A reménytelenség partvidékein

Tág asszociációkat kelt ugyanis, erőteljes atmoszférát teremt Perovics Zoltán díszlete, amelyet az újjáépített Vörösmarty Színház végső falakig lecsupaszított hatalmas színpadára tervezett. Az előtér 6-8 méter széles sávban fehér porral (finom kővel?, rizzsel?) van felszórva. Ez a sivatagi táj tenger vagy tó partjaként is felfogható, hisz mögötte sekély vízzel borított, 10-12 méter széles sötét sáv következik. Itt szétszórtan asztalok, székek, padok állnak, mintha egy szabadtéri mulatság véletlenszerűen elrendezett bútorait látnánk. A víz fölé testes, csupasz ágakkal jelzett fa hajlik (amely egyrészt mintha kinyújtott mutatóujjú kezet formázna, ugyanakkor felidézi Áron Nagy Lajos 1963-ban festett Csongor és Tünde-pannójának almafa motívumát is, amely a Vörösmarty Színház emeleti előterében látható). A víz széles sávja mögött szintén 6-8 méter széles emelt tér, amelynek mélyén pici színpad, ahova a zenekar vonul vissza, ha épp nem vesz részt a játékban.
A tér egyrészt a misztériumszínpad hármas tagoltságát idézi fel, kiváló lehetőséget teremtve az előtér és a háttér illetve a fent és a lent megkülönböztetéseihez. (Ezt Troickij nagyon gyakran ki is használja azzal, hogy szimultán eseményeket, párhuzamos történéseket rendez a különféle térszintekre. Miközben az előtérben a főjelenet zajlik sokszor látunk a háttérben olyan tétova cselekvéseket, lassú mozgásokat, kimért akciókat, amelyből aztán a következő jelenet bontakozik ki.) Másrészt az előtér és a háttér anyagszerűsége a föld-víz-levegő hármasságát sugallva (a tűz az egyik későbbi hosszú jelenetben lesz kulcsfontosságúvá), az életadó elemek felidézésével eleve szimbolikus értelművé, szertartásszerűvé tesz minden színpadi eseményt. Így nem meglepő, hogy Troickij a Csongor és Tünde motívumait valamiféle rítussá szervezi, amely valahol az archaikus és a modern világ határterületein játszódik. Erre utalnak Bánki Róza jelmezei is, amelyek a felhajtott nadrágokkal, csizmákkal, kihajtott fehér ingekkel egyrészt egy hagyományőrző falusi világot idéznek meg, de a ballonkabátok, az élénk színű női ruhák, Mirigy fekete kalapja, napszemüvege, fehér sálja a modern városi kultúrára is utalnak.
Az előadást egy húsz perces jelenet indítja, amely afféle előjátékként illeszkedik a darabhoz. A produkciónak ez az egyik elementáris erejű részlete, egyetlen szó sem hangzik el benne, de a(z első sorban a remek világítással megteremtett) vizuális motívumok, a szinte mindvégi szóló, sokféle műfajt felidéző, mégis egységes kompozíciónak ható zene, illetve a mozgás- és táncszínházi elemek komplex élményt teremtenek. Az éjszakai kékes derengést lassan nappali fények váltják fel. Megindulnak a lassú mozgások is: egy ballonkabátos férfi odamegy az előtérben játszó nagybőgőshöz, ledobja mellé a kalapját, majd néhány lépés után visszafordul, és pénzt is dob belé. Egy vöröshajú nő megindul Csongor felé, de amikor odaérne mellé, a fiú felpattan a padról, és megindul az ellenkező irányban. Néhány lépés után megdermed, és a homokból épp feltápászkodó Tündén akad meg a szeme, aki szintén áthatóan figyeli őt. De fél perc után megtörik a varázs, Tünde hátralép, Csongor pedig oldalra, majd elvegyül a háttér lassan megmozduló, céltalan mozgásokkal, fokozatosan kibontakozó táncokkal telítődő forgatagában. (Ha a szereplőket kiemelő éles fényváltások nem exponálták volna eléggé a címszereplőket, akkor ez a némajáték bizonyára egyértelművé tette volna, hogy kire kell elsősorban figyelnünk, kinek a mozgását kövessük a tömegben is.) Közben a tétován, izgatottan áradó zene újabb népdalra vált: “Piros alma van a fán, az én szájam csókra vágy” – énekli a padon ülő énekes. A dalt kísérő tapsok lassan közösséggé szervezik a társaságot, és a szomorkás népdalt elsodró duhaj, kissé klezmeres zene pillanatok alatt esküvői szertartássá szervezi az eseményeket.
Mintha Balga és Ilma lakodalmát látnánk: a mennyasszonyt fehér lepellel letakarva hozzák, a vőlegényt oldalról vezetik középre. A pár kezét Mirigy köti össze a nyakából lefejtett fehér sállal. A többiek nagy kurjongatások közepette megszórják az ifjú párt a földön heverő fehér homokkal (rizzsel?), majd virgoncan körbetáncolják őket. Aztán fehér kendővel bekötik a szemüket, szétválasztják és megforgatják őket. A játékos “próbatétel” lényege, hogy vaksin tapogatózva megtalálják-e egymást a lakodalmi forgatagban is. A tömeg mindig csókot követel, amikor egy-egy ismeretlen alakhoz ér a kezük, de a kérésnek csak akkor engednek, amikor végre egymásra lelnek.
Közben az előtérben Tünde és Mirigy találkozik. Hosszan, feszülten nézik egymást, míg Tünde egy váratlan mozdulattal levenné Mirigy napszemüvegét, de a nő – elkapván a lány kezét –megakadályozza ezt. Tünde tehetetlenül továbblép, Mirigy diadalmasan rója tovább a lakodalmi forgatagot, amelyet afféle titokzatos középpontként irányít. Közben az egyre duhajabbá váló zenére elszabadulnak a szenvedélyek: vad táncok, tomboló ölelkezések bontakoznak ki, az előtérben három férfi egyszerre esik neki egy zord ruhás lánynak (Ledér az és a három ördögfi?), a verekedéssé fajuló szeretkezést csak Mirigy rosszalló pillantása állítja le.
Aki a tomboló mulatság több párhuzamos eseményét is tudja egyszerre figyelni, az láthatja, hogy Tünde kézen fogja Ilmát, és elvezeti őt az emelt térre. Így nem meglepő, hogy a kétségbeesetten Ilmát kereső Balga végül leállítja a mulatságot. Lassan felcihelődnek a vendégek, indulnak haza. Magára hagyják az elhagyott Balgát, akit baráti kezek egy asztalhoz vezetnek, pálinkával, étellel kínálnak. (A következő jelenetek hátterében Balga csalódott, tétova akcióit láthatók. Többek között egy mennyei palackot kerget, majd komótos nekikészülődéssel megpróbálja felkötni magát a víz fölé hajló faágra. Amikor a zsineg elszakad, és ő nevetségesen a földre huppan, elkezdődik a Csongorral való találkozásának a jelenete.)
E totális színházat teremtő húsz perces bevezető után éles váltást jelent, amikor megszólalnak a Vörösmarty-darab indító jelenetének mondatai. Csongor a homoksáv közepén kuporog, Mirigy a jobb oldali portál mellett áll. Hatalmas távolság feszül köztük, ahogy egymáshoz beszélnek. (A rendező többször él ezzel a hatáselemmel, mintha mérhetetlen űrt kellene áthidalniuk a szereplőknek, hogy szót válthassanak egymással.) Troickij hagyományos módon nem szervezi meg a jelenetet, nincsenek a szituációt egyértelművé tevő gesztusok, a helyzetet kibontó játékok. A szó uralja ekkor a színpadot, az előadást indító komplex színházi hatásokhoz mérve talán túlságosan is magára hagyva. Mintha a szöveges jelenetekben máshol is magára maradna a beszéd, miközben persze a rendezői szándék egyértelmű: a tiszta artikuláción keresztül megszólaló egynemű hangulatok tegyék egyértelművé a szereplők érzelmi állapotát. De ezzel mintha Troickij túlságosan is elválasztaná előadásának alkotóelemeit: a darabból megtartott költői szövegrészleteket és azokat a komplex színpadi hatásokkal kibontott aszociációkat, amelyek a mű világát tágabb, mitikus-szimbolikus kontextusaban értelmezik. (Mindez azt is jelenti, hogy az előadás viszonylag szűken jelöli ki a színészi alakítások mozgásterét: a figurák alapkarakterét erőteljesen közvetíthetik a játszók, de árnyalatok, folyamatok kibontására nemigen nyílik lehetőségük. Mindez természetesen az előadás színházi formájával, stílusával függ össze, amelyben nem a jelenetszervezés hagyományos eszközei a meghatározóak, hanem a zenei formák és a térkompozíciók. A színészek dicséretére legyen mondva, hogy értik – és elfogadják – a feladatukat. Mindegyikük odaadóan vesz részt a játékban, egyikük sem kívánta felülírni a rendezői koncepciót azzal, hogy más hangütésben, eltérő játékstílusban próbált volna meg szerepelni. Hogy többet akart volna elmondani a figurájáról, mint amit a rendezői koordináták kijelöltek számára.) 
Igazán erőteljessé azonban a Csongor és Tünde azon jelenetei válnak a székesfehérvári előadásban, amikor Vörösmarty költői szövegei és Troickij komplex színpadi hatásai valamilyen módon találkoznak egymással. Vagyis amikor a rendező nem hagyományos módon szervezi meg azokat a jeleneteket sem, amelyekben a szöveg marad a leghangsúlyosabb. Ilyen például az a részlet, amelyben Tünde és Ilma Balgáról beszélgetnek. A két nő, miközben bizalmasan kibeszélik az egyikük férjét, fizikailag mérhetetlen távolságban vannak egymástól a színpadon. Ezzel szemben Ilma, aki a Balgától való elszakadásáról beszélt, a férfi mellé guggolva, szendvicset majszoló kezei közé bújva, a fejét a térdére hajtva mondja a szövegét. Közben Balga simogatni kezdi Ilma fejét. Majd amikor és feláll, és elmegy, akkor a színésznő arcán jól látható az a folyamat, hogy néhány pillanat alatt végiggondolja Ilma azt, hogy mit is jelentett számára a férfi bumfordi gyengédsége, és hogy mit is jelent most nélküle élni.
Csongor és Mirigy darabindító jelenetének szikár interpretációjából az derül ki, hogy a fekete ruhába öltözött asszony – a kölcsönös bizalmatlanság ellenére – miképp csalja a szerelem vágyának csapdájába a fiút. (A folyamatot többek között az is érzékelteti, ahogy a fehér fénysávval kijelölt egyenesen közeledik-távolodik Csongor Mirigyhez.) Ez után váratlanul Mirigy és Ledér jelenete következik a harmadik felvonás végéről, amelyben az asszony megkörnyékezi a lányt, aki bevallja neki megrontásának történetét. “Csongor ezt neked szereztem, / Ennél lelj utált szerelmet…” – zárja le Mirigy a jelenetet, befejezve annak a csapdának a felépítését, amelyben a hiábavaló kapcsolatokban akarja elhamvasztani Csongor szerelmi vágyait. Mindez azt is előre vetíti, hogy Troickij és irodalmi munkatársa, Kozma András szakítottak a Vörösmarty-dráma dramaturgiai építkezésével: egészében elhagyták a mű mesei történetkezelését, a vándorlást a kozmikussá tágított nap különféle helyszínei között. Ehelyett egyfajta tematikus szerkezet létrehozására törekedtek, amelyben a történet legfontosabb fázisai, érzelmi-hangulati állapotai nagyítódnak fel, mindig egy-egy témát állítva s középpontba, erősen zárójelbe téve az ok-oksági kapcsolatokat. Így a misztériumjátékokhoz hasonló dramaturgiai szerkezet születik, amelyben bizonyos szereplők sokat veszítenek a státuszukból. Például nincs szükség az ördögfiak történetalakító funkciójára (amelynek egyébként is sok mesterkélt mozzanata van), ezért lényegében egyetlen jelenetre redukálódik jelenetük, amelyben megpróbálják elcsábítani Ledért, majd összeszólalkoznak Miriggyel. De a három vándor (Bata János, Szabó Gyula, Kozáry Ferenc) két megjelenését is egyetlen közös jelenetté vonja össze a rendező és a dramaturg, amiben eleve olyan emberi roncsoknak festi a figurákat, amilyenekké Vörösmartynál csak a visszatérésükkor látszanak. Összességében azt mondhatjuk, hogy klasszikus irodalmi szöveg ilyen radikális kezelésére nemigen volt még példa a magyar színpadokon. Azok, akik a történet fordulatait szeretnék viszontlátni az előadásban, nyilván csalódnak, de azok, akik nyitottak a lényeget kiemelő sűrítésre, meglepetésekkel teli intellektuális kalandként foghatják fel az előadást.  
A tematikus építkezésnek megfelelően Mirigy csapda-jelenetei után ellenpontként a szerelmi összetartozás jelenetei következnek: Balga és Ilma már bemutatott jelenete valamint Csongor és Tünde találkozása. A lány lassan körbejárja a homokban fekvő fiút, majd mellé fekszik. Hogy miről álmodnak ketten együtt, azt egy táncetűd meséli el: a háttérben – egyenként – férfiak és nők jelennek meg, majd az izgatott zenére lassan egymásra találnak a párok. Tétován mozogni kezdenek a vízben, a lassú ringások bizonytalan tánclépésekké alakulnak, majd forgásokká erődösnek. Eközben fentről szakadatlanul csöpög a táncosokra az eső, mintha az ég is megkönnyezné a szerelmi boldogság mulandóságát. Amikor Csongor és Tünde felébred, számukra már csak a búcsúzás marad. Összetartozásuk bélyegeként Mirigy egy fekete kendővel köti be a szemüket (ami szinte az előadás végéig rajtuk is marad). Mirigy és Balga korábbi próbatételének megismétlése, egyben ellenpontja ez: nemcsak a lakodalmi nép forgatagában kell a szerelmeseknek egymásra találniuk, hanem a nagyvilág megpróbáltatásainak közepette is.
A radikális dramaturgiai építkezésnek színpadi hatásokká való fogalmazására remek példa az első rész vége, amikor a két szerelmes hiábavalóan keresi egymást. Tünde a vízben áll, Csongor az előtér homokjában járkál. Párhuzamosan beszélnek, a halk fájdalom mindkettőjüknél üvöltő kétségbeeséssé erősödik. Tünde itt azt a szövegrészletet mondja, amellyel Vörösmartynál hiábavalóan akarja felrázni a Hajnal birodalmában elszenderedett Csongort. Ő pedig abból a szövegrészletből kölcsönzi szavait, amikor elhatározza, hogy útnak indul megkeresni Tündét. 
Hasonló szellemben építkezik Troickij rendezésének második része is, sokszor merészen elszakadva Vörösmarty történetétől. Így lesz a kút körüli jelenetekből táncoló fáklyákkal körülölelt varázslás, amelyben a széttagolt ritmikus szövegmondással Mirigy, Tünde, Csongor és Balga a sorsukat próbálják meg kifürkészni, a tudatalatti szorongásaikat elűzni. Így kerülhet sor arra, hogy a falusi legények botütéseikkel halálra sújtják a padon üldögélő Mirigyet, később pedig az asszony temetési szertartását is látjuk. Így alakulhat Ilma és Balga remélt-valóságos egymásra találása egy jóízűen elköltött vacsora derűs jelenetévé. Így üldögélhet Csongor padján hosszasan, egymásnak háttal, bekötött szemmel – egymás közelében is végtelenül magányosan. Így mondja el a pad mellett monológját az Éj (Drahota Andrea), úgy, hogy a Tündének szánt szavai kiátkozássá erősödnek. Ezután hosszan áll egymástól távol, feszült, tehetetlen várakozásban Csongor és Tünde. A lány végül odarohan a fiúhoz, átöleli. De a remélt csoda nem következik be, lehanyatlanak karjaik, ellépnek egymástól. Hiába fejtették le a szemükről a fekete kendőt, nem ismertek egymásra. A fiú csüggedten a földre rogy, a lány a vízhez rohan. Kétségbeesetten kiáltja világgá, hogy a remény kertje halotti tájjá változott. Csongor mellé Balga telepszik: “S mi a futások vége? döghalál” – kérdezi tőle. Közben a háttérben egy férfi egy székekből összerakott torony tetejére mászik fel, s ring a magasban, mintha a lét és a nemlét peremén egyensúlyozna.
Aztán megnyugszik Tünde, feléje fordul Csongor. Próbáljuk meg újra – üzenik a gesztusaik, miközben a darabzáró párbeszédüket mondják, szépen, mélyen megbúvó iróniával (bár mintha a rendező ezekben a befejező pillanatokban is kissé magukra hagyná a szavakat). Jössz? – kérdezi Tünde, de nem mozdul semmi. Megszólal újból az előadást indító zene, és az éjszakai félhomályban benépesül a színpad. Ott minden szereplő, mint magányos, mozdíthatatlan emberszigetek a reménytelenség partvidékein.     



Vörösmarty: Csongor és Tünde
Vörösmarty Színház, Székesfehérvár

Díszlet: Perovics Zoltán
Jelmez: Bánki Róza
Zene: Döme Zsolt
Koreográfus: Nagy Attila
Dramaturg: Kozma András
Rendező: Vladiszlav Troickij

Szereplők: Száraz Dénes, Szűcs Kata, Juhász Illés, Bodnár Vivien, Závodszky Noémi, Palla Szabina, Budaházy Árpád, Gulyás Sándor, Madár Tamás, Drahota Andrea, Bata János, Szabó Gyula, Kozáry Ferenc
Énekesek:     Jónás Andrea, Király Ancsa
Tánckar: Cserta Gábor, Fekete Krisztina, Fister Andrea, Gál Gergely, Lőrincz Máté, Máhr Dalma, Molnár László, Nagy Attila, Sümegi Petra, Szakál Attila, Tombor Tímea, Turcsányi Ágnes
Zenekar: Burján Gabriella, id. Cserta Gábor, Cserta Balázs, Horváth Elemér, Horváth Péter.

08. 08. 7. | Nyomtatás |