Zenedráma?

Egy inkább irodalmi, mint színházi értékei miatt kiemelkedő darab a lehető legjobb formáját mutatja a színpadon. Kortárs drámával ennél jobb, azt hiszem, nem történhet. Bagossy László rendezése ezt érte el Térey szövegével. Miközben egy kellemes, mégis mélyértelmű előadás született, a darab számos színházi problémája is zárójelbe került.

 

Társalgási drámai költemény?

 

Az Asztalizene megírására Térey Jánost (a Radnóti Színház honlapján olvasható beszámolója szerint) elsősorban irodalmi probléma inspirálta. Fogalmazása szerint hiátusokat próbál meg betölteni: a hajdan oly fontos verses regény feltámasztása mellett(1.) drámai költemény írását is célul tűzte ki: „Olyan érzés ez, mint újra lefektetni egy rég fölszámolt villamosvonal vágányait, és elindítani egy áramvonalas szerelvényt a klasszikus útvonalon."(2.) Tehát Térey interpretációja szerint az Asztalizene „eszázadi drámai költemény". Azonban a romantika korához kapcsolódó műfajt (amely a születő polgári személyiséget transzcendens közegbe helyezte, afféle újkori mítosz hőseként próbálta meg ábrázolni) a szerző egy másik hiátus kitöltésére (egy 50-100 évvel későbbi irodalmi ábrázolásmód felelevenítésére) is alkalmasnak találta: „A hagyományos polgári közeg eltűnte után nem írható többé vérbeli polgári színjáték magyarul? Én most mégis egy jelen időben és Magyarországon játszódó, úgynevezett „polgári" drámára gondoltam." De vajon összekapcsolhatók-e ezek a célkitűzések? A Faust, a Peer Gynt vagy épp Az ember tragédiája műfaja alkalmas-e arra, hogy Ibsen, Shaw, esetleg Molnár Ferenc világlátását fejezze ki? (A rendező egy interjúban többek között az utóbbi két szerzőhöz kötethető műfajra is utalt: „Az Asztalizene... igazából egy társalgási mű.")

Az darabnak akár ez is lehetne a címe: Egy este a White boxban, ugyanis alig néhány óra alatt játszódik egy előkelő Királyhágó (volt Joliot Curie) téri étteremben. Bár a szöveg pontosan meghatározza hol vagyunk és mikor (2007. februárjában), a szöveg lírai természete ki is tágítja ezt. A kezdőpillanatok és a későbbi számvetés jellegű megszólalások azt az érzetet keltik, mintha szilveszter (vagy valamilyen év forduló) lenne. Az utcai zavargásokra való utalások úgy hatnak, mintha benne lennénk a sűrűjükben, tehát valamikor 2006 őszén lennénk. De az elaggott pápáról való beszélgetések 2006 húsvétja elé helyezik az eseményeket. Azaz a darabban mintha összezavarodna az idő, pontosabban, mintha a mindig létező káoszban, az „Örökös ítéletidőben" játszódnak a mű. A White boksz így nem csak egy konkrét hely, hanem egy huzatos zug az időben, ahol megállt és összekeveredett az idő.

Többnyire jól menő budai polgárok jelennek meg a színen. Itt van Győző, a White box tulajdonosa, ide jön egykori iskolatársa, barátja, Kálmán, aki baleseti sebész a Szent László Kórházban. Felbukkan Kálmán felesége - éppen válni készülnek -, aki épp most építi ki önálló ügyvédi praxisát. Megjelenik a „válóok", Delfin operaénekesnő is, akivel Kálmánnak néhány hétig viszonya volt (de Győzőnek is megvolt). Felbukkan egy operakritikus, Henrik is, aki régóta követi Delfin pályáját. Itt van Krisztián belsőépítész is, aki több díjat is nyert a White boksz belső tereiért és berendezéséért. Betoppan Mariann, Győző felesége is, aki jól menő kozmetikus. És persze itt vannak a White box alkalmazottjai is: Roland, a főpincér (róla tudjuk, hogy nem budai) és Zsuzsi, a felszolgálónő (aki mintha egy más planétán élne).

A darabban nem igen történik más, minthogy az előkelő étteremben találkozó budai polgárok egymással társalognak. (Mi is történhetne más egy kávéházban, presszóban, étteremben?) Így eleve átkerül a hangsúly a történetről a beszédre. De vajon valódi beszélgetések-e ezek, amelyek a darabban zajlanak?

 

Fotó: Dusa Gábor

 

Monologizáló dialógusok

 

Az Asztalizene dialógusai aligha tekinthetők hagyományos értelemben vett párbeszédeknek, hisz a szereplők nem egymásnak válaszolnak, szavaik többnyire nem a szándékolt tartalmakra, hanem a szó szerinti jelentésekre reagálnak. „Régen láttalak. Kérsz még valamit? / Meghívhatlak? A vendégem vagy" - szólítja meg például Kálmán Krisztiánt. A négy mondatból kettő kérdés, de egyikre sem vár választ a szereplő. Krisztián nem is felel: „Melletted mindig úgy érzem magam, / Mint a széplány csúnya barátnője" - mondja. Ha ennek a mondatnak a közlésértéke lenne fontos, akkor valami olyasmit jelente, hogy sokra tartalak, felnézek rád, vonzódom hozzád. Kálmánnak erre a közlésre kellene valahogy reagálnia. Meg is teszi, végeredményben el is hangzik valamiféle elutasítás („szereteted ragad, mint a mézga"), de a válaszában ez úgy jelenik meg, hogy akár az ellenkezőjét is jelentheti. („De te nem vagy csúnya. Te szép vagy, / Sőt, gyönyörű: leheletfinom ember. (3.) / Én egészen jól elvagyok veled, / De a szereteted ragad, mint a mézga.") Azaz a párbeszéd a csúnya-szép fogalom pár mentén zajlik (szó szerinti jelentés), miközben a szituáció szerint (szándékolt jelentés) a két szereplő viszonyának kellene tisztázódnia. De mert nem erről van szó, nem is teremtődik feszültség Kálmán és Krisztián között, annak ellenére sem, hogy az előbbi határozottan elutasítja az utóbbi közeledését. „Összeszikrázás" helyett gördülékeny „szófűzést" hallunk: „Végtére az ember önző, / Élvezi, ha foglalkoznak vele" - válaszolja Krisztián, mintha Kálmán szavaiból csak azt hallotta volna meg, hogy „én egészen jól elvagyok veled."

Ugyanakkor ezek a kvázi párbeszédek is rendre hosszabb, önálló értékű, önvallomásszerű, illetve reflektív megszólalásokhoz vezetnek.(4.) Sokszor úgy, hogy magát a kiindulópontnak választott szituációt is felülírják. Kálmán és Krisztián fentebb idézett jelenetének folytatásában például egy olyan szereplő szólama bomlik ki (inkább asszociatív, mint szituatív alapon), aki benne sem volt az eredeti helyzetben.(5.) Ezek a kiöblösödő monológok olyan hatást keltenek, mintha itt mindenki kész véleménnyel rendelkezne másokról, a világról, és elsősorban az lenne számára fontos, hogy mindezt megfogalmazza, kimondja, s nem az, hogy megértsen, meggyőzzön másokat. Ez a túltengő szubjektivitásban valamiféle „lírai" jelleget kölcsönöz a darabnak.

 

Lírai szólamok

 

A kvázi párbeszédekből kibomló szubjektív monológok ugyanis olyan hatást keltenek, mintha az Asztalizenében különféle önálló értékű „lírai szólamok" szólnának egymás mellett (nem véletlenül utal a darab számtalan eleme a muzsikára), amelyeket csak a beszélgetés helyzetei szerveznek duókká, triókká, ritkábban nagyobb kórusokká. De ezek a helyzetek elnagyoltak, kidolgozatlanok, nem törekszik a szerző arra, hogy valódi drámai szituációkat teremtsen belőlük.

Az Asztalizene ebben az értelemben valóban drámai költeménynek tekinthető: sajátos átmenetet teremt líra és dráma között, az utóbbi formai keretei között az előbbit teszi dominánssá. Úgy tűnik, mintha az önkifejezés szándéka erősebb lenne a szereplőkben a közlésvágynál. (Ez közös nevezőre hozza a látszólag egymásnak ellentmondó választott műfajokat: a társalgási drámában sem funkcionális szerepe van a nyelvnek, sokszor az önmagáért vett élvezetért beszélnek a szereplők.)

Mindez végeredményben a darab nyelvi-stilisztikai rétegére irányítja a figyelmet. Bármennyi érdekességet is kínálnak az étteremben megjelenő sajátos budai polgárok (mint kortárs figurák), bármilyen sokat sejtetnek a felsejlő titkok (mint rejtett történetek), az Asztalizene mégiscsak egy tagadhatatlanul szövegcentrikus mű. Helyzet, figura, történet egyértelműen a szövegnek van alárendelve benne.

 

Gondolatritmus

 

De milyen is ez a szöveg? És milyen hatást kelt?

Az egyértelmű, hogy az Asztalizene nem a társalgási nyelvet idézi meg. Alig vannak ugyanis a szövegben gyors replikák, közbevetések, félbeszakított, félbehagyott mondatok. Hiányos mondatok is csak elvétve, többszörösen összetett, illetve párhuzamos mondatok „függelékeiként" fordulnak elő.(6.) Téreynek tehát eszébe sem jut a beszélt nyelv imitálása, ehelyett egy stilisztikailag pontosan felépített stilizált nyelvet alkalmaz.

Az első benyomást ennek jellegéről a darab formája teszi inkább az olvasóra, mint a nézőre(7.): a szereplők megszólalásai rövid sorokba vannak tördelve, mintha verses drámával lenne dolgunk. Ennek ellenére nehéz bármifajta szabályos ritmust felfedezni a szövegben. Ha van is ritmusa, az nem versritmus (még csak nem is a próza lüktetése), inkább a meghatározó stilisztikai eszközként használt gondolatritmus, amely más ismétlésen alapuló alakzatokkal együtt a darab uralkodó nyelvi formáját jelenti.

A darab felütése azonnal a párhuzamra és a halmozásra épül. („GYŐZŐ: Tavaly mindenki meghalt. / Mindenki, aki dísz volt a fenyőfán, / És mindenki, aki fenyő volt. / Egyházatyák, tábornokok, királyok; / Bírók, ombudsmanok, házmesterek."(8.) ) A második szereplő megszólalása nem az erre adott válasznak, hanem az előbb elhangzottak variációjának tekinthető. („ROLAND: Majdnem mindenki meghalt: / Lejött a szerről vagy ráállt a szerre; / Egy biztos: váltott. Egész másmilyen.") Roland szavai folytatják a Győző által felvetett témát, alkalmazzák ugyanazt a stilisztikai formát, ugyanakkor pontosítják és értelmezik is a korábban elhangzottakat. Azaz a darab már kezdő pillanatában sem egy lehetséges párbeszédet imitál, hanem a közös témán belül megjelenő különböző szólamot kezd el felépíteni.

 

Variációk sorozata?

 

Bizonyos témákhoz (és nyelvi formákhoz) később is vissza-visszatérnek a szereplők, továbbfűzik, újraértelmezik őket. Így ezekből fokozatosan motívumok bomlanak ki. A felütésben „feldobott" témához is visszatér a szöveg néhány perc múlva. „Mégis, mit szólsz hozzá, milyen év volt?" - kérdezi Roland. Mire Győző újabb változatban mondja el az első megszólalásában megpendített állítást. („Úgyszólván mindenki meghalt. / Kiveszett a fölösleg, / Kiveszett a kemény mag, / A kaszás minden vonalon aratott.") Ezt egy kifejtő halmozás támasztja alá(9.), majd az alaptéma újabb variációi következnek, részben ellentétekre (10.), részben szójátékra építve („GYŐZŐ: Tavaly mindenki meghalt, és tavaly / Mindenki megvolt: mindenkinek. / Megvolt, húztunk egy strigulát").

A sok párhuzam, halmozás, ismétlés egyrészt némiképp monumentálissá, másrészt kétségtelenül redundánssá teszi a szöveget. Semmi nem hat benne egyszerinek és esetlegesnek, mert mindent többszörös ismétlések erősítenek meg. Összességében mindez azt a hatást eredményezi, mintha sokszoros alakzatokból lassan felépülő variációk sorozatát hallanánk.(11) Ez arra utal, hogy az Asztalizene szövegének inkább zenei és nem drámai szervezettsége van.

A variációkból való építkezés oly mértékben uralja a szöveget, hogy a legegyszerűbb közlések is sűrű alakzatokká szereződnek benne. Tavaly gratuláltál a születésnapomra, idén pedig nem - akarja mondani Krisztián Győzőnek, amit Térey hőse a következő felsorolásokkal és párhuzamokkal fogalmaz meg: „Őszintén elszomorítasz. / Tavaly és tavalyelőtt is, / Tekintet nélkül a fagyra, esőre, viharra, / Fölhívtál, gratuláltál, minden. / Vettél egy könyvet, például / Az azték kultúráról, / Küldtél egy vázát. (Kivár)/ Nem volt kötelező penzum, / De azért jólesett." Kétségtelenül a súlyosság, a fontosság látszatát kölcsönözi a szereplők megszólalásainak az, hogy az egyszerű közlések is bonyolultan kibontott variációkban jelennek meg a szövegben. (Később azonban fel kell majd tenni azt a kérdést, hogy a szereplők igazolják-e a darabban azt a súlyt, amit a nyelvhasználatuk kölcsönöz nekik.)

 

Nyelvi rétegek keveredése

 

A darab egy másik helyén Krisztián például így fogalmazza meg az előbbi témát, hogy meg van sértődve azon, hogy Győző nem emlékezett meg a születésnapjáról: „Ismersz, tudod, nem vagyok / Kispolgár, a dátumok bolondja, / A szokás betege, / Szerelmes a képmásomba / A forrás tükrén; / Nem bolondultam bele / Az önnön fenoménomba, tudod; / A nagyszerűségem / Igazán szóra sem érdemes, / Nem élek a naptár / Bűvöletében, igaz; / A vidám üzenőfalra / Nem írom ki az ünnepemet, / Meg a többit - de te! de te! / De te mégis megtörtél / Egy gyönyörű hagyományt, / Amely innentől kezdve nem él."

Ugyanakkor ez az idézet azt is érzékelteti, hogy az Asztalizenében sajátos módon keverednek a különféle nyelvi rétegek. Megjelennek benne a társalgási nyelvben megszokott formulák („ismersz, tudod"; „meg a többi"), találkozunk köznyelvi fordulatokkal is („nem vagyok kispolgár"), ezek kissé erőteljesebben fogalmazott variációival („nem élek a naptár bűvöletében"), illetve műveltségszó sajátos használatával groteszkké tett változatával („nem bolondultam bele az önnön fenoménomba". Ugyanakkor mitológiai idézetet is rejt a megszólalás. Nárciszra utal a „nem vagyok.../ szerelmes a képmásomba / A forrás tükrén" kifejezés. Nem vagyok nárcisztikus állítja Krisztián. De vajon ezzel a túlbonyolított fogalmazásmóddal nem épp az ellenkezőjét mondja-e?

Bárhova fordulunk az Asztalizenében, a nyelvi rétegek hasonló groteszk keveredésével találkozunk. „Megint olyan nyugtalan az utca" - mondja Delfin. Mire Győző a következőket válaszolja: „Nem érdekel. / Nem érdekel. / Nem szabad, hogy érdekeljen. / Szűzanya országa vagyunk, / Vagy mi a kő. És? Mi az Isten? / Rám nézve mit jelent ez? Túl sokat nem. / Engem az érdekel elszántan, komolyan, / Hol kapok aromás szarvasgombát(12.) / Ebben a Styx partján épült, / Ördögi városban, nem egyéb. Ugye." A köznyelvi fordulatok („ugye", „és?"), kifejezések („nem érdekel"), sőt ezek pongyolább formulái („nem szabad, hogy érdekeljen"; „rám nézve ez mit jelent") mellett expresszív megfogalmazásban találkozunk egy magyar történelmi mitológiából vett utalással („Szűzanya országa vagyunk"), amit a szövegkörnyezet azonnal ironizál. („Vagy mi a kő. És? Mi az Isten?" - Az előbbi szlengesedett, kifordított Petőfi idézet, az utóbbi szinte káromkodásszámba menő vulgáris köznyelvi kifejezés.) A mondat végén pedig egy antik mitológiai utalás szerepel (Styx partja), amely metaforikus értelmű jelzővel kapcsolódik össze („ördögi város". A Styx partján épült ördögi város mint Budapest metaforája, egyúttal vissza utal a már a felütésben is megpendített halál moítvumra, amely a darab szereplőire is vonatkozik(13.). Így tágabb értelmet is nyer a Győző szavaiban szereplő utalás, hisz a görögök hite szerint a temetetlen halottak lelkei nem juthattak be az alvilágba, hanem a Styx partján kellett kóborolniuk. Eszerint Budapest a hontalan holt lelkek birodalma? Vagy - az ördögi jelző okán - maga a pokol?) Ezt a sokértelmű utalást a környezetében szereplő kontraszt ironizálja („hol kapok aromás szarvasgombát"), amely az emelkedett képzetet azonnal visszarántja a hétköznapiság, sőt a banalitás szintjére. (Delfin gúnyos válasza rá is erősít erre: „A piacon.")

 

Idézetek és maximák

 

Az Asztalizene kevert nyelviségét erősíti az is, hogy a szöveg tele van irodalmi, mitológiai és zeneművészeti utalásokkal. Emellett szinte szó szerinti idézetek is találhatók benne. „Kivirágzott / Egy mandulafácska / A Szent Orbán téren" - mondja Alma Janus Pannoniusra utalva. „Budán lakni világnézet" - idézi Győző Márai mottóul is választott szavait. Ennek kifejtésében a politikai napilapokból is szó szerint idéz: „Buda nem műveleti terület."(14.) De más politikai idézetek is bekerülnek a szövegbe. Győző egyenesen a köztársasági elnököt citálja, de az állítás kifejtésével egyúttal ironizálja is azt: „Morális válság van(15.), barátaim. / Mindenki elrontott valamit, / Vagy megcsalt valakit, / Vagy bűnözött, és bántatlan maradt."(16.)

Az előbb idézett kifejezések azt is jelzik, hogy az Asztalizene kedveli a maximaszerű fogalmazásokat. Az eddig megjelent kritikák gyakran idézik is őket (mintha szövegkörnyezetükből kiragadva önálló életűek lehetnének, akárcsak Az ember tragédiájából vett szállóigék). Néhány példa az efféle megfogalmazásokra: „Szóra sem érdemes ország." „Szóra sem érdemes évjárat." „Szóra sem érdemesítendő idő." „Tiszta abszurd az idő." De gyakran ezek a maximák is ironizálódnak: Különbözőek a földön / A megtöretés útjai... Neked / Kis pofon, neki nagy pofon." Vagy eleve ironikus formájúak: „Minden primadonnának / Van egy kopaszodó férje / - Kivéve a Delfint, mert neki az sincs" „Szóval, Henrik, a frusztrádból építesz / Magadnak héroszi hübriszt."

 

Vihar és zendülés

 

Mivel az Asztalizenében a nyelvi réteg a legfontosabb, megfordulnak benne azok az arányok, kapcsolatok, amelyek általában jellemzőek a színdarabokra. A színházi repertoár gerincét alkotó drámákban a szöveg a szituációk megteremtését és a történet felrajzolását segíti. Téreynél maga a szöveg válik elsődlegessé, amely sokszor a szituációtól és a cselekménytől teljesen független marad. Pontosabban fogalmazva a szöveg nem jut el odáig, hogy szituációt is fessen, történetet is meséljen, hanem önmagában válik közlésértékűvé (vagy ahogy korábban pontosabban fogalmaztuk: kifejezésértékűvé). Olyanok ezek az önálló értékű részletek, mintha betétszerű monológok (esetleg két vagy több szereplő által előadott párhuzamos monológok) lennének, vagy mintha görög drámák kórusrészleteit hallgatnánk, abból a színházi korszakból, amikor a kardalokat a kórus egyes tagjai között szétosztották a rendezők.

Ilyen például Győző és Roland párhuzamos monológja Budáról s benne a White Boksz étteremről, amelynek az előbbi a tulajdonosa, az utóbbi a főpincére(17.) (Bár már a darab felütése megpendíti Győző és Roland eltérő földrajzi-társadalmi státuszát, párhuzamos monológjukban mégsem a budai „polgár" és a pesti „proletár" ellentétes szemlélete jelenik meg, annak ellenére sem, hogy a szövegnek ez a legfőbb témája. Ők ketten szinte ugyanabból a nézőpontból beszélnek (ahogy korábban fogalmaztuk: a közös téma különböző szólamait képviselik), ez is arra utal, hogy az Asztalizene inkább a zene s nem a dráma törvényei szerint építkezik.

Az előbb felidézett párhuzamos monológ a folytatásában témát vált: „Érzem az émelyítő, kis bizsergést: / Már megint. Már megint kocsikat égetnek. / Már megint telefonfülkéket borogatnak. / Már megint a fülsértő szirénavijjogás. / Már megint könnygázfelhőben úszik az utca" - mondja Roland. Térey ezzel mintegy drámája témájává teszi a főváros felbolydult-zavarodott elmúlt egy évét. Kortárs drámaíró ilyen frissen még nem vállalkozott ilyesmire. A 2006 szeptemberi-októberi utcai zavargások, illetve az azt követően kialakult közhangulat jelenik meg a darabban felbukkanó szereplők társadalmi közegeként. Ez fest mögéjük hátteret, így mintegy ennek közegében értelmeződik a viselkedésük is.(18.) Ugyanakkor a szerző nem sokat bíbelődik azzal, hogy ezt a társadalmi környezetet a cselekmény részévé tegye. Megelégszik azzal, hogy erős nyelvi formát ad neki, de a dráma további rétegeiben (szituáció, karakter, történet) nem szán funkciót neki.

Ugyanez érvényes a tavaly augusztus huszadikai vihar megjelenítésére is. A második rész elején egy egész jelenetet szentel Térey annak, hogy mindenki elmondja, hogy hol és miképp élte át a „húsz perc armageddon"-t (ahogy Roland fogalmaz). Gondolatilag (motivikusan) fontos helye van ennek a részletnek a darabban. „Ez még az a biztos pont, / Ahonnét igenis van visszatérés. / Nem az a titokzatos pillanat, / Amelyből nincsen hátra, csak előre; / Amelytől kezdve nincsen megbocsátás" - mondja Alma. Ő ugyan a vihar kitörése előtti pillanatra érti mindezt, de tágabb értelemben nyilván az esemény egészére is értelmezhető: az augusztus 20-i vihar az a kezdőpont, ahonnan megállíthatatlanul sodródnak az események abba a zűrzavarba, amely a jelen időben is meghatározza a szereplők világát (és mivel hangsúlyozottan a kortársaink: a mi életünket is). Van valami végzetszerű abban, ami történik. Ez nemcsak társadalmi, hanem magánéleti szinten is igaz: a vihar éjszakáján találkozott egymással Kálmán és Delfin (az orvos a balesti sebészten kezelte az autóbalesetet szenvedett operaénekest), ettől kezdve zavarodott össze a szereplők kapcsolatrendszere.

 

Oratorikus közelítésmód?

 

Az augusztusi 20-i vihar felidézése azonban önálló betétnek hat. Még az sincs indokolva, hogy a szereplők miért kezdenek róla beszélni. Bár meg-megszólítják egymást, de nem beszélgetnek róla: mindenki a saját élményét mondja, nem reagál a másikéra, azaz itt is önálló szólamokat hallunk, amelyet meg-megszakítanak (majd folytatni engednek) más szólamok(at). (Történetépítő szerepe sincs ennek a résznek, mert Kálmán és Delfin kapcsolatának kezdetéről már a korábbi jelenetekben értesültünk, most csak ennek személyes háttereit ismerjük meg.)

Ez a rész tehát lényegében úgy hat, mintha egy görög tragédia kardala lenne: nem a cselekmény szerves része, csak kommentálja azt, „mitológiai" hátteret fest hozzá. Bagossy László rendezése így is kezeli a Radnóti Színház előadásában. Azaz önálló kórusbetétként: a szereplők a térben szétszóródva állnak, nincsenek kapcsolatban egymással, kifelé néznek, csak verbális szólamaikkal kapcsolódnak egymáshoz.

Tulajdonképpen nem előzmények nélküli ez a megoldás az előadásban. Hasonló beállításban hallottuk Győző (Csányi Sándor) és Roland (Adorjáni Bálint) korábban idézett „beszélgetését" Budáról, a felbolydult fővárosról és benne a White box helyéről. Ekkor mintegy kilép a két szereplő a helyzetből, és előre fordulva, a közönség felé beszélve mondják a szöveget. Mégsem állíthatjuk, hogy Bagossy László oratorikusan kezeli Térey szövegét. Annak ellenére sem, hogy a rendezőnek valóban volt ilyen típusú munkája, a kecskeméti E-chat. (Dőreség lenne ezen egyetlen előadás alapján azt állítani, hogy a rendezőnek ez lenne a stílusa. Bár Az arab éjszakában és a Filléres operában is a szövegre került át a hangsúlyt, de mindkét előadásban erős teátrális hatások kapcsolódtak a szövegmondáshoz, még ha ezek nem is a hagyományos drámai színház megoldásai. A Sötétben Látó Tündért az erős színpadi képek működtetik, bár az előadás keretét a mesemondás helyzete alkotja. A Top Dogs pedig kifejezetten játékos előadásnak tekinthető.)

 

Szövegműből drámát?

 

Sőt az ellenkezőjét kell állítanunk: Bagossy legfőbb rendezői törekvése az - az említett két részletet kivéve -, hogy Térey darabját ne oratorikusan kezelje, hanem megpróbálja megkeresni a szöveg mögött a drámai helyzetek és az emberi szituációk lehetőségét. Ez időnként jelenet átcsoportosításokkal jár (az étterembe visszatérő Delfin és Krisztián a darab szerint előbb kibeszélik Győzőt, majd megbeszélik, hogy miért hívják ezt a helyet White boxnak, és csak egy jóval későbbi jelenetben tisztázzák, hogy miért távozott az étteremből Delfin, és miért is ment utána Krisztián), máskor meg a szituációk pontosabb felvázolását igényli.

Jól láthatóan a rendezőt elsősorban az foglalkoztatja, hogy mi történik a szereplők között, és nem az, hogy miről (és hogyan) beszélnek. Ennek a szemléletmódnak a jegyében csökkenti a szöveg redundanciáját (ami egy zeneműben érdekes variációsorozatnak tetszik, az egy drámában fölösleges, a szituációt is feloldó túlbeszéltségnek hat), kiiktatja a fölösleges kanyarokat (azokat a szövegrészeket, amelyek messze eltávolodnak azoktól a helyzetektől, amelyekben a szereplők beszélnek). Így például az előadásban nem beszélik meg a szereplők, hogy miért nem mond le az idős pápa, Alma nem mesél az apjához való viszonyáról, Mariann pedig nem mondja el, hogy hogyan szülte a lányait. Kálmán és Alma sem beszéli meg a tavaly szilveszterkor átélt földrengést és bulit, Győző sem rögtönöz kiselőadást a kortárs festészet nagyjairól. És nagyon jó érzékkel elmarad az előadásból az a végső fordulat, hogy Győző lába alatt is inog a talaj, valaki ugyanis feljelentette őt az APEH-nél, mert Roland sosem ad számlát, és Győző több alkalmazottat is feketén foglalkoztat.

Ezek a változtatások összességben azt eredményezik, hogy a Radnóti előadásában Térey szövegének alig több mint a fele hangzik el. Ami irodalmilag veszteség, nyilvánvaló színházi nyereség: a színpadi idő természetét jobban figyelembe vevő, célirányosabb, arányosabb változat született.

 

Síkok és szintek

 

Ugyanakkor természetesen Bagossy nem tesz úgy, mintha az Asztalizene hagyományos (csak kissé terjengősre írt) darab lenne. Mi sem bizonyítja jobban, minthogy meg sem kísérli a darabot realista színműként kezelni (annak ellenére sem, hogy Térey megpendíti a valóságábrázolás, sőt a „társadalmi tabló" festésének lehetőségét is.(19.)) Bagossy rendezése egy nyelvileg erősen stilizált szöveghez a színpadi stilizáció lehetőségeit keresi meg. Többek között a díszlettel és a térhasználattal.

A Radnóti előadásának díszlettervezője, Bagossy Levente sem reális teret tervezett az előadáshoz (bár Térey színleírása efféle képzetet kelt.(20.)) A díszlet különböző síkokat metsz ki a térből, és ezeket piramisszerűen egymásra építi. Legfelül ­- mint afféle legújabbkori trónus - a bárpult, amely mellett többnyire ott ül Győző (a három bárszék egyikén), mögötte ott áll Roland. Ez alatt egy kisebb asztal, két székkel, mellette egy elnyújtott kerevet, a lazább, egymáshoz bújós beszélgetések színhelye. Lejjebb egy nagyobb, az egész szintet betöltő asztal, négy székkel. A díszlet „alapötlete", hogy a feljebb lévő szint padlószintje az alatta lévő szint asztal síkjával azonos.

Mivel a különböző szintek a tér kimetszett síkjai, ezért a használatuk sem történhet a reális módon. Ezért alakítja ki az előadás azt a térhasználati szabályt, hogy az azonos szinten (a tér egymás közeli pontján) lévő szereplők természetes módon kommunikálnak, egymásra néznek, akár meg is érintik egymást, viszont, ha egy más szinten lévő szereplőhöz szólnak (az étterem egy távolabbi pontjára néznek), akkor a nézőtér felé fordulva beszélnek. (Talán emiatt a logikus - és következetesen alkalmazott - megoldás miatt gondolják sokan azt, hogy oratorikus formájú az előadás.)

 

Fekete-fehér világ

 

Ugyanakkor Térey színleírásának (és a darab szellemiségének) annyiban megfelel a díszlet, hogy egy „nívós" helyszín benyomását kelti, de ezt nem a Térey által megidézett gazdagsággal („ötcsillagos finomságokkal"), hanem egyszerű, mégis elegáns formákkal és színekkel éri el.

Akárcsak a teret, a jelmezeket is a fekete-fehérre és árnyalataira egyszerűsített színvilág jellemzi. Remete Kriszta ruhái ezen a szűk regiszteren belül is nagyon pontosan jellemzik viselőiket. Győző (Csányi Sándor) acélos feketébe van öltözve: fekete bőrdzsekit visel, alatta hanyagul kigombolt fekete ingpulóvert, alul pedig fekete farmert hord. Kálmán sokáig sötétszürke télikabátjába és fekete sáljába burkolózik, de nagy nehezen végül mégis leveti, alatta (szintén kigombolt) sötétszürke pólóinget és sötétszürke szövetkabátot visel. Krisztián fekete garbót és sötét szövetnadrágot hord. Mindehhez világosszürke télikabátot hord. A férfiak karából csak Henrik lóg ki. Neki mindene igazán szürke, az inge és a nadrágja, a csíkozott zakója (sötétebb foltokkal a könyökén) és a zakó anyagából való csapott sapkája (amit nyilván bohémságból visel, de valójában mulatságossá teszi őt).

A nők közül Delfin széles gallérú fehér kabátruhát visel, amely teljesen csupaszon hagyja a hátá, és folyton kivillan belőle a térde és a combja. Mindehhez hivalkodóan fehér csizmát visel. Alma galambszürke télikabátban érkezik, alatta fáradt fekete, térdig érő ruha, amelynek zártságát csak a tüllszerű anyagból készült, áttetsző vállrész oldja rafináltan. Mariann divatos törtfehér pulóvert és nem kevésbé trendi csíkozott, harangalakú szoknyát visel. Mindehhez majdnem térdig érő fekete csizmát hord.

A „személyzet" öltözéke nem téveszthető össze semmiféle társasági viselettel. Fehér nadrágjuk alatt hasonlóképp világos, különös, zárt ruhát hordanak, amely az egybeszabott felsőruha és a kötény furcsa keverékének hat. Valahogy a henteskötényre, de még inkább a boncmesterek öltözékére lehet asszociálni róla.

Ebben a fekete-fehér világban nyilvánvalóan nincs helye a bélszín carpaccio élénk hússzínének, ezért valódi ételek és italok nem jelennek meg az előadásban. Az étkezések és az italfogyasztások megjelenítésében sem a realista ábrázolás, hanem a stilizáció útjait kereste az előadás. Ezért a pincérek ételek és italok helyett átlátszó üvegtányérokat, poharakat és csészéket hoznak be, és egy-egy mozdulat, gesztus elég ahhoz, hogy az evés, ivás megtörténjen. Kálmán meglöttyinti a kávéspoharat, és ezzel el is fogyasztotta a feketét, Győző és a barátja az asztalhoz koppintják a törkölyös poharat, és krákognak és sóhajtanak, jelezve, hogy mennyire csípi a torkukat az erős pálinka. Elég csak az asztalkendőt a tányérra ejteni, és már el is fogytak a jobbnál jobb ételek. (Csak Henrik nem kapja meg soha a szürkemarha-pecsenyéjét csípős szilvaraguval.)

 

Figurák, szerepek

 

A darab előadásának kétségtelenül egyik legnagyobb nehézsége az, hogy a szereplőknek szinte csak direkt jellemzése fordul elő benne, indirekt alig. Azaz a figurák nagyon sokat beszélnek egymásról (többnyire a másikról s nem önmagukról), hogy ki milyen, miféle tulajdonságok jellemzik, mi áll a viselkedésük hátterében. Ugyanakkor alig vannak olyan helyzetek, amikor egy-egy szituációban tanúsított magatartásmódból derülhetne ki, hogy kik is ők valójában. Így a színészek többnyire csak arra vannak kárhoztatva, hogy beteljesítsék (vagy épp cáfolják) a más szereplők által felállított jellemrajzokat. De arra alig nyílik alkalmuk, hogy viselkedésükben mutathassák meg a figurákat. Így többnyire csak az általánosságok szintjén mozoghatnak az alakok, egyénítésre, részletezésre, árnyalatok felvázolására alig van lehetőség.

Ez összefügg azzal is, hogy a szereplők igen kevéssé egyénítettek, többnyire egy-egy elnagyolt társadalmi szerepkörrel azonosíthatók (a gazdag vállalkozó, a kórházi orvos, a fiatal ügyvéd, a divatos dizájner, az opradíva, a kívülálló kritikus szerepével), amit legfeljebb általános személyiségjegyek egészítenek ki (többek között a magabiztos „főnök", az eltökélt férfi, az öntudatra ébredő fiatalasszony, a frusztrált fiú, a kihívó nő vagy az önérzetes balek emberi típusaira gondolhatunk). Ennél többet a Radnóti Színház előadásából sem tudunk meg a szereplőkről, a színészek minden igyekezte ellenére sem. Talán ez az Asztalizene egyik legfőbb problémája.

Csányi Sándor sármos, magabiztos vállalkozóként játssza Győzőt, az étterem tulajdonosát, aki meg van róla győződve, hogy neki alanyi jogon jár, hogy körülötte forogjon a világ. Mellette afféle szolgálatkész famulusként vigyázza a White box zavartalan működését Roland. Nagy Ervin komorságába burkolózott orvosként jeleníti meg Kálmánt, aki monomániás eltökéltséggel próbálja meg visszaszerezni válni készülő feleségét. A Wéber Kata által megformált Alma okos, kedves fiatal nő, aki valahogy a hirtelen meglelt szabadságban kezd el önmagára találni. Földi Ádám Krisztiánja fölényes (és néha intrikus) gesztusokkal kompenzálja sértettségét, hogy azoktól, akik fontosak számára, nem kap annyi figyelmet, amennyit szeretne. Szávai Viktória gondterhelt szépasszonnyá formálja Mariannt, akit nyilvánvalóan sért, hogy a férje nőügyei a szeme előtt zajlanak, de nem annyira elszánt, hogy a szakítópróbáig élezné a helyzetet. Schneider Zoltán bumfordian esetlen operakritikust játszik. Henrik kérlelhetetlen eltökéltséggel sorolja Delfin hiányosságait, de emberileg nem annyira magabiztos, hogy akár a vacsorájához is hozzájusson ebben az előkelő budai étteremben. A Kovács Patrícia által megformált Delfin - hogy ellensúlyozza pályája kétségtelen alászállását - az életben a nagy nő szerepét játssza, kissé talán közönségesen, kissé talán túl rámenősen, de kétségtelenül sikeresen. (Kovács Patrícia lendületes, energikus alakításával egyetlen problémát érzek: nemcsak megjeleníti, hanem véleményezi is a figuráját. Miközben az az előadás kétségtelen értéke, hogy jóval ironikusabban látja a a figurákat, mint a Térey-szöveg, mégsem mond véleményt róluk.)

 

Mindenki mindenkivel ­- senki senkivel

 

A darab története (ha van ilyen) fura háromszög (sőt négyszög) helyzetekre épít. Kálmán megcsalta Almát Delfinnel. Győző is megcsalta Delfinnel a feleségét, Mariannt. Delfin most gyereket vár, de nem tudja, melyik férfitől. Henrik titokban szerelmes Delfinbe, a darab bizonyos pontjain akár még a kezét is megkérné. Győző közben Almába szerelmes, de a fiatalasszony elutasítja őt, akárcsak Kálmán közeledését, illetve a gyerekvállalás gondolatát. A homoszexuális beállítottságú Krisztián vonzódik Kálmánhoz, de csak Delfinben talál megértő társra (csak barátra s nem szeretőre).

„Tavaly mindenkinek mindenki megvolt" - mondja Győző, bizonyára nem alaptalanul. De az előadás végeredményben épp az ellenkező végkicsengéshez vezet: senkinek nem marad senkije. Az átbeszélgetett éjszaka után mindenki távolabb került a másiktól, nem maradhatott senkinek semmiféle illúziója a másik emberhez való viszonyáról, a barátságok tönkremennek, a házasságok, partneri kapcsolatok meglazulnak, a szerelmi vágyak és testi vonzódások beváltatlanok maradnak.

Bagossy László rendezése minderre vizuálisan is ráerősít az előadás zárlatában. Eddig gondosan ügyelt arra, hogy a szereplők pontos rend szerint közlekedjenek a díszlet különböző szintje (a tér eltérő síkjai) között: előbb kimentek a szereplők a színről, és csak ezután jelenhettek meg egy másik szinten. Hiába volt azonos a felsőbb szint padlószintje és az alsóbb szint asztalszintje között, értelemszerűen nem volt átjárás a kettő között. Ezt a szabályt csak két ízben szegte meg az előadás: egyszer Delfin ment oda „az asztalon át" Henrikhez, egyszer pedig ????. Az előadás utolsó perceiben viszont mindenki össze-vissza járkál a szintek között. Olyan benyomást kelt mindez, mintha egy romhalmazon mászkálnának a szereplők. Emberi viszonyaik omladékai fölött. Egy szétesett valóság hasítékai között.

 

 

Jegyzetek:

1. Térey egyik legsikeresebb műve a Paulus című verses regénye, amely egyértelműen az Anyegin inspirációja.

 

2. Térey hivatkozott és idézett szövege a Radnóti Színház honlapján:

 

3. Ez a két mondat mérhetetlen iróniával hangzik el az előadásban, miközben a mondatok nyelvi formájában (vagy a szerzői instrukcióban) nincs ennek nyoma. Nyilvánvalóan az történt, hogy a rendező és a színész a szituáció egészéhez igazította a szereplő kijelentését.

 

4. DELFIN: (iszik egy félujjnyit. Cinkos) Alma?...

GYŐZŐ: Nem szeretek magyarázkodni.

DELFIN: Akkor mit szeretsz?

GYŐZŐ: (iszik)Mit szeretek? Kérlek szépen, / A katalán szecessziót, azt szeretem. / Csajkovszkijt szőröstül-bőröstül, / A sangriát, ha fejbevág, a nőket; / A csalás hideglelős gyönyörét, / Sokkal jobban a tiszta helyzeteknél; / Egy egész estét besamelbe mártva; / Táncolni, míg bele nem kékülök. / Síelni Svájcban. Kielégítő volt a válasz? / De Almát nem szeretem. Ő nekem túl fehér. (Masszírozza a nyakát) / Azt hittem, szeretem, de csalódnom kellett.

 

5. KÁLMÁN: Ott van a Delfin, ő szolidáris, / Ő nap mint nap foglalkozik veled.

KRISZTIÁN: Egy idő után mindig / Azt veszem észre, a Delfin / Fülnek használ, puha befogadónak...

HENRIK: (fölnéz az étlapból, iszik) Tényleg? Téged is?

KRISZTIÁN: (futó pillantást vet Henrikre. Folytatja, Kálmánnak)...Nyitástól zárásig beszél belém, /

De a mondandóm nem érdekes neki. / Amikor sikeres volt, sem volt ennyire link, / Sőt, odahajolt hozzám, kérdései voltak, / S amikor mesterkurzust végzett Martinovitsnál...

HENRIK: (csuklani kezd) Azelőtt tényleg nagy volt, mondják, / Ritka tehetség, mielőtt megzápult... / (Csuklik) Azt írtam róla, természeti tünemény. / Az első nagy szerepe Susanna a Figaróban. / Látszatra ösztönös és spontán volt, / Mégis messzemenő tudatosságot mutatott... (Csuklik) /

Nem bizonyult elegendőnek sem a lelkesedés, / Sem a hang... Delfin lassan a padlóra került. /

Még öt év elegendő, és seholse lesz.

 

6. Például ezt mondja Győző: „Harminc fölött ne bízz senkiben. / Én nem barátkozom soha többé, / Mert harminc fölött nem hiszek semmilyen embernek. / (Kálmánhoz fordul) Te voltál az utolsó. Harminctól fölfelé / Már nem vagyok kíváncsi senkire: / Nincs újdonság égen-földön. Vagy egy másik példa: Minden nap más hullámot vet az éjszaka, / Máshogy zajlik a társasjáték. / Ma tetszel a líblingednek, holnap nem. / Teljes tohuvabohu" - mondja Roland. (Kiemelés mindkét idézetben tőlem: SLI)

 

7. A Radnóti előadását nézve nem volt az az érzésem, hogy verses szöveget hallok.

 

8. A felsorolás egyúttal felkínálja az olvasónak/nézőnek, hogy hasonlítottat találjon az iker metaforákhoz: kit tekint a halottak közül fenyőnek és kit csupán dísznek a fenyőfán.

 

9. ROLAND: A veszteséglista komoly: / Futballedzők és karaoke-sztárok, / Mesemondók és alvállalkozók.

GYŐZŐ: (az ujjain számol) Baritonisták, filozófusok, / Államtitkárok és miniszterek.

ROLAND: Nem mindennapos halálozás.

 

10. „GYŐZŐ: Többé-kevésbé mindenki halott - iszonyú év! / De mi élünk, gyászban, bár sima arccal; / Tervet szőve az új életről.

ROLAND: Majdnem mindenki meghalt, csak mi nem"

 

11. Győző például így jellemzi egykori szeretőjét, Delfint Kálmánnak, akinek szintén volt dolga a lánnyal: „Bejön, és azt játssza, hogy: / Elpusztítom a házat. Igen, / Azt játssza: lerombol az alapokig, / Eléget, letarol, a nulla egész / Nulla tized alá tol; / Játszásiból elsorvasztja a férfit, / Mínuszba taszít, lealáz mindenkit, / A másodperc törtrésze alatt / Megsemmisít ez a nő: pedig csak játszik! / Megragad, és megesz vacsorára, / Játékból megesz és bedarál." Kálmán mindennek ellentmond: „Vagy mások veszik halálos komolyan / Őt magát. Bedarálják és megeszik." Győző nem reagál, csak a saját szólamát folytatja: „Parányi szeletekre aprít, széttör darabokra, / Semmi sem marad állva belőled." De Kálmán sem vált pozíciót, ő is a maga ellenvetését fogalmazza meg még drasztikusabban: „Viccelsz, kérlek? Ő nem marad állva / Az én kezem alatt." Így nő szinte démonivá Delfin alakja, miközben csak arról van szó, hogy a róla kialakított vélemények tántoríthatatlanok, és ezt újabb és újabb variációkkal húzza alá a szerző. Más helyett arról is hasonlóképp variációgazdag párbeszédet folytat a két szereplő, hogy Delfon démoni nő-e vagy csak szimplán bolond. KÁLMÁN: Delfin baleset volt. Kétségtelenül baleset... (Elmélázva) / A démoni része talán izgalmas; / Két percre, három percre fölkavar, / Míg rá nem jössz az igazságra, barátom: / Nincs is démoni része. Bolond.

GYŐZŐ: Igazad van. Delfin nem démon. (Maró gúnnyal)/Emlékszel, sose reklámoztam, bár / Nézőként híve vagyok. / Picikét sem démoni: szimpla bolond. / Egyszerűen szólva, stichje van.

KÁLMÁN: Szerinted is bolond?

GYŐZŐ: Bolond; és mélységesen boldogtalan. / A jégkirálynő jelmeze alatt / Ott a parázna latin szerető; / És a velencei jelmez alatt / Újra csak ott van a jég... Ez a szívás.

 

12. Ilyen fajtája nincs a szarvasgombának, a jelzőnek olyan hatása van, mint egy homéroszi „epitheton ornans"-nak (díszítő jezőnek).

 

13. „Most úgy tűnik, Kálmán egyedül van, / És nagyjából meghalt - odabent" - mondja Győző. Később, a harmadik részben így fogalmaz: „Megyek, méterenként halottba botlom. / Benézek ide, benézek oda. Nincs garancia, / Hogy életben találok bárkit is."

 

14. Budapest rendőrfőkapitánya 2006. október 23-án nyilvánította műveleti terültté a Kossuth teret, hogy onnan kiszoríthassa a rendőrség a több hete tüntetőket.

 

15. Sólyom László 2006 szeptember 18-án egy tévényilatkozatban jelentette ki, hogy a kormányfő őszödi beszédéről szóló hír morális válságot okozott Magyarországon.

16. Mintha azt mondaná, hogy ilyen értelemben mindig morális válság van, hisz nap mint nap elrontunk valamit, „a világon minden második férfi legalább egyszer megcsalja a párját" - állítja a világ legnagyobb férfimagazinja, a Men's Health. Ugyanakkor a rendőrségi statisztikák szerint például 2004-ben 241 239 bűncselekmény elkövetője maradt felderítetlen. Így hát tényleg joggal vethető fel a kérdést, hogy vajon nem élünk-e tényleg permanens morális válságban, ha képesek vagyunk együtt élni azzal, aminek negatív erkölcsiségét világosan látjuk?

 

17. GYŐZŐ: Buda közelebb van az éghez, mint szomszédai. / Mennyei perspektíva: a bércről / Mindig lefelé pillantunk, / S ők, odaátról: fölfelé néznek, miránk. / Persze, szeretjük a síkot, / A sík nélkül semmi vagyunk. / Alászállunk portyázni, akár / Üzletelünk is az ottaniakkal. / Szeretjük a síkot, legalábbis / Módjával, távlatból: hűs panoráma! / Kipihenten fülelünk: / Ide nem hallatszik föl a lárma.

KÁLMÁN: Az akvárium üvegén kitekintünk; / Ez nem a domboldal dölyfe, / Ez csupán kíváncsiság.

GYŐZŐ: Pest, az a vérbő proletárvircsaft, / Szaftos pletykák, rólam, rólad: a Hegyről. / Odaát van a műveletek földje. Odaát is tudják, / Buda nem műveleti terület.

 

18. Győző is ilyen értelemben fejezi be a Budáról (és a budaiságról) kezdett monológját, egy pusztuló világban elpusztíthatatlannak mondva a saját éttermét: „A White Box nem vesz róla tudomást. / Ha eltörlik a földről a fél Budapestet, / Akkor sem vesz tudomást. / Ha Pest hulla; hogyha Buda is / Csak vegetál, vegetálgat majd, / Hogyha egész Budapest siralom lesz: / A White Box akkor is ajtót nyit a vendégeinek."

 

19. A Radnóti honlapján többek között ez olvasható a szerzőtől: „Én most egy jelen időben és Magyarországon játszódó, úgynevezett „polgári" drámára gondoltam. Nem társadalmi tablót kívánok festeni, ezúttal egyedül a középosztálybeli értelmiség érdekel... Ez a réteg újra létezik Magyarországon, és vizsgálódásra is érdemes."

 

20. „Győző kávéház-étterme, a White Box a budai Királyhágó téren. A belmagasság harmincas évekbeli épületre utal. Lounge-jelleg, biztos ízléssel, ötcsillagos finomságokkal. Csupasz parketta. Bárpult, két asztal és jobbszélen egy kerekasztal, fehér damasztabrosszal terítve, lámpákkal, borospoharakkal. Bőrhuzatú kanapé. A szemközti falon fekete tábla, rajta krétával a heti ajánlat. Hátul a főbejárat, szélfogó függönnyel, ablakokkal a térre. Két tálalóasztal, lámpákkal. Karcsú, dizájner ruhafogas. Balra lengőajtó a konyhába, jobbra ajtó a mosdóba, körablakkal. Ragyogó kristálycsillár, falikarok."

 

 

Térey János: Asztalizene

Radnóti Színház

 

Dramaturg: Kovács Krisztina

Díszlet: Bagossy Levente

Jelmez: Remete Kriszta

Rendező: Bagossy László

Szereplők: Csányi Sándor, Nagy Ervin, Wéber Kata, Szávai Viktória, Kovács Patrícia, Földi Ádám, Schneider Zoltán, Marjai Virág, Adorjáni Bálint

07. 12. 7. | Nyomtatás |