Ez itt az életünk

– Idén lesz 25 éves a nyíregyházi színház. Te hány évet töltöttél ebből itt?
– 19-et.
– Ez elég hosszú időnek tűnik.
– Mindig olyan gyorsan teltek el az évadok, hogy nem volt időm igazán belegondolni ebbe.
– És hogy kerültél Nyíregyházára?
– Nem végeztem főiskolát, Szolnokon kezdtem a pályát Paál Istinél csoportos szereplőként. 1981-től öt éven át dolgoztam ott, de többnyire kifejezetten rosszul éreztem magam. Afféle 22-es csapdájában vergődtem: elkezdtem nagyobb szerepeket is kapni, de csak módjával, ettől nem éreztem jól magam, talán nem is játszottam jól, így kevesebb szerepet is kaptam. Ekkor mondta Schwajda, hogy próbáljam meg valahol máshol folytatni a pályát. Ezzel tette nekem a legtöbb jót. Egy ismerősöm – miután megtudta, hogy nincs munkám – szólt Léner Péternek, az akkori nyíregyházi igazgatónak, aki azt mondta, hogy épp van egy szabad helye, mert felvettek valakit a főiskolára. Így találkoztunk, és azóta itt vagyok.
– Mi változott a nyíregyházi színházban az elmúlt 19 évben?
– Igazából egyre nyitottabb lett a színház, bátrabb, kísérletező szándékú. Fokozatosan áttolódott a hangsúly a műhelymunkára. Nem véletlenül voltak mindig is a kamaraelőadásaink a híresebbek. Ebből próbáltunk erényt kovácsolni, egyre inkább a stúdióban megjelenő értékeket forszíroztuk. Így lettek fontosak Csikos Sándor igazgatása, Schlanger András művészeti vezetése alatt a Krobot-rendezések. Más hangsúlyokkal ez folytatódott Verebes igazgatása alatt a Szász János-előadásokban. Azóta is a kamarában folynak azok a munkák, amelyek egyrészt további lendületet tudnak vinni a nyíregyházi színház életébe, másrészt az eddig elért szellemi szintet is megerősítik.
– Más vidéki színházakhoz képest Nyíregyháza egyfajta művészszínházi törekvést is felvállal.
– Erre céloztam én is.
– Ez melyik direktor bátorságán múlt?
– Már Léner alatt történtek lépések ebbe az irányba, hiszen Krobotot először ő hívta ide. Szagot kapott a társulat, szívesen ment ebbe az irányba. És mint a hógolyót, egyre vastagítva, szépen gördítettük magunk előtt ezeket az előadásokat.
– És ezt a művészszínházi karaktert hogyan sikerült elfogadtatni a várossal?
– Fokozatosan. Emlékszem, hogy az első előadás, ami híressé tette ezt a színházat, egy Krobot-rendezés volt: az Őfensége pincére voltam. Még az avignoni fesztiválra is kijutott vele. Itt a városban 13-szor ment, ami a szokásos bérletszámnak felel meg. Már három éve játszottuk Pesten a Katonában és a Tháliában, illetve az országban többfelé is, lement belőle még 40 előadás, amikor Nyíregyházán is egy kicsit jobban felfigyeltek rá. Efféle kölcsönhatások folyamatosan erősítik egymást. Amikor például a szintén Krobot rendezte Ivanovot leadta a magyar tévé, akkor többen mondták, hogy ha tudták volna, hogy ez ennyire jó előadás, akkor ők is eljöttek volna megnézni.
– A nyíregyházi színházról úgy tartjaa  szakma, hogy itt egy jó társulat létezik. Te érzékelted, hogy ez miképp alakult ki?
– Amikor idejöttem, akkor már jó társulat működött itt. Hogy mitől alakult ki, nem tudom, de a mai napig megmaradt, átöröklődik a különböző „nemzedékekre”, mint egy jó iskola szellemisége.
– Pedig közben nemcsak az igazgatók változtak, de a színészgárda is kicserélődött.
– De mindig kialakult egy mag, akik továbbadták.
– Mitől jó ez a társulat?
– Nagyon érzékenyen figyelnek egymásra az emberek. Szeretetteljesen hangoldónak egymásra. Ez nem túlzás. A személyes érdekek valahogy mindig alárendelődnek a közös céloknak, pedig nincs kimondva, hogy mindig a társulat az első. Egész egyszerűen automatikusan ezzel törődik mindenki. Meggyőződésem – nem tudom ki írta le –, hogy a társulat erkölcsi kategória.
– Ebből a mentalitásból elve jobb előadások születhetnek, vagy ehhez külön erőfeszítésekre is szükség van azért?
– Természetesen külön erőfeszítések szükségesek, de ahhoz, hogy egy előadás igazán elemelkedjen, elengedhetetlen, hogy a háttérben egy ilyen tartású társulat működjön. Ez a közszellem szükséges ahhoz, hogy át tudjon lépni egy másik dimenzióba az előadás. Tudod, olyan ez, mint mikor az ember átlépi a saját árnyékát.
– Az itt töltött 19 évad alatt csoportos szereplőből kiemelkedő súlyú színésszé váltál. Hogy történt mindez?
– A fordulópontokat nem igazán tudom tetten érni, csak utólag éreztem mindig, hogy valami megtörtént velem. Ekkor vissza lehet keresni, hogy hol is kezdődött… Hogy ki az az öt meghatározó rendező, aki mindezt kigyúrta belőlem?…
– Ki az az öt rendező?
– …Ne legyen ebből sértődés.
– Akkor mondd az öt legfontosabb szerepet, amiben ezek a fordulatok megtörténtek!
– Az első ilyen fontos fordulópont az Őfensége pincére volt 1987-ben. A következő Doszjoveszkij Férj az ágy alatt „címszerepe” volt 1997-ben. Ezt követte a Ványa bácsi Asztrov doktora 98-ban. Közben voltak nekem nagyon kedves könnyebb szerepeim is, mint például a Bolha a fülbe Camille Chandebise 93-ban vagy az Őrült nők ketrece Albinja 2003-ban. Valószínűleg jó időben kaphattak el ezek a szerepek, illetve rendezők engem, mert sokszor megesik az emberrel az is, hogy kap egy nagyon jó szerepet, ami mellett mégis úgy megy el, mintha semmi nem történt volna vele. Pedig mindent elkövetek érte, csak egész egyszerűen nem történik meg velem a dolog. Közben az ember magánélete is hullámzik, vannak mélypontok és a nagyon jó időszakok. Megrág és kiköp a sors. Ezek az élmények azonban mind halmozódnak bennem, míg egyszercsak eltalál egy olyan szerep, amiben ez mind össze tud állni. Nagyon szép dolog a színház, szolgálni a nézőket, építeni a kultúrát, de az ember eközben alapvetően mégis csak a saját életének az értelmét is próbálja keresni. Én is keresem önmagam határait, hogy mikor tudom a saját árnyékomat átlépni. Ebben a folyamatban nagyon fontos lépcsőfok volt most az Amalfi hercegnő Bíborosa.
– Pedig ez nem tűnik elve jó szerepnek.
– Talán nem jó szerep, csak nehéz. Valóban nem igazán látványos és hálás feladat. De dramaturgiailag súlyos és fontos. Színészileg inkább a szürke eminenciás szerepköréhez hasonlítható, végeznie kell a dolgát, mert nagyon fontos a jelenléte. Nem tudom, hogy mennyire derül ki, de bennem most nagyon nagy teret töltött ki ez a szerep. Egyik előadáson előfordult például velem, hogy az utolsó képben, amikor már haldoklik mindenki körülöttem, sőt én magam is, akkor egészen tapinthatóan éreztem azt, hogy meddig tart az élet. És kinéztem belőle, hogy hova fogok menni. Ez olyan megdöbbentően borzongató élmény volt, ami nem minden nap éri az embert.
– Saját léted értelmének kereséséhez elég jó terepet kínál-e egy vidéki színház, ahol bemutató bemutatót ér, s négy-öt szerepet biztosan el kell játszanod egy évadban? Összhangba kerülhet-e egymással az, amiért csinálod és amilyen lehetőségek között csinálod a színházat?
– Nagyon sokszor nincs összhangban a kettő egymással, de ebben a színházban – úgy érzem –, mégiscsak az egyensúly felé billen a mérleg. Az ellen nem tudok tenni, hogy a színházak milyen struktúrákban és milyen üzemmenetben dolgoznak. Most, hogy betöltöttem a negyvenet, már csak évi három-négy szerepet szoktam játszani, és ez elég is. Jobbára olyan szerepeket, amelyeket kedvelek is, amik nem minősülnek pusztán munkának. Igyekszem minden szereppel úgy bánni, hogy ne minősüljön annak. Nem vagyok gép, tehát van olyan feladat is, amiről kiderül, hogy nem tudom szeretni, de azt a luxust nem engedem meg magamnak, hogy elkezdjem utálni, mert akkor szenvedéssé válik a dolog. Közben születnek nagyon szép dolgok is. Jó esetben kétévente játszom el olyan szerepeket, amelyből megint három évig tudok táplálkozni. Mert a jó szerepek nemcsak elvesznek a színészből, hanem vissza is adnak neki. Egyszer, amikor nagyon elkeseredett voltam, akkor azt mondtam, hogy állj meg Laci, és gondolkodj: igazából ha fizetned kéne érte, te akkor is ezt csinálnád.
– Elég figyelmet kaptak itt vidéken azok a találkozásaid, amelyekből jelentős alakítások születtek?
– Hazudnék, ha azt mondanám, hogy igen. Csak néhányan tudnak róluk, csak én tudom magamról, de jól esne a hiúságomnak, ha egy kicsit több simogatást kapnék. De már elmúlt belőlem a keserűség. Ha öt-hat évvel ezelőtt kérdezed ugyanezt, akkor nagyon bosszankodtam volna miatta. Most meg azt mondom, én itt és ezt teszem az életemmel. Vége van már annak a periódusnak, amikor azt éreztem, hogy szűk az itteni tér, és menni akartam bárhová, váltani, változni. Ez egy igen jó színház, és jobb színházba nem hívtak. Egy kevésbé jó színházba meg dőreség lett volna elmenni. Szeretem ezt a várost, ezt a légkört, ami ezt a színházat jellemzi.


Pregitzer Fruzsina

– Te mennyi idő töltöttél Nyíregyházán?
– Már tizenhatodik évemet élem itt. Azért fogalmazok így, mert az alatt a három év alatt is itt voltam otthon, amikor a kisfiunk született, itt, Nyíregyházán.
– És mi hozott 16 évvel ezelőtt ide?
– Csak az, hogy ne legyek Pesten. Az akkori Nemzetiben azt éreztem, ha tovább maradok, végképp elhiszem magamról mindazt, amit mondanak szakmailag  rólam: hogy bizonyos szerepeket játszhatok csak el.16 éve azt éreztem, hogy muszáj lépnem, ha kezdeni akarok valamit a szakmával – másképp.
– És miért pont Nyíregyházára „menekültél”?
– Semmiféle céltudatosság nem volt benne. Schlanger András jutott az eszünkbe egy barátommal, amikor azt olvastuk, hogy Nyíregyházán új igazgatót keresnek. Megkérdeztük tőle, pályázik-e, mert mi vele mennénk. Aztán három hét múlva András elém tette a szerződést, hogy ugyan nem igazgató lett, hanem művészeti vezető, de azért menjek.
– És ki lett az igazgató?
– Csíkos Sándor. 1990-től 93-ig ők irányították a színházat. És én meg, Istennek hála, megszoktam, és nem szöktem meg. Utólag is nagyon fontos hozzátennem, hogy Pesten azért nem voltam nagyon mellőzött helyzetben, a Berényi Gábor  vezette Játékszínben jókat és sokat játszhattam, odafigyeltek rám. Rendszeresen rádióztam, szinkronizáltam.
– Más helyzetbe kerültél itt vidéken?
– Máshogy kellett beosztanom az életemet, az időmet, az energiámat, a pénzemet. Átalakultak a kapcsolataim, mert nagyon kevés kitartó barátom bírta, hogy rapszodikusan, ritkán keresem meg őket. Tudomásul kellett vennem, hogy van, amikor operettet vagy musicalt, van, amikor népszínművet vagy gyerekdarabot kell játszani. Máskor meg formát bontunk: az akkor nagyon lila Zsótért, Gaál Erzsit, másokat. Ilyen, totális színészetre Pesten nem volt lehetőségem. Nagyon tetszett, és remélem, sokat változtatott rajtam.
– Pesti voltál. Most már nyíregyházi vagy?
– Nyíregyházibb vagyok, mint amennyire pesti. Úgy érzem, befogadott a város. Amikor a piacon az idős néni megfogja a kezem, hogy „én nagyon sajnáltam a művésznőt”, akkor tudom, hogy bukás volt, nem tetszett a darabunk, de szeret, és megértő. Budapesten, annak idején, ahogy emlékszem, egymásnak játszottunk, a sajtónak, a szakmának, ott nem volt efféle élő kapcsolat a közönségünkkel. Így itt másfajta tudatossággal, felelősséggel megy fel az ember a színpadra.
– Ez azt is jelenti, hogy teljesen másfajta létezésmódot jelent vidéki színésznek lenni?
– Egészen más. És nagyon elkeseredett vagyok, hogy akik az ország színházi életét szervezik, irányítják,  régóta nem veszik figyelembe, hogy a vidéki színészek mennyire más feladatokat látnak el. Évek óta figyelem, hogy kitüntetésekkor jó, ha egy vidéki színész a Jászai-díjig eljut. És nincsenek vidéki érdemes vagy kiváló művészek, a Kossuth-díjasokról vagy a Nemzet Színészeiről nem is beszélve.
– A munka is más vidéken?
– Persze. Pesten, a mostani életemhez képest alig próbáltunk. Tíztől kettőig bent voltunk a színházban, de már közben is sokszor izgultam, időben odérhessek a rádióba, szinkronba. Itt, Nyíregyházán, amikor tíz évig színészházban laktam, bárkihez becsöngethettem, és hozzám is bárki bejöhetett. Ebben az összezárt világban, ahol a színházon kívül alig van valami, másképp és sokkal több közünk van egymáshoz. Együtt élünk a tájbuszon, a büfében, tudunk egymás örömeiről, bánatairól. Így másképp is nézünk a másik szemébe a színpadon, másképp rezdülünk. A nyíregyházi társulatban az egymásra való odafigyelés mindig jó hírű volt.
– Változott a nyíregyházi színház karaktere, arculata az elmúlt másfél évtizedben?
– Természetesen. Hálátlan, nehéz időszak volt, amikor 1990-ben Csíkos Sanyi és Schlanger átvette a vezetést, mert akkor változott meg minden az országban. Az is rányomta a munkánkra a bélyegét, hogy az előző igazgató, Léner Péter vezette rendszerrel szemben Sanyiék mást akartak. Gaál Erzsi, Zsótér, Krobot, Schlanger, Lendvai rendezett fontos előadásokat. Aztán 1993-ban jött Verebes. Akkorra nagyon sokszínű, erős társulat lettünk, rengeteget tanulhattunk egymástól, hatottunk egymásra. Nagyon jó szerepeket játszottam el, amiken keresztül fejlődhet az ember, szembesül színészetével. Akkoriban tudatosult bennem sok minden szakmailag, Verebesnek nagyon sokat köszönök, ahogy veszélyeimre figyelmeztetett, ahogy a lényegre vezetett a próbákon, ahogy azt érezhettem, fejlődöm. Aztán István elfáradt, elment. Tasnádi Csabára kíváncsi volt a közönség, korábban több előadást is sikerre vitt nálunk. Nagyon nagy és jó ötletként született meg Csabának köszönhetően a VIDOR fesztivál, ami már régóta országos jelentőségű, nemcsak színházi, de zenés programokkal, vetítésekkel, performance-okkal. No, és milyen dolog, hogy már előtte lázban ég a város, a környék, és  hajnalban fél 5-kor elkezdenek kempingszékekkel felszerelkezve jegyekért sorbaállni, -ülni, hogy bejuthassanak. Van ilyen Pesten? Visszatérve Tasnádira, azt megelőzően, és azóta is folyamatosan kapunk elismeréseket, kitüntetéseket produkcióinkra, alakításainkra.
– Kik azok a rendezők, akik manapság meghatározzák a nyíregyházi színház arculatát?
– Korábban is szokás volt, hogy nálunk diplomáznak rendezőhallgatók, mint tette Lendvai Zoli vagy éppen Tasnádi Csaba, Bagossy László. És ez jó, mert másképp veszi igénybe az ember lelki-fizikai energiáit Forgács Péter, Bodó Viktor, Koltai M.Gábor vagy Tóth Miklós. Más-más ízléssel, vérmérséklettel igyekeznek minket próbára tenni. Változó kedvvel, energiával reagálok, ahogy megérintenek, de végül is nagyszerű, hogy ilyen sokféleségben élhetünk, hogy nem hagynak modorossá válni. Egyáltalán az a jó, hogy nem a pályától már nem sokat akaró rendezőkkel dolgozunk, hanem fiatal, mániákusan újat akarókkal
– Saját pályád alakulása szempontjából mely előadásokat tartasz fontosnak az elmúlt 16 évből?
– A Kicsengetést 1994-ben, ami kegyelem és ajándék volt mindannyiunknak, akik benne lehettünk. Nagyon szerettem a Bagossy László rendezte Nórát 1995-ben. Volt egy Remenyik-bemutatónk, a Vén Európa Hotel 1997-ben, ami nagyon izgalmas volt, nekem fontos előadás. Aztán a Mohácsi rendezte Krétakör 98-ban, épp az átmeneti időszakban: még Verebes idején készült el, de Tasnádi lett az igazgató, amikor a győri színházi találkozón olyan sok kitüntetést kaptunk az előadással. Mohácsival nem volt felhőtlen a kapcsolatom, de tettem a dolgom, és az előadásunk szerintem szép és fontos mozzanata lett ennek a mai színházi kornak, amihez, remélem, én is hozzátettem valamit. Fontos előadás volt számomra a Cselédek, Forgács Péter vizsgarendezése 2001-ben. Aztán a Tasnádi rendezte Halleluja volt nagyon kedves nekem. Tavaly Lendvai Zoli vitte színre a Móricz szerelmeit, abban nagyon jó volt játszani Gáspár Tibivel. Az idén a Liliom Muskátnéját alakíthattam, Tóth Miklós rendezett nálunk,  egy nagyon meghúzott, így nagyon szikár előadást. Vitatkoztam és küzdöttem, igaz, de végül elfogadtam Miklós érveit, és hittem benne.
– Úgy láttam, hogy a Bodó Viktor rendezte Esztrád sokkban nem érezted jól magad.
– Bodó Viktorra teljesen nyitott voltam, bármivel is riogattak. Nagyon tehetséges fiatal, jól ad instrukciót, izgalmas dolgok jutnak az eszébe helyzetekről, állapotokról. De az Esztrád sokk előadásunkban, azt éreztem, hogy egy ponton Viktor elveszítette a kíváncsiságát a figurám iránt. Én szerettem volna a többi figurához hasonlóan aktívan részt venni az eseményekben, de Viktor leállított, hogy a figurám nem ilyen. És vártam, hogy ehelyett majd mond valamit, merre vigyem. Végül a bemutatóra azt éreztem, hogyha kisétálnék az előadásból, a kutya nem venné észre. Ez rémes érzés a színésznek. Mert hát csakis azért játszunk végeredményben, hogy észrevegyenek... Aztán az egyik előadáson eszembe jutott: mi lenne, ha meghalna Anett-figurám a folyamatban. Aki egyébként semmilyen aktivitást nem mutat, alig reagálja a dolgokat, csak blokkolják a sokkok. Amikor Pesten a Vidéki Színházak Találkozójára vittük az előadást, kipróbáltuk az ötletet. Akkor éreztem azt, hogy így kerek a figurám sorsa. Azóta többször csináltuk az előadást Nyíregyházán, igazi zavar van a nézőkben, mert a tapsrend alatt is halottként heverek oldalt, mígcsak el nem mennek.
– Tisztáztuk, hogy miképp kerülté Nyíregyházára. De mi tartott itt?
– Nehézkes ember vagyok. Nehezen váltok helyzetről helyzetbe, kapcsolatból kapcsolatba. Az a rengeteg változás, ami 16 éve zajlik, ebben a közegben ért, ehhez kötöm. Minden fontos dolog, ami nővel történhet, itt esett meg. Itt született a kisfiunk, itt élünk a férjemmel.
És itt tudatosult bennem igazán, hogy miért jó színésznek lenni: nemcsak azért, hogy önmagamat kifejezzem, hogy fejlődjek, hanem azért is, mert értéket kell közvetítenem az embereknek. Fontos volt, hogy felismerhettem: a közönséghez személyes közöm  van, és felelősséggel tartozom neki, mint a kisherceg a rózsájának

Avass Attila

– A nyíregyházi színház huszonöt évéből te mennyit töltöttél itt?
– Tizenhármat.
– Hogy kerültél ide?
– Zalaegerszegen Ruszt Józsefnél kezdtem a pályát, ő vett fel stúdiósnak, és képzett valamelyest mint színészt. De tanított még Barta Mária és Hetényi Pál is. 1985-ben kerültem oda, és miután végigjártam a szamárlétrát, 1991-ben kaptam meg a színész egyet. Majd amikor Verebes István lett a nyíregyházi színház igazgatója, áthívott ide. Ez 1993-ban történt.
– És mi csábított: Verebes vagy Nyíregyháza?
– A menés. A más.  
– Ehhez képest 13 éve itt ülsz Nyíregyházán.
– Ez is menés. Nagyon különböző időszakok voltak itt, iszonyatosan gyönyörű korszakok. És mindegyik „menés” volt. A színész az színész. Neki mindent meg kell tudnia csinálnia minden este. Ehhez képest lényegtelen, hogy fölötte milyen fellegek szállnak, jobbra-balra, magasan… Igazándiból ezért maradtam. Vannak ügyes, helyezkedő színészek, és vannak, akik teszik a dolgukat. Most mintha kicsit elfeledkeztünk volna arról, hogy miért is csinálunk színházat. Azért, hogy tükröt tartsunk a világnak. Hogy közvetítsünk, alakítsunk valamit azokból az impulzusokból, amik bennünket érnek.
– Zalaegerszeg után milyen volt Nyíregyháza? Más volt a szellemisége?
– Kölyök voltam…
– Azóta nyíregyházi lettél?
– Nem igazán. Most már nehezebb ezt mondani, mert Nyíregyházába valamilyen szinten beleivódtam.
– Van valami szellemisége ennek a városnak?
– Minden városnak, ahol színház működik, van valamiféle karakterizálható szellemisége. Ez húzza, mozgatja, inspirálja magát a színházat is.
– A Verebes-korszakban  a nyíregyházi színház országos jelentőségű művészszínház lett. A város igényelte ezt, vagy Verebes hajtotta ki?
– Furcsa kérdések ezek. Ez nem így működött. Itt volt István, és dolgoztunk. Ennyi volt az egész. És nagyon szépen működött a színház, amíg István el nem fáradt, és másfele nem indult.
– Melyek voltak a legfontosabb szerepeid az elmúlt 13 évben?
– Nem szívesen emelnék ki bármit is. Szerintem minden szerep jó szerep. Mindegyiket tőlem telhetően a lehető legjobban próbálom megcsinálni. Nem az a lényeg, hogy milyen szerepeket  játszottam el, hanem az, hogy mit tudtam adni az aznap esti közönségnek. A színháznak szerintem ez a lényege.
– A nyíregyházi színház kapcsán sokszor szóba kerül a társulat…
– Ez egy jó társulat. Szeretjük és elfogadjuk egymást az összes hülyeségeinkkel együtt. A közös ügyekért dolgozunk. Ez ennyire egyszerű.
– Tegnap a Novák Eszter rendezte Negyedik kapuban játszottál, amit nagyrészt egy másik társulattal készítettél…
– Te voltál már úgy, hogy van egy gyönyörű barátnőd, és mégis megtetszik egy másik lány is?
– Férfiemberrel előfordulhat az ilyesmi.
– Ennyi történt a Negyedik kapu esetében is.
– Csak az a kérdés, hogy sor kerül-e szakításra a másik miatt.
– Ezt az élet mondja meg. A helyzet, a jövő. Ez pedig kiszámíthatatlan. Akárhogy is gondoljuk, bármi megtörténhet velünk. Ez a varázsa az életünknek.
– Változott valamit a különböző korszakokban a nyíregyházi társulat szellemisége?
– Természetesen változott, ahogy cserélődtek a színészek. De ez lényegtelen, mert egy társulat is él, változik, alakul. De egy dolog változatlan maradt, és szerintem Nyíregyházának ez az alapvető lényege: ha felmegyünk a színpadra, akkor teljes súlyunkkal, felelősségünkkel ott vagyunk. Nincs mese, ebből nem engedhetünk.
– Sokféle rendezővel dolgoztok, akik nagyon különböző előadásokat csinálnak. Gondolom mindenkihez másként kell viszonyulni.
– Ez alapvető színházi intelligencia kérdése. Aztán hogy miképp találjuk meg egymással a hangot, ez minden egyes rendezővel külön játék eredménye. Szerintem nincs rossz rendező. Megoldhatatlan helyzetek vannak. Meg felkészületlen rendezők vannak. De ha van egy jó csapat, akkor sok mindent meg lehet oldani.
– A sokféle rendező munkájából kirajzolódik a nyíregyházi színház karaktere?
– Nem. Éppen hogy a sokféleségében ragadható meg a lényege.
– A Verebes-korszakban egy kicsit egységesebb képet mutatott a színház.
– Természetesen. István erősen rányomta a bélyegét mindenre. Az történt, amit ő gondolt, kívánt, akart. Ez a mostani helyzet sokkal szabadabb. Csaba pont a sokféleségre nyitott.
– Azt mondtad, hogy minden szerep jó szerep. De biztos vannak olyan figurák, akiknek a megteremtéséért többet kell dolgozni, és olyanok is, akik könnyebben megszületnek. Ez mitől függ?
– Leginkább a darabtól. De végeredményben mindegyik szerepet úgy kell megoldani, mintha könnyedén született volna meg. Például a Bodó-darabban a sittes könnyen adta magát. Az Amalfiban viszont meg kellett dolgozni bizonyos megoldásokért. De a közönség ott ül lent, és nekik estéről estére ugyanazt kell kapniuk.
– Más létezési formát jelent vidéki színésznek lenni?
– Nem. A színész az mindenhol színész.
– Azaz nincs semmi sajátos abban, hogy egy vidéki színházban töltöttél el 13 évet?
– Nincs. Ráadásul nekem ez az életem, akárhogy is vesszük.
– És úgy érzed, hogy amit Nyíregyházán csináltál, az elég figyelmet, elismerést kapott?
– Igen. Amit itt kapok, az nekem nagyon fontos.
– A helyi közönségtől?
– Igen.
– És a szakmától, országosan?
– Ha bemegyek itt egy előadásra, és ott ül hatszáz néző, akkor nekik kell játszanom. Ha a POSZT-on megyek be egy előadásra, akkor is az aznapi közönség a fontos. Az az este, az a pillanat számít. Ez a színház lényege, és nem az, hogy ki mit gondol előtte róla, mit írnak utána róla. Mit számít az, hogy ki mit ír, hova, kinek? Az a pillanat fontos, amikor megszületik az élmény. Ha ez ember ügyesen kufárkodik a tehetségével, akkor megszületik.

Széles Zita

– Mióta játszol Nyíregyházán?
– Ez az ötödik évadom itt.
– Mi hozott ide?
– Csaba. Amikor főiskolás voltam, rengeteg szépet és jót hallottam Nyíregyházáról, az álmaimban szerepelt is ez a színház. Egy évad után, amit Debrecenben töltöttem, hívott Tasnádi Csaba. Sajnos a régi társulatból akkorra már sokan elszerződtek.
– Mit vártál Nyíregyházától?
– Azt, hogy sok mindenben kipróbálhassam magamat, hogy sok izgalmas színésszel találkozzam, akikkel jó együtt dolgozni, akiktől sokat lehet tanulni. Nagyrészt ez meg is valósult.
– Egy vidéki városnak – mondjuk Nyíregyházának – van-e valamiféle szellemisége? Érezhető, hogy mit vár a város a színházától?
– Ez szerintem változó. Talán könnyebb az itteni nézőket megfogni egy zenés előadással. Egy komolyabb produkció híre szájhagyomány útján terjed, és ha a sokadik előadás után jót hallanak róla a nézők, akkor elkezd teltház lenni, de addig kétkedve fogadja a darabot a közönség. Úgy vettem észre, hogy a nyíregyházi nézők nagyon óvatosak. Ugyanakkor egészen más a nagyszínpad és a kamara közönsége. A kamara nézői nyitottabbak az újdonságokra. Ott inkább lehet kísérletezni, új dolgokat kipróbálni. A nagyszínházban ez sokkal nehezebb.
– A nyíregyházi színháznak van valamiféle arculata, ami megkülönbözteti más színházaktól?
– Fővárosi színházakhoz képest egy vidéki színháznak van olyan plusz kötelezettsége, hogy igyekezzen minden műfaji igényt kielégíteni, tragédiától a zenésen át a meséig. Más vidéki színházaktól nem tudom, miben tér el a nyíregyházi. Legendás múltja van. Én már azután a korszak után érkeztem, amikor szakmai díjak áradatát kapta a színház. Ekkor mintha kicsit elfordultak volna a nézők a színháztól, talán mert a régi társulatból hirtelen sokan távoztak. A nyíregyházi nézők ragaszkodnak színészeikhez, ismeretlen arcként nehezebben fogadtak el, tartózkodóbbnak tűntek.
– Ez alatt az öt év alatt nagyon sok szerepet játszottál el itt…
– …Ez nagyon jó.
– De nagyon sokféle rendezővel dolgoztál...
– …Ez is jó.
– …Amiből sokféle előadás született.
– …Ez is nagyon jó.
– Benned a sokfajta előadás sokféle rendezői stílusa hogyan áll össze egységes színészi létté?
– Számomra ez így természetes. Sokkal izgalmasabb egy sokirányú színházi gondolkodásba bekapcsolódni, mint egy egységes szemléletbe belesimulni. Szerencsém van, hogy nagyon sok fiatal rendező dolgozik itt, akikkel könnyedén sikerül együtt gondolkodni. Én minél több dologban szeretném magam kipróbálni, hogy minél sokfélébb lehessek. Ezt tartom izgalmasnak …
– Nyíregyházán legendásan jó társulat működik. Mitől jó ez a társulat?
– Nagyon kíváncsi volt rám mindenki, amikor megérkeztem,. A színészek odafigyelnek egymásra, nyitottak, kíváncsiak, nincsenek rossz beidegződések.
– Miben más a színész munkája, ha egy jó állandó társulatban dolgozik, s nem egy alkalmilag, egy-egy produkcióra összeállt csapatban?
– Szerintem mind a kettőnek megvan a maga varázsa. Abból a szempontból talán könnyebb állandó társulatban játszani, hogy nincs az emberben külön izgalom amiatt, hogy vajon elfogadnak, megszeretnek-e majd a többiek, hogy merek-e felszabadultan játszani, lesz-e időm kibontakozni.  Itt már ilyen küzdelmet nem kell folytatnom magammal.
– Vidéken mást jelent színésznek lenni?
– Nem nagyon dolgoztam még a fővárosban, így nincs összehasonlítási alapom. De szerintem ez egyszerűen csak helyrajzi kérdés. Most vidéken dolgozom, de ennek nem tulajdonítok különösebb jelentőséget.
– Elég szakmai figyelem irányul a vidéki előadásokra?
–Nyíregyháza valóban messze van Pesttől, ide nehezebben jutnak el szakmabeliek előadásokat nézni. Így ritkábban találkozni érdemi véleményekkel az előadásokról, az itt folyó művészi tevékenységről. Ezért aztán a színész is nehezebben tud leszűrni olyan tanulságokat, ami a szakmai munka szempontjából fontosak lehetnének számára.
– A saját pályádra visszatekintve milyen szerepeket tartasz fontosnak?
– Rögtön az elején fontos volt a Forgács Péter rendezte Vérnász, mert akkor ismertek meg. Aztán a következő évben, 2002-ben volt egy nem túl jó írás, A természet lágy ölén, amiből nagyon izgalmas kis előadás született Lendvai Zoltán rendezésében. Novák Eszter Vízkeresztjével még díjat is kaptunk a POSZT-on 2003-ban. Nagyon izgalmas próbálkozás volt a Három madár Fogács Péterrel, és nagyon szerettem a Hajszál híjánt, szintén Forgács. Fontos volt most ez a Bodó-darab, amiben számomra külön izgalmat jelentett, hogy pár nappal a bemutató előtt kerültem bele az előadásba.
–  Hogy derült ki néhány nappal a bemutató előtt, hogy hiányzik még egy szereplő a darabból?
– Gondolom Viktornak folyamatosan alakult a fejében a történet, és egyszer csak oda jutott, hogy jó lenne, ha feltűnne Avi múltjából egy lány, akivel „valami nem stimmel”.
– Improvizációkkal dolgoztatok. Mi az, amit te csináltál meg a figurából?
– Valahogy felesben csináltuk Viktorral. Ő mondott valamit a figuráról, amire én csináltam valami szösszenetet, amire ő reagált, ebből nekem is eszembe jutott valami… Szóval izgalmas oda-visza mérkőzést játszottunk.
– Az Amalfi fontos szereped volt?
– Abszolúte. De még előtte volt egy Szecsuáni-előadás, ennyit még életben nem voltam színpadon mint ebben a kettős főszerepben. Az előadások nagy tanulsága számomra, hogy ha az embernek célja van színpadon, ha el akar valamit mondani, meg akar valamit mutatni, akkor tulajdonképpen majdnem mindenre nyitottak a nézők. Ha meg tudom őket fogni, akkor ők kíváncsiak lesznek mindenre, amit el akarok érni velük. A későbbiekben az Amalfiban – ami egy igen szép szerep – igyekeztem a Szecsuániban tanultakat felhasználni, merészebben játszani a nézőkkel, a figyelmükkel.
– Azt mondtad az Amalfira, hogy szép szerep. Mitől szép egy szerep?
– Nem a terjedelme miatt. Szerintem minden bonyolult szerep szép. Igazán attól izgalmas, hogy sokféleképen lehet megcsinálni. Talán változom én magam is, mint Amalfi hercegnő. Újabb és újabb kérdéseket teszek föl magamnak minden előadás után…
– Hol dől el, hogy jó alakítás születik-e egy-egy fealadatból?
– Ez változó. Hogy hol dől el, azt nem tudom, de a cél mindig az.
– Azt Amalfiban mikor dőlt el?
– Hogy jó szerep, az már olvasva eldőlt. Aztán mikor elkezdünk próbálni, akkor nagyon furcsa volt, hogy minden egyes nekifutásra egészen más dolgok jöttek ki belőlem, sok játéklehetőség van a figurával, de ahogy haladt az idő. lassan el kellett dönteni, hogy pontosan milyen legyen a figura.
– Nagyon fontos szerepeket soroltál. Ezeket hányszor lehet Nyíregyházán játszani.
– Eddig 13 vagy 14 előadás volt az Amalfiból.
– A Szecsuániból gondolom ugyanennyi.
– Nem, az ifjúsági bérletben is ment, így többször játszottuk.
– Egy itteni előadás létrehozása azonban ugyanannyi munka, mintha ötvenszer játszanátok?
– Ez így van, valóban jó lenne minden előadásnak minden szempontból a végére járni.
– Miért maradtál Nyíregyházán.
– Egyrészt azért, mert jókat játszom, amiből a legtöbbet lehet tanulni. De nem is nagyom kapkodnak szét más színházak. Ráadásul van itt nekem kedvesem is... Ez összetett kérdés. Most még úgy érzem, hogy még mindig nagyon sokat tanulok az itteni munkákból.

Kuthy Patrícia

– Hány éve vagy nyíregyházi színész?
– Ez az ötödik évadom itt.
– Mi hozott ide? Miért Nyíregyházát választottad?
– Nagyon egyszerű történet. Amikor negyedéves voltam a főiskolán, akkor dolgoztam a Pál utcai fiúkban Tasnádi Csabával. Megkérdezte, hogy nincs-e kedvem ide jönni. Nagyon örültem a felkérésének, mert előtte sokat hallottam a nyíregyházi színházról, és nagyon kíváncsi voltam, hogy milyen is ez a társulat.
– A legenda és a valóság hogyan találkozott?
– Azt tapasztaltam, hogy a társulat valóban olyan, mint amiket hallottam róluk. Tárt karokkal fogadtak, pedig nem is ismertek, nem tudhatták, hogy milyen vagyok, akár emberileg, akár szakmailag, mégis bizalmat adtak. Ez azóta is így van, tehát nem bántam meg, hogy idejöttem.
– Maga a város milyen? Van valamilyen arculata, szellemisége?
– Annyit érzékelek, hogy nagyon szeretik a nyíregyháziak a színházat. Odafigyelnek rá, hogy milyen előadások vannak, és van is róla véleményük. Hogy milyen arculata van a városnak, azt nem feltétlenül érzékelem, mert nagyrészt itt élek bent a színházban…
– És azt lehet érzékelni, hogy milyen színházat szeretnének a nyíregyháziak?
– Ez változó. A nagy többség inkább a szórakoztató, zenés előadásokat kedveli, viszont vannak olyan rétegek, amelyek kifejezetten a kísérletező, elvontabb, modernebb felfogású előadásokat szeretik. Ők a kamarába váltanak bérletet.
– A saját pályád alakulása szempontjából mely előadásokat tartod a legfontosabbnak?
– Sok van. Nagyon szerencsés vagyok ezen a téren. Az első feladatom 2001-ben a Halál volt a Forgács Péter rendezte Vérnászban. 2002-ben Böskét játszottam a Tóth Miklós rendezte Szerelemben. Ugyancsak ő vitte színre a Figaró házasságát 2003-ben, amelyben Suzanne-t játszottam. 2004-ben Irma voltam a Tasnádi Csaba rendezte Üvegcipőben. A következő évadban Pünkösdi Katót játszottam a Csókos asszonyban. 2005-ben Simonyi Máriát alakítottam a Móricz szerelmei című darabban.  Az idei évadban többek között az Eastwicki boszorkányokban Sukie voltam, az újságírónő.
– Ezek eléggé különböző előadások voltak. Hogy fér meg ez a sokféleség egy színész életében?
– Épp ezt élvezem, és ezért is jó vidéki színésznőnek lenni. Mert nagyon sokféle színházat lehet csinálni, annyiféle stílust, annyifajta szerepet – ahány rendező, annyiféle koncepcióban –, hogy nem fásul bele az ember a munkába. De azt a veszélyt is elkerülheti így a színész, hogy ráálljon egyetlen vonalra, amiről később alig lehet majd őt kimozdítani.
– Gondolom teljesen más feladatot jelent alkalmazkodni a különböző rendezőkhöz. Nem okoz gyomorgörcsöket, álmatlan éjszakákat ennyiféle elvárásnak megfelelni?
– Általában nem. Nyilván vannak olyan pillanatok, amikor az ember ráparázik, hogy meg tud-e birkózni a feladatokkal, vagy hogy jó-e az az irány, amerre halad, esetleg jól fog-e elsülni az előadás. De próbálom ezeket a bizonytalanságokat valahogy egyensúlyban tartani.
– Fölsoroltál egy csomó szerepet. Mikor dől el, hogy jó leszel-e egy-egy szerepben?
– Az utolsó csepp véremig azon vagyok, hogy jól kell megcsinálnom minden egyes szerepet. De a mai napig nem tudom, hol dől el, hogy bizonyos szerepekben jó voltam-e, vagy jól sikerült-e maga az előadás. És azt sem, hogy ennek megítélése mennyire szubjektív. Van, aki azt mondja, hogy jó voltam, és biztos van, aki meg azt, hogy nézhetetlen. Az persze bennem dől el, hogy én mitől és miért szeretem a szerepet. De azt gondolom, hogy minden szerepet kell valamiért szeretnem. Mert különben megette a fene az egészet.
– Hány szerepet játszol egy évadban?
– Körülbelül négyet.
– Ez kevés vagy sok?
– Most még azt érzem, hogy ez jó. De lehet, hogy ötven évesen, amikor már fáradtabb leszek, azt fogam mondani, hogy nem bírom ezt a sok feladatot. De most még halálosan boldog vagyok, hogy pályakezdőként ennyi mindent játszhatok.
– Ha pesti színházban dolgoznál, akkor kevesebb szereped lenne.
– Elképzelhető. Van alkalmam pesti színházakban dolgozni egy-egy darabban, és látom, hogy ott egy-egy irányba specializálódnak a színházak, nyilván kevesebb bemutatóval. Ugyanakkor egy darab akár tíz évig is műsoron mard. Tehát lehet, hogy egy szerepet tíz évig is játszanék, míg itt átlagban egy évadon át megy egy előadás.
– Más feladatot, más mentalitást jelent vidéki társulati tagnak lenni?
– Biztosan mást. Egyrészt a vidéki társulatok még klasszikus értelemben vett társulatok. Jobban össze vagyunk zárva, gyakorlatilag egy helyen lakunk, összejárunk, vannak közös programok, zajlik az élet a klubban is. Pesten már biztos nem így működik egy társulat.
– Más így a munka?
– Más. Pesten sokszor kerül olyan helyzetbe az ember, hogy fogalma sincs a partneréről. Úgy sokkal könnyebb valakivel dolgozni, hogy már ismered emberileg is, színészként is.  Sokkal könnyebben megy a munka, ha nem kell lefutni azokat a köröket, hogy kiderüljön, ki hogy működik, miképp reagál bizonyos dolgokra, hogyan lehet vele dolgozni. Így a saját gátlásaidat is le tudod a partnered előtt vetni. Persze van, akit az új találkozások inspirálnak jobban, de én jobban érzem magam a kipróbált kapcsolatokban.
– És hogy érzékeled, a vidéki előadások, színészek kapnak elég figyelmet?
– Nem, szerintem nem. Nagyon Budapest-centrikus ez az ország, nem csak színházi értelemben… Színész vagyok én is, meg az is, aki Budapesten játszik
– Pejoratív megkülönböztetésnek tartod a vidéki színész kifejezést?
– Igen, mert valahogy úgy van a köztudatban, hogy a vidéki színházak és az ott dolgozó színészek nem olyan jók, mint a fővárosiak, pedig ez nyilván nem így van. Valamiért nincs elég figyelem a vidéki színházakon. A legtöbb embernek fogalma sincs arról, hogy kik játszanak vidéken, miközben nagyon sok vidéki színházban az ország legjobb színészeit találod meg.
– Te miért maradtál Nyíregyházán?
– Mert jól érzem itt magam.

08. 08. 7. | Nyomtatás |