Rendezők, stílusok, színészek

A helyi közönség reakcióit nehéz Budapestről megítélni. Ehhez ott kéne élni a városban, olvasni a megyei napilapokat, hallgatni a helyi pletykákat. Miközben országos összehasonlításban továbbra is az egyik legmegbízhatóbb minőségű színház nézői lehetnek a nyíregyháziak, nyilván vannak elégedetlenkedők is köztük. Bizonyára sokan a régi legendákhoz mérik a mostani művészi teljesítményeket. Mások talán nem tartják elég közönségbarátnak a színház programját. Egyesek a csúnya szavak és a trágárság iránti ellenérzésüknek adnak hangot a helyi sajtóban és az internetes fórumokon. Egyre nyilvánvalóbb, hogy a helyi közönség ízlése, kulturális szokásai, nézői elvárásai is igencsak rétegzetté váltak, így valóban nehéz dolga lehet egy vidéki színháznak a feladata, műsorterve, arculata meghatározásánál.
Az ország színházi életében továbbra is jelen van a nyíregyházi színház, bár az a benyomásom, hogy a szakmai közönség nem mindig a legjobb, leghitelesebb képet kapja a teljesítményükről. Utoljára 2003-ban kaptak díja(ka)t a POSZT-on a Vízkereszttel (rendező: Novák Eszter). Tavaly – a szakmai vita interneten közzétett változata alapján – megbukott Pécsett a Hajszál híján amely szerintem az évad egyik legizgalmasabb produkciója volt. De nyilván nem tett jót neki, hogy a Krúdy Kamara speciális adottságú helyszínéről átkerült egy másik térbe. (Ezért kétséges a Bodó Viktor rendezte Esztrád sokk szereplése is az idei POSZT-on, hisz ez az előadás is nagy mértékben épít a nyíregyházi kamaraterem adottságaira. Akik a Vidéki Színházak Találkozóján a Petőfi Csarnokban látták, korántsem olyan lelkesek, mint azok, akik az eredeti helyszínen tekintették meg.)
A nyíregyháziak mindig is hangsúlyosnak tartották a fővárosi megjelenést. A Nemzeti Színház sorozatát, a Megyejárást ők zárták 2005 júniusában. Akkor az elmúlt évadaik afféle minikeresztmetszetét játszották el. A nagyszínpadi előadásaik közül bemutatták Shakespeare-től a Szeget szeggelt, illetve Molnár Ferenctől Az üvegcipőt, a stúdiódarabok közül előadták Forgách András darabját, a Móricz szerelmeit, a Thronton Wilder-műből készült Hajszál híjánt, illetve Kovács Kristóf Kék verébjét. A nyíregyháziak minden évben részt vesznek a Vidéki Színházak Találkozóján is. 2005-ben az Őrült nők ketrecét az M vagy mégsem című improvizációs játékot mutatták be. Idén a nagyszínpadi produkciók közül a Shakespeare-előadást (Ahogy nektek tetszik), a stúdió produkciók közül az Esztrád sokkot és az Updike-regény adaptációját, az Eastwicki boszorkányokat adták elő. Ezek a vendégszereplések azonban nem váltottak ki igazán élénk kritikai reakciókat. Talán azért sem, mert valóban egyfajta keresztmetszetét mutatták a nyíregyházi színház működésének, de nem feltétlenül adtak róla igazán markáns, egyértelmű karaktert kirajzoló képet.

Repertoár

Az elmúlt öt évad bemutatóit áttekintve (2001-ben nyílt meg az átépített színház) hátorozottan kirajzolódnak azok a törekvések, amelyet a nyíregyházi színház képvisel műsortervében. Évadonként általában 10 bemutatót tart a színház (egy-két előadást koprodukcióban készítve). Ezek között a nagyszínházi bemutatók vannak többségben, stúdióelőadást általában csak hármat mutatnak be évadonként. Ezek azonban nem feltétlenül kísérleti jellegű, szűkebb közönségrétegnek szóló előadások. A Krúdy Kamara műsorán idén kifejezetten szórakoztató jellegű előadás volt az Eastwicki boszorkányok, hagyományosabb színházi formákat képviselt a tavalyi Móricz szerelmei, szélesebb közönséget is érdekelhetett az Edith Piafról és Marlene Dietrichről szóló 2002-es Kék veréb.
Amellett, hogy a nyíregyházi színház minden évadban bemutat két-két gyerekelőadást, évadonként szintén két-két olyan produkcióval jelentkezik, amelyek kifejezetten a szórakoztatás célozzák Idén az Eastwicki boszorkányok mellett Ray Cooney darabja, a Család ellen nincs orvosság képviseli ezt az irányt. Tavaly a Csókos asszonyt és a Tanulmány a nőkről című zenés játékot mutatták be. A 2003-2004-es évadból Az Őrült nők ketrece és Az üvegcipő előadása sorolható ebbe az irányba. Ezt megelőzően a Hazudj inkább, kedvesem és a Made in Hungária illeszkedett ebbe a vonulatba. De színre kerültek olyan népszerű musicalek is, amelyek szórakoztató előadásnak éppúgy tekinhetők, mint gyerekdarabnak (A dzsungel könyve; A padlás; Légy jó mindhalálig).
Többségben azonban olyan előadások kerülnek műsorra Nyíregyházán, amelyek a színházat művészetként értelmezik. Alapvetően klasszikusokra épül a műsorterv. Jobbára olyanokra, amelyek a magyar színházi repertoár aktív tagjai. Az öt évad alatt volt két antik bemutató (Oidipusz; Antigoné, beavató színház), négy Shakespeare-bemutató (az Ahogy nektek tetszik, a Szeget szeggel és a Vízkereszt mellett a Szentivánéji álom), színre került néhány további külföldi klasszikus a klasszicizmus korától a 20. századig (Beaumarchais: Figaró házassága; Goldoni: Chioggiai csetepaté; Csehov: Platonov; Frederico Gracia Lorca: Vérnász; Brecht: A szecsuáni jólélek). Emellett néhány magyar klasszikust is bemutattak, melyek inkább a színházi, mint az irodalmi kánon részesei (Molnár Ferenc: Liliom; Az üvegcipő; Barta Lajos: Szerelem). Ugyanez mondható el Ivan Kusan Galóczájáról is Műsorra tűzött a nyíregyházi színház néhány ritkán játszott klasszikust is (egy Shakespeare-kortársat – Webster: Amalfi hercegnő –, egy 20. századi amerikai drámát – Thornton Wilder: Hajszál híján –, egy átigazított magyar népszínművet  – Szigeti József–Kovács Kristóf: A vén bakancsos és fia, a huszár –, illetve három regényadaptációt – Dosztojevszkij: Ördögök; Hrabal: Harlekin milliói, Updike: Eastwicki boszorkányok).
Ugyanakkor jelentős részt foglalnak el a nyíregyházi repertoárban kortárs drámák bemutatói, jelentősebbet, mint amit a magyar színpadokon megszokhattuk. Az öt évad alatt volt két magyar ősbemutató, ugyanattól a szerzőtől (Németh Ákos: Autótolvajok; Vörös bál) egy külföldi kortárs dráma magyarországi bemutatója (Joanna Laurens: Három madár), emellett egy magyar és két külföldi szerző utánjátszása (Forgách András: Móricz szerelmei; Stephen Poliakoff: A természet lágy ölén; Urs Widmer: Top dogs). Ugyanakkor a repertoárt frissítik az előadássá formál improvizációs játékok is (M, vagy mégsem; Esztrád sokk) Külön színt jelentenek a műsorban a koprodukcióban készült táncelőadások (Barbárok; Szindbád; Diótörő). Mindebből az derül ki, hogy műsorterve alapján a nyíregyházi színház igen széles közönséghez kíván szólni, és a repertoár alakításában alig választja a könnyebb utat: nem iskolai kötelező olvasmányokat tűz műsorra, hanem vállal a helyi közönség előtt ismeretlen szerzőket és darabokat is, sőt még a szórakoztató programjában is gyakran kínál újdonságokat, ősbemutatókat (Rovarok, Tanulmány a nőkről, Made in Hungária).

Rendezők

Természetesen egy színház arculatát csak kisebb részben határozza meg a repertoár. Nagyobb befolyása van erre annak, hogy milyen rendezők dolgoznak a társulattal, és ők milyen stílusú, szemléletű előadásokat hoznak létre.
A rendezők foglalkoztatását tekintve sajátos átmeneti helyzetben van a nyíregyházi színház. Bár állandó társulattal működik, ehhez – ellentétben azzal, ahogy ez a magyarországi színházak döntő többségében van – nem kapcsolódik állandó rendezői kar. A színház igazgatóját, Tasnádi Csabát leszámítva egyetlen rendező sem társulati tag, mindegyikük csak produkciókra szerződik. Ugyanakkor a direktor törekszik arra, hogy a sikeres munkát végző rendezők rendszeresen vissza-visszatérjenek Nyíregyházára (bár azt is fontosnak érzi, hogy megjelenjenek itt új személyiségek is). Mindez sajátos paradox helyzetet teremt (mintha nem is valóságos, hanem virtuális társulatként működne a színház): egyetlen rendezőnek sincs állandó befolyása a társulat munkájára, nem ad annak meghatározó karaktert, stílust. Az egymást követő munkákban – mint afféle folytatásos regényben – mégis markánsan kirajzolódnak azok a stílusjegyek, amelyet az adott rendező képvisel.
Jelenleg 5-6 efféle párhuzamos történet zajlik Nyíregyházán. Ennyi “állandó vendég” dolgozik Nyíregyházán, akik markáns színházi szemléletüket, határozott rendezői stílusukat az itt készített előadásaikban is érvényesítik. Mindez tágabb körben is jellemező: ma a magyar színjátszásban nem a különféle társulatoknak van arculatuk, stílusuk, hanem egy-egy meghatározó súlyú rendezőnek, akik csak ritkán kötődnek egy-egy színházhoz, célkitűzéseiket különféle helyzetekben, eltérő társulatokkal próbálják megvalósítani. Szerencsés esetben – mint Nyíregyházán – ennek a munkának az adott színházban van már előzménye, s nem kell mindig mindent a nulláról kezdeni.  
De vajon a társulat szempontjából előnyös-e ez a sokféleség, amit a különböző felfogású rendezőkkel való vissza-visszatérő találkozások eredményeznek? Ez a virtuális társulati forma nyilván az állandóság és a változatosság előnyeit próbálja meg egyesíteni. Az állandó munkakapcsolatok egy idő után kiürülhetnek, nem jelentenek annyi inspirációt, mint az új találkozások. Ezekben azonban rengeteg energia megy el arra, hogy a résztvevők megismerjék egymást, kitapogassák, kialakítsák az együttműködés formáit és módszereit. Ezeket a “tiszteletköröket” nyilván nem kell megfutni, ha ismerős a társulat számára az alkotó, illetve a rendező számára a színészgárda, de a közös munka sem ürül ki akkor, ha közben folyamatosan más inspirációk is érik a társulatot. Ugyanakkor így mégsem lehet olyan mélyre menni, mintha egyik munka követné a másikat, mintha egy előző rendezésben elért eredmények közvetlenül az alapjául szolgálhatnának egy következő előadásnak.
Az egyik legrégebbi “vendég” Nyíregyházán Lendvai Zoltán, aki még főiskolásként készítette el az egyik legemlékezetesebb rendezését, Gozzi Szarvaskirályát (1990), majd a következő évadban Goldoni Terecskéjét (1992). Ezután Veszprémben dolgozott, később a kecskeméti Katona József Színház főrendezője lett, majd különféle színházakban vállalt alkalmi feladatokat. Nyíregyházára a 2001–2002-es évadban tért vissza. Azóta több rendezése volt itt (A természete lágy ölén, Ördögök, Szélkötő Kalamona, Móricz szerelmei, Család ellen nincs orvosság), de mintha inkább csak kiegészítő feladatokat látna el.
Tasnádi Csaba (1960) Nyíregyházán készítette el a diplomamunkáját 1993-ban (Bolha a fülbe), több emlékezetes rendezése volt itt (Érettségi, Férj az ágy alatt), amelyek a szórakoztató szándék és az elmélyült tartalom közötti egyensúly megteremtésére voltak képesek. 1999 óta, mióta ő a színház igazgatója több “komolyabb” munkával is jelentkezett Nyíregyházán (Kornis: Halleluja, 2000; Szentivánéji álom, 2001), de ezek ellentmondásos kritikai fogadtatása után mintha a színházi üzemmenet fenntartásában nélkülözhetetlen szórakoztató előadásokat róná kötelező penzumként magára. Ezek közül igazán azok emlékezetesek, amelyekben korábbi erényeit csillogtatja (például Az üvegcipő, Eastwicki boszorkányok).  
Forgács Péter (1970) szintén Nyíregyházán készítette el diplomamunkáját, a Cselédeket (2000), amely a színészekkel közösen végzett kutatómunka eredményének hatott. (Ezért is lett sikertelen az előadás egy évvel későbbi repríze más színészekkel a Pesti Színházban.) Ez a műhelymunkára való törekvés a későbbi nyíregyházi munkáiban is meghatározó. Amellett, hogy budapesti színházakban dolgozik (Vígszínház, Új Színház, Radnóti) évadonként egy-egy előadást a Móricz Zsigmond Színházban is rendez, amelyek a színház legemlékezetesebb előadásai közé tartoznak (Vérnász, 2001; Három madár, 2003; Hajszál híján, 2005).
Tóth Miklós (1967) szintén “állandó vendég” lett Nyíregyházán Tasnádi Csaba igazgatása alatt. Amellett, hogy Kecskeméten és a Káva Kulturális Műhelyben dolgozik, évadonként egy vagy két produkciót készít itt. Többek között gyermekszínházi előadásokat is, amelyek közül az Árgyélus királyfi és Tündrészép Ilona (2000) a műfaj egyik legemlékezetesebb produkciója volt az utóbbi időkben. Tóth Miklós több kiemelkedő jelentőségű nyíregyházi előadást jegyez (Szerelem, 2002; Oidipusz, 2003; Liliom, 2006), amelyek méltatlanul kevés szakmai figyelmet kaptak.
Vannak újabb vendégek is Nyíregyházán. Koltai M. Gábor (1976) 2003 óta tér ide vissza. A chioggiai csetapaté (2004) és legfőképp az Amalfi hercegnő (2006) a színház fontos előadásának számít. Az elmúlt két évadban két előadást rendezett Nyíregyházán Bodolay Géza (1957), a kecskeméti direktor (Szeget szeggel, Ahogy nektek tetszik). Az újabb “vendégek” közül kétségtelenül Bodó Viktor jelenléte a leghangsúlyosabb. A budapesti Katona József Színház rendezője az utóbbi két évadban ugyan még csak két előadást készített itt (M, avagy mégsem, Esztrád sokk), de ezek nemcsak nagy hatású produkciók voltak, hanem egyfajta műhelymunka körvonalait is kirajzolják.
Miközben Tasnádi Csaba következetesen vonz színháza köré egy jobbára fiatal, egyéni hangú alkotókból álló rendezőgárdát (amelynek tagjai a mai magyar színház legizgalmasabb személyiségei közé tartoznak), igazgatása alatt meg is szakadtak korábbi gyümölcsöző munkakapcsolatok. Már nem rendez itt Mohácsi János, akinek Kaposvár mellett afféle második műhelye volt Nyíregyháza. (A kiemelkedő rangú 1998-as Krétakör után az utolsó itteni munkája A mandátum volt 2000-ben). Már nem dolgozik itt Simon Balázs, aki több emlékezetes előadást készített itt (Tévedések (vígjátéka), 1999; Kárpáti Péter: Pájinkás János, 2001). Csak “másfél” előadást rendezett itt Novák Eszter, de ezek kiemelkedő súlyúak. (A Vízkereszt több díjat is nyert, a tatabányai és nyíregyházi színház koprodukciójában készült Kárpáti Péter Negyedik kapuja, de ezt az előadást végül a Móricz Zsigmond Színház nem állította műsorrendbe.) Több emlékezetes nyíregyházi előadás után (A velencei kalmár, 1995; Körmagyar, 1999; A vihar kapujában, 2000) ebben az évadban tért vissza a társulathoz Telihay Péter egy nem túl sikeres előadással (Németh Ákos: Vörös bál, 2005)

Előadások, stílusok

Ha végignézzük a nyíregyházi színház utóbbi évadjainak legjobb előadásait, akkor azon kívül, hogy mindegyikük jó szakmai minőséget képvisel, nem sok közös vonást fedezhetünk fel bennük. Közös színházeszményt, koherens művészi gondolkodást csak annyiban képviselnek, hogy mindegyikük a színházi kifejezés új, korszerű formáit keresi, de ezt igencsak eltérő változatokban, rendkívül sokféleképpen teszik. A korábban felvázolt tendenciának megfelelően elsősorban a rendezőjük életművével mutatnak összefüggéseket, s nem a nyíregyházi színház más előadásaival. 
A legradikálisabb újítónak jelenleg Bodó Viktor tűnik, aki megpróbál elszakadni a történetmesélés színházi hagyományától, és egy olyan dramaturgiát felépíteni, amelyben a vizuális, zenei és mozgásszínházi elemek a narrációval egyenrangú elemekké válnak az előadás világának felépítésében. Ennek a törekvésnek eddig legmarkánsabb eredménye kétségtelenül a budapesti Katona József Színházban bemutatott Ledarálnakeltűntem (2004) volt, amelyet műfajilag talán katasztrófa esztrádnak lehetne nevezni. A Per nyomán készült előadásban a kafkai szorongás nem nyomasztó élményként jelenik meg, hanem a 20. század és korunk kulturális zagyvaságaként – a történet szabadon ugrik át kuplékra, revüszámokra, amelyek a darab szerkezetét is átalakítják, a hagyományosan induló narrációt fokozatosan asszociatív dramaturgiává változtatják. Mindennek összhatásaként egy olyan világ képe rajzolódik ki az előadásból, amelyet az agresszív infantilizmus, a tolakodó stupidság és bombasztikus kisszerűség ural.           
A Ledarálnakeltűntem nagyon közeli rokona – mind dramaturgiájában mind világképében – az idén Nyíregyházán bemutatott Esztrád sokk. (Az előadást előkészítő etűdök sorának tűnik az előző évadbeli Bodó-előadás, az M, vagy mégsem, amelyről a 2005/4. számunkban írtunk.) Látszólag az Esztrád sokk is elkezd mesélni egy történetet. Egy raktárban vagyunk valahol az ukrán határ közelében, ahol a maffia egyik főnöke szeretné “teljesen tiszta ügyletekre (drog, cigi, lopott holmi)” használni a helyiséget. Az éjjeli őr (Koblicska Kálmán) durván visszautasítja az ajánlatot, amiből később még véres konfliktusok származnak. Ezután megérkezik a raktárat bérlő (tulajdonoló?) vállalkozó (Petneházy Attila) a feleségével (Pregitzer Fruzsina), hogy itt húzzák meg magukat karácsony este, miután a bank elvette a házukat. Utánuk jön a vállalkozó unokaöccse (Fábián Gábor) és a felesége (Gerle Andrea), hogy mindenféle homályos üzletek ígéretével pénzt szedjenek ki a tönkrement házaspárból. Ezután érkezik a vállalkozó öccse (Avass Attila), aki épp most szabadult a börtönből, és hozza magával egykori cellatársát is (Illyés Ákos). Kisvártatva betoppan az öcs lepusztult egykori barátnője (Széles Zita), hogy az ígéreteit kérje számon a férfin, vagy legalább a kölcsönadott kétezer forintját visszaszerezze.
Bár egyre több homályos viszonyra derül fény, szinte mindenki megcsal, elárul mindenkit, az előadás előre haladtával egyre kevésbé a történet, illetve a kapcsolatok fontosak. Egyrészt a jelenetek egyre teljesebb képtelenségekbe fordulnak (például az unokaöcs halálosan mulatságos, agresszív agitációja sokszor nyelvileg is a legteljesebb halandzsába fordul át, a cellatárs italokat “szerez” a bevásárlóközpontból, de nemcsak palackokat pakol le, hanem egy pénztárgépet is, rajta a pénztáros levágott karjával), másrészt egyre több olyan mozzanat jelenik meg az előadásban, amelyek kizökkentenek a kezdetben lineárisnak tetsző dramaturgiából. Egyszer csak lehúzza valaki a sarokban álló hangszerekről a ponyvát, és a szereplők egy része – mint egy alkalmi rockegyüttes – zenélni kezd. Még egy dobos is besétál a semmiből közéjük. “Hát ez kurvára előre vitte a cselekmény” – jegyzi meg a szám után szarkasztikusan az egyik szereplő. Később átszellemült duettet “énekel” a vállalkozó és a felesége, tökéletesen play backelve. A musicalsláger édes-bús giccsé oldja az egymáshoz való ragaszkodásukban is elhatalmasodott ürességet, kiúttalanságot. Később egy dj érkezik lányokkal, és fergeteges bulit rögtönöznek, amelyben a szereplők is igencsak felpörögnek. Aztán a végén persze a dj kiállítja a számlát, az áfát is rászámítva a szolgáltatásra. Később megérkeznek az ukránok, és véres verekedéssé fajul a helybeliekkel való konfliktusuk, amit végül az unokaöcs feleségének velőtrázó sikongatása zár le, ami annyira förtelmes, hogy – szó szerint – ki lehet az ukránokat űzni vele a világból.
A történetről egyre inkább ezekre az önmagukért érdekes, bizarr szituációkra helyeződik át a hangsúly, amelyekben fölpörögnek a vágyak, szenvedélyek, nekiszabadulnak az indulatok. Mintha egy világ járná folytonos bulikba torkolló haláltáncát. És mintha a szereplők sem lennének mások, mint ennek az apokalipszisnek a bolondjai. Szánalmas valóságunk komikus kilátástalanságát sugallja Bodó Viktor előadása, amely obszcenitást szürreális humorral, provokatív szándékot színpadi pontossággal kever. Vad és humoros, kíméletlen és játékos ez az előadás. Talán ezeknek a merőben eltérő esztétikai minőségeknek ennyire pontos “adagolása” miatt is lehet az évad egyik legemlékezetesebb előadása.
Forgács Péter másféle úton jár. A színházi nyelv megújításában ő egyértelműen a stilizációt helyezi az előtérbe, amelyet rendszerint többértelmű színpadi játékossággal kapcsol össze. A kettő között hol az artisztikum felé billen a mérleg (Vérnász, Három madár), hol a színpadi játékosság és ezzel együtt egy groteszkebb kifejezésmód felé (Hajszál híján). (A Három madárról a 2004/1. számunkban közöltünk elemző szakmai beszélgetést, a Hajszál híjánról 2005/4. számunkban írtunk.)
Egyre markánsabb színházi stílust rajzolnak ki Tóth Miklós nyíregyházi rendezései. Bartha Lajos Szerelem című darabjának színpadi feldolgozása (2002) alapvetően még az árnyalatgazdag realizmus eszközeivel történt, még ha az eredeti darabnál tömörebb, szikárabb, groteszkebb játék is született belőle. Ezután Tóth Miklós színházi kifejezésmódja még inkább a teátrálisabb, a plasztikusabb, egyúttal a groteszkebb kifejezésmód felé ment el. Ezt tükrözte például a 2003-as Oidipusz, amely nemcsak a színházi kifejezésmódban, hanem a darabinterpretációban is számos izgalmas momentumot tartalmazott. (Az előadásról a 2003/6. számunkban részletes elemzést közöltünk.) Tóth Miklós újabb nyíregyházi munkái is egyfajta szikár, de belső feszültségekkel teli teatralitás változatait jelzik. A szecsuáni jólélek (2005) szinte eszköztelenül: markáns térformákkal, erős zenei hatásokkal, plasztikus jelenetszervezéssel meséli el nagyon világosan és pontosan a Brecht-darab történetét. Az idei Liliom még markánsabban él a sűrítés eszközeivel: már maga a másféle órásra húzott szövegkönyv is egyfajta szikár játékot indukál. Ebben a felfogásban úgy hat Molnár Ferenc darabja, mintha egy Fassbinder-film forgatókönyve lenne: ugyan minden szereplő életét feldúlja a szenvedély, de erről csak hűvös szkepszissel, lefojtott távolságtartással tudnak megnyilatkozni. Amiről Molnár Ferenc szecessziós érzelgősséggel beszélt, nevezetesen arról, hogy vannak emberek, akik nem urai az érzelmeiknek, így tragikus kiszolgáltatottjai a külvilág kíméletlen mechanizmusainak, azt Tóth Miklós rendezése korszerű színházi nyelven fogalmazza meg, amely nemcsak a vizualitásnak és a zeneiségnek enged nagyobb teret, hanem a színészi játékot is szikárabb, egyúttal intenzívebb kifejezésmód felé irányítja.
Némileg rokon ezzel a törekvéssel Koltai M. Gábor szándéka is, amely idei nyíregyházi rendezéséből, az Amalfi hercegnőből rajzolódik ki. Az előadás bevezető jelenetei egyértelművé teszik, hogy egyfajta vizuális fogalmazásmódra törekszik a rendező. Állóképekkel, megmerevített tablókkal kezdődik a játék. A színpadon különböző beállításokban látható szereplőknek mindig csak egy-egy csoportja mozdul meg, azok, akik az adott jelenet résztvevői, a többiek sajátos plasztikus közeget rajzolnak köréjük. Így nemcsak a szituációteremtés hat filmszerűnek (mintha gyors snittekből építkezne a történet), hanem a színészi kifejezés is a sűrítés irányába mozdul el, amelyben minden gesztus külön jelentőséget kap, a kevés mozdulat is intenzív belső tartalmakat jelez. Az előadásnak ez a színpadi kifejezésmódja továbbépül azokban a jelentekben is, amelyek már nem a mozdulatlan tablókra épülnek, hisz a jelenetszervezés képszerűsége továbbra is meghatározó marad.
Teljesen másfajta színházi nyelv jellemzi Bodolay Géza rendezéseit. A kecskeméti direktor nyíregyházi előadásai is úgy hatnak, mintha a darabok ironikus, sőt szarkasztikus kommentárjai lennének. A Bodolay-rendezések tele vannak gegekkel, a humor különféle szintjeit és formáit jelző ötletekkel, de ezek mindig kizökkentenek a történetből, afféle intellektuális távolságot teremtenek vele szemben. Ennek a fogalmazásmódnak markáns példája az Ahogy nektek tetszik, amelyet nemcsak Jacques állandó kiszólásai tagolnak, hanem egy Tereskova-koncertlemez szinte teljes terjedelemben idézett számai is, amelyek igen-igen távoli, sokszoros áttételeket tartalmazó asszociációkon keresztül kapcsolhatók a shakespeare-i történethez. 

Színészek

Többnyire fiatal rendezők újfajta törekvéseinek megjelenésével nemcsak a színházi kifejezésmód változott sokat Nyíregyházán, hanem az a színészgárda is, amely ezt megvalósítja a színpadon. 
Ezen a téren nagy változást a 2001–2002-es évad jelentett, amikor már nem volt a társulat tagja néhány olyan színész (Csoma Judit, Gazsó György, Szabó Márta, Gados Béla), aki a nyíregyházi színház elmúlt fél évtizedét meghatározta. A következő évadban elszerződött Egyed Attila, majd 2004-ben Varjú Olga is, így a “régi gárdából” valóban kevesen maradtak a színházban. Helyükre fiatalok érkeztek (Chován Gábor, Wéber Kata, Szabó Zoltán, Kasvinszki Attila, Kokics Péter, Sás Péter), akik két év után szintén elszerződtek Nyíregyházáról. Maradt viszont Széles Zita és Kuthy Patrícia, akik egyre fontosabb szerepet játszanak a színház életében. Ugyanakkor a “régi gárda” több  tagja is kiemelkedő rangú művésszé érett Nyíregyházán.
Horváth László Attila – miközben komikus szerepeiben (Fortunato – Chioggiai csetapaté; Corinus – Ahogy nektek tetszik) bátran él karikaturisztikus, groteszk színekkel – drámai szerepeiben egyre letisztultabb játékra, sűrített jelenlétre törekszik. Minimális eszközökkel ér el erős hatásokat. Kun (Vörös bál) az eszme megszállottjaként mintha állandó belső mámorban létezne, amely önkéntelenül sodorja át egy profán, sőt bizarr szenvedéstörténetbe. A Bíboros (Amalfi hercegnő) szinte rezdületlenül válik az adott világ meghatározó figurájává, aki láthatatlan, de megfellebbezhetetlen erőteret teremt maga körül.
Pregitzer Fruzsina, miközben őrzi színészetének érzelem- és árnyalatgazdagságát, egyre visszafogottabb eszközhasználatával izgalmas, talányos figurákat teremt. Janka (Móricz szerelmei) befelé forduló szenvedéllyel éli meg egy asszony tragédiáját. Az Esztrád sokk felesége elveszetten bolyong egy számára mind idegenebb világban. Muskátné (Liliom) kezdeti magabiztossága lassan fordul át az érzelmi kisemmizettség fájdalmas, szótlan bevallásává.
Avass Attila furcsa, sokszor a különcség határát súroló figuráknak ad mély emberi hitelt. Ez Avass színészetének lényege: miközben adottságai révén eleve groteszkké színezi alakjait, halálosan is komolyan veszi mindegyiket. Antrobus Árpádban (Hajszál híján) a kisember bizarr heroizmusát, önáltató tragikomikumát építi fel. Az Esztrád sokk sitteséről a fölényesen uralt helyzetekben bizonyosodik be folyton, hogy örök vesztes. Ferdinánd (Amalfi hercegnő) fenyegető bizalmatlansága a visszájára fordul: mániákus számonkérése az eszelősségbe kergeti.
Horváth Margit külső eszközök helyett belső intenzitással, sűrített, stilizált gesztusokkal mutat fel egy teljes asszonyi sorsot egy néhány perces jelenetben (Mimi – Vörös bál). Adél (Az üvegcipő) és Edith (Kék veréb) is markáns egyéniségeknek tűnnek, akik minél teljesebben akarják uralni az életet, annál inkább a kiszolgáltatottjaivá válnak.
Kuthy Patrícia energikus, mozgékony, elszánt figurákat teremt, akiket néha még a józanság határain is átkerget a belső lendületük. Rosalinda (Ahogy nektek tetszik) kétes játékba kezd egy kétes értékrendű világban. Sukie-t (Eastwicki boszorkányok) a kíváncsisága csalja egy olyan csapdába, amelyből szinte képtelenség kiszabadulni.
Széles Zita egyre inkább belső intenzitássá transzponálja energiáit. Alex (Eastwicki boszorkányok) még vehemens életszeretettel veti bele magát a világba. Viszont a Hercegnőt (Amalfi hercegnő) lefojtott szenvedélyek, rezzenéstelen elszántságok irányítják. Sen Te/Sui Ta (A szecsuáni jólélek) kettős főszerepében viszont a visszafogott fájdalom és a markáns számonkérés kontrasztját teremti meg. Ugyanakkor rendkívül emlékezetes Széles Zita az Esztrád sokk flúgos vendégének epizódszerepében.    
A társulat új tagjai közül fontos szerep jut Gáspár Tibornak és Fazekas Istvánnak. Gáspár erős figurákat teremt, akik maguk köré igyekeznek rendezni mindent, de végeredményben mégis veszteseknek bizonyulnak (Sipos – Az üvegcipő; Móricz – Móricz szerelmei; Daryll – Eastwicki boszorkányok). Fazekas ironikus, szarkasztikus figurákat játszik. Jacques (Ahogy nektek tetszik) csak fölényes kívülállóként kommentálja mások hiábavaló játékait. Bosola (Amalfi hercegnő) afféle sötét tükörként magába fogadja, majd mások ellen visszafordítja azt a gonoszságot, amely a világot uralja. A romlás okának szerepét játssza, miközben maga is csak okozat.  

 

 

A nyíregyházi Móricz Zsigmond Színház bemutatói
a színház átépítése óta

2001–2002

Nagyszínpad
Shakespeare: Szentivánéji álom (rendező: Tasnádi Csaba), 2001
Szigeti József–Kovács Kristóf: A vén bakancsos és fia, a huszár (rendező: Simon Balázs), 2001
Dés–Geszti–Békés: A dzsungel könyve (rendező-koreográfus: Krámer György), 2001
Óz, a nagy varászló (rendező: Léner András), 2002
Barta Lajos: Szerelem (rendező: Tóth Miklós), 2002
Bohumil Hrabal: Harlekin milliói (rendező: Ivo Krobot), 2002

Krúdy Kamaraszínház
Federico García Lorca: Vérnász (rendező Forgács Péter), 2001
Stephen Poliakoff: A természet lágy ölén (rendező: Lendvai Zoltán), 2002

2002–2003

Nagyszínpad
Alfonso Paso: Hazudj inkább, kedvesem! (rendező: Tóth Miklós), 2002
Szákás Tóth Péter: Mihasznák (rendező: Szákás Tóth Péter) 2002
Dosztojevszkij: Ördögök (rendező: Lendvai Zoltán), 2002
Fenyő Miklós–Tasnádi István: Made in Hungária (rendező: Tasnádi Csaba), 2002
Presser–Sztevanovity–Horváth: A padlás (rendező-koreográfus: Krámer György),  2003
William Shakespeare: Vízkereszt, vagy amit akartok (rendező: Novák Eszter), 2003
Ivan Kušan: Galócza (rendező: Tasnádi Csaba), 2003

Krúdy Kamaraszínház
Németh Ákos: Autótolvajok (rendező: Szákás Tóth Péter), 2002
Kovács Kristóf: Kék veréb (rendező: Tucker András), 2002
Barbárok (koreográfus: Horváth Csaba), 2002
Szophoklész: Oidipusz (rendező: Tóth Miklós), 2003

2003–2004

Nagyszínpad
Móricz–Kocsák–Miklós: Légy jó mindhalálig (rendező: Horváth Patrícia), 2003
Beaumarchais: Figaró házassága (rendező: Tóth Miklós), 2003
Fierstein–Herman: Őrült nők ketrece (rendező: Tasnádi Csaba), 2003
Csehov: Platonov (rendező: Ivo Krobot), 2004
Szélkötő Kalamona (rendező: Lendvai Zoltán), 2004
Molnár Ferenc: Az üvegcipő (rendező: Tasnádi Csaba, 2004)

Krúdy Kamaraszínház
Joanna Laurens: Három madár (rendező: Forgács Péter), 2003
Szindbád (koreográfus: Horváth Csaba), 2003
Urs Widmer: Top dogs (rendező: Koltai M. Gábor), 2003
Szophoklész: Antigoné (rendező: Honti György), 2003

2004–2005

Nagyszínpad
Zerkovitz–Szilágyi–Harmath: Csókos asszony (rendező: Horváth Patrícia), 2004
Tamási Áron: Búbos vitéz (rendező: Tóth Miklós), 2004
Goldoni: Chioggiai csetepaté (rendező: Koltai M. Gábor), 2004
Gyárfás Miklós: Tanulmány a nőkről (rendező: Tasnádi Csaba), 2004
La Fontaine: A holló és a róka, avagy a születésnapi próba (rendező: Paál Gergely), 2005
Shakespeare: Szeget szeggel (rendező: Bodolay Géza), 2005
Brecht: A szecsuáni jólélek (rendező: Tóth Miklós), 2005

Krúdy Kamaraszínház
M vagy mégsem (rendező: Bodó Viktor), 2004 
Thornton Wilder: Hajszál híján (rendező: Forgács Péter), 2005
Forgách András: Móricz szerelmei (rendező: Lendvai Zoltán), 2005

2005–2006

Nagyszínpad
Kormos István: Vackor (rendező: Horváth Patrícia), 2005
Németh Ákos: Vörös bál (rendező: Telihay Péter), 2005
Shakespeare: Ahogy nektek tetszik (rendező: Bodolay Géza), 2005
Tasnádi István: Rovarok (rendező: Tasnádi Csaba), 2006 
Bábabukra (rendező: Szívós Károly), 2006
Csajkovszkij: Diótörő (koreográfus: Egerházi Attila), 2006
Webster: Amalfi hercegnő (rendező: Koltai M. Gábor), 2006
Ray Cooney: Család ellen nincs orvosság (rendező: Lendvai Zoltán) 2006

Krúdy Kamaraszínház
Updike: Eastwicki boszorkányok (rendező: Tasnádi Csaba), 2005
Manuel Buňo: Esztrád sokk (rendező: Bodó Viktor), 2006
Molnár Ferenc: Liliom (rendező: Tóth Miklós), 2006

08. 08. 7. | Nyomtatás |