Bohém rapszódia

A Ballet for Life, melyet az idei Tavaszi Fesztivál keretében játszottak az Erkel Színházban, nem tartozik Béjart legfrissebb alkotásai közé. Bemutatóját 1997 januárjában a párizsi Théâtre de Challot-ban tartották, olyan illusztris személyiségek jelenlétében, mint Madame Chirac, Elton John és a koreográfia zenéjét jegyző Queen három tagja: John Deacon, Brian May és Roger Taylor. A társulat azóta is folyamatosan turnézik a darabbal, melyet francia nyelvterületen Le Presbytère címen játszanak. (A teljes idézet így szól: “Le presbytère n’a rien perdu de son charme ni le jardin de son éclat”, és Gaston Leroux A sárga szoba rejtélye című regényéből való. Az angol és francia cím közötti kapocs egyértelműen a mulandóság.) A koreográfus az idő előtt elszólítottaknak állít emléket, a zeneszerző Mozartnak, az énekes Freddy Mercurynak, a táncos Jorge Donn-nak és a divattervező Gianni Versacénak. Mozart harmincöt, Donn és Mercury negyvenöt évesen halt meg – utóbbiak AIDS-ben, alig másfél évtizeddel ezelőtt. A divatcsászár Versacét – aki szintén HIV-pozitív volt – ötven éves korában lőtte agyon egy ámokfutó. Béjart az életbe szervült halál, a szerelem és a pusztulás, a vágy és a mennyei béke toposzaiból épít kártyavárat. A réseken át szembeötlik a trívium: a játék, az csak játék. 
A díszlet egyszerű: három-három fehér, paravánszerű takarás, a hátsó színpadot fedő függöny egységes, monokróm felületként kiemeli a színpadi történéseket. Versace rafináltan minimalista jelmezei a lényeget teszik a kirakatba: a kidolgozott test szépségét. A társulat csupa kitűnő táncosból áll – igaz, a koreográfia csak ritkán engedi megcsillanni a valódi tudást az egymásra halmozott látványelemek mögött. Szemvillanásnyi idő alatt megtöltik a színpadot. Mindegyikük fehér leplet hoz magával, lefekszik, és magára teríti. Freddy Mercury hangja szólal meg, mire egyesével felbukkannak a szemfedél-őstenger alól, és szembenéznek velünk. It's a Beautiful Day. Karok emelkednek a magasba, a feldobott leplek kibomlanak a levegőben, mint a virág. A mozdulatok végtelenül egyszerűek, mintha jeltolmácsolnák a dalszöveget. Az ember hirtelenjében nem tudja eldönteni, a koncert-hangerőn dübörgő Mercury-úthenger döntötte le a lábáról, vagy a három tucat táncos egységfronttá kovácsolódó színpadi jelenléte.
Az unisono homogén építményét szétrobbantják az egyéniségek; a női princípiumot megtestesítő Elisabet Ros, a szilajul elegáns Baptiste Gahon, a Katherine Marion–Thierry Deballe kettős és egy Mercury-dekoltázsos figura – az üdítően nárcisztikus Julien Favreau –, aki rájátszik a Let Me Live monoton alapritmusára, és gimnasztikaszerű, hatalmas ugrásokkal tűnik ki a tömegből.
Aztán lazán összefűzött képek következnek. A legkülönfélébb hangulatú jeleneteket a sorok közül kicsengő monomániás dinamizmus kapcsolja össze, legyen szó mechanikus angyalokról (Heaven for Everyone), hópelyhes téli estéről (Winter's Tale) vagy a házasság szent(ségtelen) intézményéről (I Was Born to Love You).
A Queen-számok közé bebarkácsolt Mozart művek nem simulnak zökkenőmentesen a koncepcióba, ugyanakkor – a Così fan tutte kivételével, amely a Versace-gálaruhákban áriázó táncosnőkkel l' art pour l' art operaparódiának tekinthető – nagyságrendekkel fajsúlyosabbak a rockzenére készült epizódoknál. A Concerto 21-ben műtősruhába bújtatott táncosok begurítják a Férfit és a Nőt, miközben az előtérben harlequin-jelmezes pár lejt disszonáns pas de deux-t (a frakkos, zselézett hajú férfi tulipiros magas talpú cipőt visel). A “meztelen” emberpár hosszas agonizálás után jobblétre szenderül.
A Funebre Maconnique a darab érzelmi-koreográfiai súlypontja; az embernagyságú röntgenképek árnyékában táncoló Baptiste Gahon méltó emléket állít Jorge Donn-nak és a tiszavirág-életű táncoslétnek. Az ezután következő Radio Gaga fehér dobozában “működő” két tucat kvázi-meztelen férfi láttán világossá válik, hogy a mű voltaképp Óda a Gyönyörű Testhez. A többi – a szerelem, a vágy, az indulat, az elmúlástól való félelem – mind ebből a rajongásból fakad.
A Mozart- és Mercury-szál az emblematikus Bohemian Rhapsodyban fonódik össze: a leereszkedő hatalmas vetítővászon előtt önmaga árnyékával duettet táncoló Gahon a Queen-zenére is elismétli a Mozart inspirálta mozdulatokat; egyfajta megfeszített Krisztus-figurává válik. Ez az értelmezés cseng vissza a Jorge Donnról készült bő három perces videómontázsból is, melyet a társulat a vásznat körülülve néz végig. A lassított, kimerevített kockákon Donn a Nizsinszkij, Isten bohóca című alkotás címszerepét táncolja; színesre mázolt arcú, eleve elítélt komédiást.
Mi más is lehetne a finálé, mint a The Show Must Go On?
Visszaértünk oda, ahonnan elindultunk – az unisono erejéhez, a leegyszerűsített mozdulati jelekhez, a mindent befedő fehér leplekhez. A mozdulatlansághoz, a végtelenített szalagról játszott visszhanghoz.
A koreográfus egyértelműen sztárcsináló tévéshow-kat és popkoncerteket idéző klisékkel operál. A Ballet for Life rockarénákba való mega-gigaprodukciónak készült – nem csoda, hogy beleremegett az Erkel Színház. A látványvilág, a hívószavak a fogyasztói szociomechanika szerint működnek, így azokat is sikerül megszólítania, akik vajmi kevéssé fogékonyak a “kemény vonalas” kortárs táncelőadásokra. A Béjart-darabok fél századdal ezelőtt is tömegeket vonzottak, és ez a mai napig sem változott. A magyarázat egyszerű: a jól “megcsinált” műnek számtalan olvasata van. Ha a flitteres, könnyedén emészthető (sőt, előemésztett) rágógumi-felszínt egy kicsit megkapargatjuk, rajtakaphatjuk az alkotót, ahogy finoman beletapos a konvencionalista-sznob lelkekbe, aztán angyali ártatlansággal elmosolyodik. Isten bohócai vagyunk, mi váltjuk meg a világot. Jobb híján. Ez a naivitásba hajló optimizmus – vagy szívszorítóan görbe hit, ahogy tetszik – teszi az alkotást hitelessé. Húzhatjuk a szánkat, de nehezen tagadhatjuk meg a kort, amelyben élünk. De miért is kellene megtagadnunk? Inkább használjuk az adottságokat, aknázzuk ki a lehetőségeket, hajrá előre. A tömegtermelt giccs valódi mibenlétét felismerni, majd azt a maga teljességében használni csak keveseknek sikerül. A Queen népszerűsége éppen erre a bevállalós figurára épül, és Béjart – bár maga sosem volt Mercury-rajongó – tökéletesen ráérzett erre. Nem csoda; Mercuryhoz hasonlóan ő is ezt a merész hullámlovas-trükköt játssza évtizedek óta. Ahogy Gianni Versace fogalmazta: “az illúzió valósággá érik”. Mármint értő kezekben.
Hogy az illúzió mégsem zabálta fel az alkotó embert, nem tette hedonista egyenkoldussá, azt a Donnról készült montázs bizonyítja: a maga esendőségében mutatja a táncost, idétlenül vihogó bohócként, rózsaszín parókában, málnaszörpszerű művértől csöpögve, csapzott-izzadt arcát embertelen méretűre nagyítva. Memento mori – ám a halálra emlékező ember Béjart esetében azonos az életet igenlő emberrel. Ezért keveredik a fennkölt a groteszkkel, ezért zúzzák szét a legátszellemültebb pillanatokat a beremegtetett, lefokozott pózok; a disszonancia itt nem puszta elidegenítő effekt, hanem felvállalt attitűd.
Persze nem mehetünk el szó nélkül az erőtlenebbre sikerült zsánerképek mellett, gondolok például a vattacukros-szirupos tengerparti jelenetre (Sea Side Rendez-Vous), ahol alaposan ellaposodott a koreográfia. Az is előfordult, hogy Julien Favreau hangerővel pótolta az átélést, amikor “spontán” módon kellett bekiabálnia a zenébe. Hogy az angol zászlóból szabott nadrág, a tévén tapodó angyal, valamint a háttérre vetített diszkó-ábrák hogyan kerültek a képbe, azt nem sikerült megfejtenem. Az előadás végén Maurice Béjart helyett (akinek egészségi állapota nem tette lehetővé, hogy Budapestre utazzon) a magyar közönség kénytelen volt beérni Baptiste Gahonnal, aki átvette a házigazda szerepét, és a társulat minden tagjával kezet fogott. (Ezáltal a kvázi-spontán akció még kevésbé volt hiteles.)
A táncosok a fizikai állóképességet próbára tévő százöt percet fegyelmezetten, irigylésre méltó precizitással dolgozták végig. Talán csak a beleélés hibádzott néha-néha, ahol az idő kikezdte a kezdeti lelkesedést.
A Ballet for Life – többrétegű fogyasztói giccsrequiem-voltához méltón – ellentmondásos alkotás. Leegyszerűsített, közfogyasztásra alkalmassá tett táncművészet, amely azonban a táncosoktól tökéletes odaadást és megalkuvást nem tűrő profizmust követel. Műanyag műalkotás, huszonegyedik századi neoncsoda. Akárhogy is csűrjük-csavarjuk, a hetvennyolc éves mesterrel ma sem lehet fekete-fehér-igen-nemet játszani.
Nem is baj.

08. 08. 7. | Nyomtatás |