Bill T. Jones: As I was saying (Lőrinc Katalin)

Kész őrület, ami Bécsben zajlik évente július közepétől augusztus közepéig. Harminc napos táncfesztivál, minden nap előadás(ok), a legillusztrisabb kőszínházakban. A bérféleségből élő magyar minimum zavarba jön, amikor választani szeretne a menüből. Az utóbbi években rendre 1, azaz egy db előadást engedélyezek magamnak a kínálatból nyaranta. Választásomat motiválják egyfelől – ha már szelektálnom kell – a hallott pozitív visszhangok, vagy az, hogy már évek óta meg kellett volna néznem, netán – mint idén – a viszontlátás vágya.
Bill T. Jones a 80-as évek első felében mutatkozott be Bécsben, akkor még oldalán az olasz származású Arnie Zane-nel, pár évre rá elhunyt partnerével. (A virtuális társulat nevében ma is ott szerepel az övé (virtuális, mert valójában produkciókat szervező „one man”-ről van szó), mintegy jelezvén: az 1981-es indulás óta koncepcionálisan semmi nem változott.

S valóban, a mostani ImPulsTanz fesztiválon látott est legjelentékenyebb részlete az, amely egy 1983-ban már bemutatott szóló továbbgondolt, ám koncepciójában megegyező változata.
Bill T. Jones (1952), bár feketének született Amerikában, és folyamatos politikai érzékenységgel kezeli az afrikai származást általában, amúgy nem szereti, ahogyan „fekete művész”-ként aposztrofálják. Nem véletlen, hogy társulata alapításától kezdve vegyesen dolgozik fehér és színes bőrű munkatársakkal, stílusára pedig – épp a bélyeget kerülendő – a már szinte szemtelenül szubjektív hangvétel jellemző. „Szeretem a nőket. Gyűlölöm a nőket. Szeretem a fehéreket. Gyűlölöm a fehéreket” – hangzott szarkasztikusan provokatív szövege egyik 1981-es darabjának színpadán. Cinikusnak álcázott, mozdulatokba ágyazott hetykeségei valójában e paradoxonok mögé bújtatott kétségbeesett felvetések. Ettől izgalmas, amit csinál, ettől kell Bill T. Jones-t ma is megnézni. Ma, amikor 54 éves, és többnyire egészen fiatalokkal veszi körül magát a színpadon, akik jól tudják (persze ő is!) a kortárs mozgástrendet, alakjuk szép (az övé is!), ám szellemi és érzéki izgalmat kevésbé jelentenek.
Az As I Was Saying… (Ahogy mondtam…) gyűjtőcímként áll a különböző számokból összeállított műsor színlapján, valójában az elmúlt évek terméséből válogatott szólókat, kettősöket, triókat montírozta ügyesen összeérő láncolattá. Segítségére volt ebben az élő zene (a megigézően szép izraeli hegedűművésznő nemcsak muzsikájával tölti be a színteret, de aurájával is) és a korszerű világítási eszközökkel elért látvány.
Mindjárt egy filmidézettel indít az est: Meredith Monk zenéjére, egyben neki ajánlva készült egy trükkökkel feldobott rövid film-szóló (Do You Be) 2004-ben, ebből „lép ki” élőben a bécsi Volkstheater színpadára Jones a rákövetkező szólóban. Lord Buckley „szóakrobata”, a beat-generáció egyik legrendhagyóbb alakja, a rap egyik előfutára. Az ő reszelős hangjára készült tavaly a With the Good Lord című szóló, ahol Jones a színpadra ragasztott négyzetháló elemeit járja be, egyelőre szinte hűvösen: mintha csak helyet kívánna adni a művészkolléga őrületének: érvényesüljön most amaz. A következő betétszámok főhőse is a zene: Nurit Pacht vörös hajával, hegedűjével, a meditatív dallamokkal jelentékenyebb, mint a trió, majd a kettős, melyet kísér. Jones táncos partnerei: Leah Cox és Donald C. Shorter Jr. a teljes szimmetria jegyében ússzák keresztül-kasul a sakktáblát. A nő kicsit férfias, a férfi kicsit nőies, ettől kicsit „műanyag” ez a hajszálpontos összhang. A duóban Bill T. hiányát a színpadon az sem pótolja, hogy itt Christopher Lancaster is kapcsolódik a zenekísérethez.
A nagy durranás, 22 címmel, ezután következik. Jones 22 gesztust sorol el, melyekhez verbális jelentés-szótárat mellékel, majd elkezdi montírozni őket, vegyítve egy ruandai horror-legendával és saját gyermekkorának emlékszilánkjaival. A humor és a tragédia ilyen éles ütköztetése már-már giccses, sőt gusztustalan, ám az előadásmód olyannyira szubjektív, olyan merészen egyéni – mintha kettesben lennénk ezzel az emberrel, aki az egészet csak nekünk adja elő –, hogy így nemcsak elfogadható, de egyenesen lenyűgöz. A darabolós gyerekgyilkosság hidegvérű elbeszélése, tűzdelve az adott mozdulatjelekkel s némi gyermekdallal olyan magas szakmai színvonalon zajlik a szemünk előtt, hogy hatása alól akkor sem kerülünk ki, mikor már régen újra a másik kettő táncol…
Ott eszmélünk ismét, mikor Bill visszatér a színre (teherbírása végtelennek tűnik), hogy Johann Sebastian Bach egy partitájára (megint Nurit Pacht varázsos személyes közreműködése mellett) csatlakozzék a párhoz. Itt akarva-akaratlan felbomlik az esztétikus szimmetria, ám a legérdekesebb az, ahogyan a színfalak mögül Ch. Lancaster bele-beledobol a Bach-szólamba, nem elrontva ezzel, hanem kihangsúlyozva a barokk muzsika szenvedélyességét. Az izgalmas záradékkal ismét magasba lendül az előadás, melynek csúcspontjai kétségkívül a csapatvezér személyes megjelenéseihez (no meg az élő zenekísérethez) köthetők.
Ha húsz év múlva megint jön Bécsbe, megint megnézem.
08. 08. 7. | Nyomtatás |