Tovább lépni

Beszélgetés Horváth Csabával

– Az Ellenfény 2005/2.  számában úgy nyilatkoztál, hogy fél évet adtok egymásnak Szögi Csabával arra, hogy kiderüljön, működik-e a kettőség, vagyis képes lesz-e Szögi teljes értékű munkát végezni a Közép-Európa Táncszínházban és – sikeres pályázata révén – mellette a Dunaújvárosi Táncszínház élén is. Végül azonban te távoztál a KET-től, s úgy tűnik, másféle okokból!
– Részemről nagyon természetes volt ez a döntés; annak idején Szögi talált rám, vagyis ő hívott meg a Közép-Európa Táncszínházba koreografálni, miután látta a Sámán Színházban készített Duhaj című bemutatómat, aztán ott marasztalt. Azóta eltelt nyolc év, és elkészült vagy tizenöt-tizenhat előadás. Ez idő alatt sikerült kialakítani egy nagyon értékes társulatot, amely ugyan kicsit változott az idők folyamán, de nagyjából mégis ugyanaz a nyolc ember alkotta, s eljött a pillanat, amikor úgy éreztem, hogy valamilyen irányban lépnem, változtatnom kell. Minthogy az anyagi keretek szűkek, e téren nem gondolkozhattam másféle volumenekben, így a változás, változtatás alapvetően személyes kérdés, és sokkal kevésbé strukturális eredetű. – Különben szinte mindig a struktúráról van szó, hogy ki hogyan működik – ami számomra már egy kicsit unalmas is –, közben pedig mégsem ez a lényeg.
Péter Márta

– Ám a téma megkerülhetetlen: te például nem sok pénzből gazdálkodhatsz az idén.
– Igen, de én ezt egyáltalán nem bánom. Nem féltem magamat.
– Ezt értem, de azért jó néhányan föltették a kérdést: hogy van az, hogy továbbra is KET kapja a komoly támogatást, miközben a társulat ismert és elismert stílusa végül is hozzád kötődik, aki viszont már nem vagy ott.
– Hát biztos, hogy komoly részem van abban, hogy a Közép-Európa Táncszínház a kiemelt társulatok közé került; úgy gondolom, sikerült olyan színvonalú előadásokat készítenem, amelyek révén az együttes kiérdemelte ezt a pozíciót. Azt kell mondjam, hogy bár az elmúlt években nagyon sok konfrontációnk volt Szögi Csabával, de alapvetően mindig is az én akaratom érvényesült, mert tiszteletben tartotta az elképzeléseimet, és tulajdonképpen maximális alázattal szolgált ki. Nem mondhatok róla semmi rosszat. Amikor úgy gondoltam, hogy változtatni szeretnék, dönthettem volna úgy is, hogy megtartom a KET struktúráját, Csaba pedig kivonul belőle – mint ahogy a sikeres dunaújvárosi pályázata után ez a variáció szóba is került, s ő ezt meg is tette volna – mondván, ha én így akarom, akkor legyen így. Tehát megtarthattam volna ezt a struktúrát, de nem akartam. Nem akartam elküldeni senkit sem a társulatból, mert ahhoz nagyon komoly és szoros kapcsolat alakult ki az elmúlt évek alatt, ám egyre inkább éreztem azt a határt – nemcsak technikailag, hanem mentálisan is –, amin túl nem tudok velük menni. Ez persze nagyon bonyolult kérdés, hiszen lehet, hogy ez az én kudarcom is. Nagyon sokat gondolkoztam már azon, hogy ki mennyire lehet hibás ebben a kérdésben.
– Ha egyáltalán hibáról beszélhetünk…– Mi történt volna, ha tovább maradsz?
– Valószínűleg kialakul egyfajta rutinjellege a munkánknak, és akkor nyilván nem tudok úgy tovább lépni, ahogy szerettem volna, azzal együtt, hogy most azért jóval nehezebb. Ahogy az Echo készült, azt senkinek nem kívánom; a folytonos egyeztetési gondok miatt egy kezemen meg tudom számolni, hány próba sikerült úgy, hogy mindenki ott volt. De az egészet tekintve még ez is csak részletkérdés, a legfontosabb, hogy tudok aludni, mert nem bántottam senkit.
– E szerint a budapesti évek benned szépen lezárultak, innen az út tovább Debrecen felé vezet, ahol ugyancsak lesznek valamilyen változások; a régebbi és az újabb korszak azonban mintha nem érne össze semmiképp, hiszen alapvetően különböző művészi-színházvezetői elképzelések váltják majd egymást.
– Itt egy teljesen új művészeti koncepcióról van szó; Csányi János direktorsága mellett Vidnyánszky Attila a művészeti igazgató, aki engem Debrecenbe hívott, hogy csináljunk valami csodát! Ő olyan emberekkel szeretne dolgozni, akiknek szellemiségével tud azonosulni. Különben mi már annak idején a Nemzeti Színházra is pályáztunk együtt, akkor Mártha Istvánnal hármasban alakítottuk ki azt a tervet, amelynek része volt a tánctagozat meg a prózai tagozat is. Szóval Vidnyánszky e négy év előtti közös gondolkodás után keresett meg ismét, ezúttal debreceni ajánlatával, vagyis hogy mindazt, ami tánccal kapcsolatos, képviseljem mellette.
– Ha a város pénzügyileg támogatná, hogy legyen külön egy Debreceni Balett, akkor vajon az új koncepció mellett is működhetne a tánctársulat?
– Bizonyára, hiszen végül is ez a terv; 2008-ra elvileg elkészül egy teljesen új színházépület – ami óriási dolog ma Magyarországon! –, s akkor lesz lehetőség arra is, hogy egy friss társulat megvesse az alapjait.
– Ha ott koreografálsz egy új művet, akkor a táncos csapat Fortedanse néven fut majd?
– Hogy két év múlva hogy lesz, arra nem tudnék válaszolni, de a Fortedanse most nekem egy új és független dolog. Az érvényes szisztéma szerint azonban például legutóbbi darabom, az Echo is koprodukcióban jött létre a debreceni színházzal – ahogy korábban Nyíregyházán is történt –, tehát jövőre repertoáron lesz, ami azért is fontos, mert így a műveket lehet játszani az egész évad során, vagyis beérhetnek. 
– Ez azt is jelenti, hogy a színház financiális részt is vállalt a produkcióban?
– Igen, sőt, teljesen sajátjának tekinti az előadást magát. Úgy is szerepel mindenütt, hogy ez a darab a Debreceni Balett, még a Közép-Európa Táncszínház és már a Fortedanse koprodukciója. A terv szerint különben évente három táncbemutató készül majd.
– Úgy tűnik, a régi és az új szálak e pillanatban nem érnek össze, inkább egymás mellett futnak.
– Ez most egy átmeneti időszak a Debreceni Balett szempontjából is. A társulatnak különben a 2006-ra tervezett bemutatói mennek tovább, 2007-től fog változni a helyzet. Egyébként minden táncossal leültem beszélni, s úgy tűnik, öten szeretnének maradni – aztán majd közben nyilván kiderül, hogy miképp megy a közös munka. De lényegében a Balett működése engem nem érint, mert mi az eddigiektől teljesen eltérő komplett művészeti koncepcióban gondolkozunk, amelynek én is része vagyok. A tervekben szerepelnek például nagyon izgalmas lengyel, orosz és magyar rendezők is. A táncélet sem szűnik meg, sőt, újabb színekkel árnyalódik; Nagy József vendégszereplésével egy egész sorozatot tervezünk, amelyben lesznek koncertek, beszélgetések, és színpadra kerül az Echo meg a Nagyvárosi ikonok című előadás is.
– A korábbiakból viszont az következik, hogy koreográfusként úgymond nem fogod  kiszolgálni ezeket a darabokat.
– Teljes a szabadságom, már olyan értelemben, hogy van egy művészeti irány, amelyet mi alakítunk; tehát zenei részről Kocsár Balázs, Vidnyánszky Attila és jómagam, de saját választásom szerint csak azokban a darabokban dolgozom majd, amelyekről úgy vélem, hogy jók, hogy érdekelnek.
08. 08. 7. | Nyomtatás |