)

Tulajdonképpen a shakespeare-i hagyományokat követve, közvetlenül a közönséget megszólítva (mintegy résztvevővé, cinkossá avatva őket) a színpad szélére diszkréten odaállított mikrofon által fölerősítve mondja el maga a kamasz Richárd a híres-hírhedt nyitómonológot. Olyan, mint valami konferanszié vagy játékmester: színészek színésze és rendezők rendezője. Richárd tervez - és Richárd végez. (Legalábbis egyelőre.)

Bagó Bertalan pontos és festményszerűen szép képekben fogalmazza meg Richárd (ön)pusztító útjának állomásait, amelynek végén ő szorul bele egy éppen olyan üvegkalitkába (üvegkoporsóba), amilyenben oly sokan végezték; miatta-általa, változatos (és mutatós) halálnemek szerint. György vére szépen piroslik föl a kis medencében - a két feketeöltönyös, napszemüveges gyilkos elsőként késsel dolgozik. A magas Mihály Péter és az alacsony Andics Tibor paródia-kettőse a klasszikus Stan és Pan-párostól a mai hollywoodi bérgyilkos-figurákon át sokféle mintát megidéz. (És persze itt is kettéválik a valóság és a kép: Andics Tibor nyakában folyamatosan ott lóg a fényképezőgép, hogy a sok szerencsétlenkedés után hősi pózban örökítse meg a gyilkolás végeredményét.) Rivers-t és Grey-t kipufogógáz öli meg (távolról talán még más elgázosításokat is megidézve a történelemből), Hastings feje Catesby és Stanley segédletével válik meg a testétől. A két csengő nevetésű kis herceg (Andics Mátyás, Polovics Dávid) akasztófán végzi. (A színpad előterében egy darabig még hatásosan surrog a Csehovtól idetévedt két búgócsiga.) Annának kábítószer-túladagolás jut (az is méreg), Buckinghamet a nyílt színen egyszerűen szétverik.

Az előadás egyik legfontosabb és leghatásosabb jelenete Anna elcsábítása. „„Kértek már asszonyt ilyen hangulatban? / Nyertek már asszonyt ilyen hangulatban?", kérdezi Richárd-Szemenyei János Richárd-Szegezdi Róbert hangján, az Annát - apósa tükröződő koporsója mellől - megszerző győzelem mámorában. Biztosan persze nem állítható, de talán éppen ebből a jelenetből sarjadt ki a testkettőzés gondolata: „Hercegségem egy koldusgaras ellen, / Hogy önszemélyemet nem ismerem. / Esküszöm, azt hiszi, amit nem értek, / Hogy csodásan csinos fiú vagyok. / Igyekszem majd egy tükröt beszerezni (...) / Míg tükröt veszek, süss ki, drága nap, / Menetközben hadd lássam árnyamat."

Erre a jelenetre rímel az előadás (első) csúcspontja, Richárd megkoronázása az első rész - és a harmadik felvonás - végén. Csúcspont, cezúra és tükör: mindaz, ami ezután következik, fokról fokra őt magát semmisíti meg.

Richárd megnyerésének nagy színjátéka először is cirkusz: megrendezett médiaesemény. (Nem véletlen, hogy éppen az önállótlan Stanley-n látszik leginkább: betanulta, ledarálja a kortes-szöveget.) Közben a könnyen érzéki csalódást keltő, sejtelmes esőfüggöny (elvégre Londonban vagyunk) mögött fölsejlik Richárd (tükör)képe: természetesen Szegezdi Róbert áll a magasban, kezében bibliával. Ő beszél: „(...) A ti kényszerítéstek ment föl engem / Minden mocsok alól, mi velejár, / Mert tudja Isten s látjátok ti is, / Hogy én magam mennyire nem kívánom." (Ti.: a hatalmat.) Közben, mint valami vásári paprikajancsi, a süllyesztőből föl-fölbukkan Richárd-Szemenyei János, a kulcsszavakat fordított, tehát valódi értelmükben elismétlendő: „Hatalom, én, én, én, kívánom, kívánom" (stb.). Csakhogy Richárd-Szemenyei János koronája aztán a fény- és árnyhatás trükkjeivel lebegni látszó trónuson mechanikusan, újra és újra félrecsúszik. Úgy látszik, a királysághoz a hatalom pőre akarása és az önérdek végletes érvényesítése mégsem elég. De mi - miféle instancia - kell még?

Az Anna-jelenettől a koronázási jeleneten át az álom-jelenetig húzódik az előadás szépen megrajzolt - ezen a módon értelmessé váló - íve. A fölriadó, és lám: lelkiismeretétől gyötört Richárd mellett nincs senki - Tyrrel (Mészáros András) is végképp kitáncolt már -, csak ő és ő van. Szemenyei János és Szegezdi Róbert. Így válik megszenvedett dialógussá az Irgalom, Jézus!-monológ (hát akkor mégis?): Richárd küzd meg Richárddal.

A koronához - és talán a világ gyémánttengelyéhez - hasonlóan megdőlő üvegkalitkában már a tükörképnek sincs helye: Richárd zárta totálisan önmagára. Richárdra Richárd méri a végső csapást. Így születik meg „A nap ma nem akar kisütni..." kezdetű monológ, távolról visszautalva a nyitósorokra, hogy „York napsütése rosszkedvünk telét..." Így válik a végső kétségbeesés és összeomlás biztos és semmi mással föl nem cserélhető jelévé a másik híres-hírhedt mondat, hogy „Országomat egy lóért!". Richárd vergődik, mint egy megsebzett, halálra vált vadállat. (Annyiszor hasonlították állatokhoz.) Ömlik, spriccel a vér.

Richmond (Vizkeleti Zsolt) magabiztos és tárgyilagos öltönyös-nyakkendős médiasztárként veszi birtokba - a mikrofont. Hús-vér valója mellett a róla alkotott kép is azonnal megjelenik a színen: óriási vetítővásznon, többszörösére nagyítva. Csakhogy győzelmi, rendteremtő beszédének végén mégsem állít, inkább ellebegtet, sőt, szinte kérdez: „... élni kezd a béke...?"

Shakespeare: III. Richárd

Hevesi Sándor Színház, Zalaegerszeg

Fordította: Vas István

Díszlet, jelmez: Vereckei Rita

Zene: Horváth Károly

Rendező: Bagó Bertalan

Szereplők: Szemenyei János, Balogh Tamás, Zalányi Gyula, Nagy Péter, Holecskó Orsolya, Szakály Aurél, Hertelendy Attila, Szakács László, Kiss Ernő, Kricsár Kamill, Mészáros András, Urházy Gábor László, Mihály Péter, andics Tibor, Vizkeleti Zsolt, Ecsedi Erzsébet, Ligeti Kovács Judit, Andics Mátyás, Polovics Dávid, Szegezdi Róbert