Szertartások mélyén

Az Előszó a Macbeth-hez egyik legfontosabb összetevője a zene, amely szinte mindvégig szól. A muzsikát előadó DakhaBrakha (nevük a varázsszón túl a DAH Színház nevére is rájátszik) etno-káosz együttesnek titulálja magát, nyilván arra utalnak ezzel, hogy folklorisztikus ihletésű muzsikájukban – mint minden világzenei törekvésben – egyfajta eklektikusság érvényesül. A zenekar magját fiatal autentikus népdalénekesnők alkotják (Alexandra Garbuzova, Nina Garentska, Irine Kovalenko, Lene Tsybulska), akik maguk is gyűjtöttek ukrán, orosz és bolgár népdalokat, amelyet a capella adtak elő. Troickij javaslatára egészítették ki a többszólamú vokális hangzást hangszeres kísérettel, elsősorban különféle ritmushangszerekkel (indiai dobokkal, buddhista gongokkal, rumbatökkel, valamint gordonkával és orosz treschotkival). Így egészült ki az együttes az ötödik taggal (Marko Galanevics). A DakhaBrakha repertoárjából építette fel Troickij az Előszó a Macbeth-hez elementáris erejű kísérőzenéjét, amely hol bánatosan merengő, hol zaklatottan sodró, hol feldúltan áradó, hol várakozást keltően feszült, de mindvégig a lélek mélyéről zengő. 
A háttérben ülő zenészek izgalmas produkciójára épül az előadás, amelyet leginkább a tánc-, illetve mozgásszínháznak lehetne nevezni, hisz nem hagyományos értelemben vett szituációkból indul ki, hanem mozdulatokból, illetve mozgásokból felépített folyamatokból, amelyekben felsejlenek ugyan bizonyos helyzetek, de elsősorban nem ezek kibontására törekszik az előadás, tehát nem a szituációk, hanem a mozgások természete jelenti az elsődleges dramaturgiai szervező elvet. Így az Előszó a Macbeth-hez természetesen nem akarja újramesélni a Shakespeare-darab történetét, ennek eseményeit elvontabb, általánosabb érvényű helyzetekké értelmezi át. Így a Macbeth inkább afféle asszociációs bázisként van jelen a produkcióban, amelytől több vonatkozásban is szabadon eltávolodik.
Az előadás koreográfiája (melyet szintén Vlad Troickij jegyez) rendkívül egyszerű elemekből építkezik, elsősorban forgásokból, melyek egyrészt a szereplők egymással való kapcsolatát határozza meg, másrészt a tér megszervezésének fontos eszközeként működik. Más mozgásformák (a vonulások, találkozások) is a geometrikusság egyfajta érzetét keltik fel, hisz a koreográfia nagy része a csoportalakzatok folytonos alakítására, mozgatására helyezi a fő hangsúlyt. Ezért is van az az érzése az embernek, hogy az előadás alapvetően nem a táncban, hanem a rítusban gyökeredzik.
A Shakespeare-szüzsé megidézéséből és átalakításából ez a rituális szemlélet olvasható ki: ami helyzet az eredeti darabból felidéződik, az is egyfajta szertartásként jelenik meg. Az előadás az emberi erőfeszítés sötétben felszakadó, nyögéshez, fújtatáshoz hasonló hangjaival kezdődik. Mint utóbb kiderül, bizonyára egy csata belső ritmusait halljuk. Ezután a huhogások lassan énekre váltanak át: a kivilágosodó színpadon egy fekete ruhás nő jelenik meg, a fátyolán is átvilágít a fehér arca. Vele szemben egy furcsa alak jelenik meg: fehér ruhája vörös formákkal van telehímezve, a fején pedig egy hosszú csőrű madárálarc. Széttárt kezekkel lassú, óvatos mozdulatokkal körbetáncolják egymást, úgy, mintha nehezen formálódó sejtelmek kavarognának a térben. Ezután pergő dobütésekre vált a zene, és diadalmas félmeztelen fiúk vonulnak be, mintha a csatából térnének vissza., kezükben egy-egy nádszál A három katona mellett váratlanul fekete kendős lányok jelennek meg, előbb az ügetést utánozva maguk is vonulnak, majd sejtelmesen körbekeringik a fiúkat, a kísértés egyre inkább szexuális tartalmakkal is telítődik. Majd díszes vörös vásznakat emelnek fel, engednek le a katonák szeme előtt. Úgy hat ez a szögletes tánc, mintha titokzatos jövő ablakait nyitogatnák-csukogatnák a háborúból hazatérők előtt.
Ezután a három fiú ismét összekapaszkodik az előtérben, nyögő, artikulálatlan hangokat adnak ki magukból, ahhoz hasonlókat, amivel az előadás kezdődött. Közben sejtelmes vonulással megjelenik a fekete ruhás, fehér arcú asszony és a fehér-vörös madár. Mintha belső sugallataikat adnák át a fiúknak, azok egyre erősebb ritmusokat préselnek ki magukból, mintha erejüket kíméletlen agresszivitássá próbálnák fokozni. Különösen az egyik fehér arcú fiú demonstrálja nyers üvöltésével az erejét. Eképp felajzott állapotba kerülve a fiúk vállukra veszik a fehér-vörös madarat és körbehordozzák, mint diadalmas erejük jelképét. Közben a fekete ruhás, fehér arcú asszony a királyra mutat, aki arany ruhában, koronás maszkban megjelenik a háttérben.
Ez után a király előtti tisztelgés szertartásai következnek. A fiúk harcot imitálnak, újból és újból az erejükkel hivalkodnak. Most mintha a király előtt akarnák bizonyítani harcra termettségüket, de talán csak a közös pillanatra várnak, amikor egy hosszú sállal megfojthatják az uralkodót. A vörös fényben játszó temetési szertartás után a fehér arcú fiú és a fekete ruhás asszony tánca, illetve esküvői szertartása következik (bizonyára ők a Macbeth-házaspár). Ezután – mintha az új birodalom erőviszonyait rendeznék el – újabb férfias harci tánc következik, amelyben a fehér arcú fiú diadalmaskodik. Ezt tetőzi be, amikor egykori társát a párjával együtt (a színlap utalásai szerint a Banquo házaspárt) szertartásosan felkínált kelyhekkel megmérgezi a Macbeth-házaspár. A temetést követően adják Macbeth-ékre a király és a királyné maszkját, amely teljesen el is fedi valódi arcukat.
Az előadás második felében némileg más irányt vesznek az események. A főszerepet itt a boszorkányok játszzák. Babát adnak Lady Macbeth kezébe – nyilván a meddőségére céloznak –, amit ő úgy ringat, mint egy valódi gyereket. Majd a boszorkányok – újabb babákat elővéve – azt demonstrálják, hogy ezek csak bábok, amelyeket megszurkálni, megtaposni is lehet. A nekiszabadult boszorkányünnep sodrásában felmorzsolódnak Lady Macbeth idegei. A megrendült Macbeth válogatás nélkül megfojtja, aki körülötte áll. De őt sem kerüli el a bosszú, a hatalmas, színes groteszk maszkot viselő figurák – vélhetően a halottak kísértő árnyai – leszámolnak vele: nádkötegek alá temetik, majd diadalmasan körbetáncolják. Íme, lezajlott egy Macbeth-kör, amely talán csak előjáték egy következőhöz. A világra újból és újból rászakad az erőszak, akár a magánemberi frusztrációból, akár a militáns akarnokságból fakad. 
A DAH Színház fiatal csapata nem hagyományos értelemben vett színjátszást művel. Nem a figurateremtésre, az érzelmi-hangulati árnyalatok kibontására helyezik a hangsúlyt. A rendező is elsősorban úgy számít rájuk, mint koreográfus a táncosaira: mozdulataik plasztikusságára, jelenlétük erejére épít. Vlad Troickij egészen különleges színpadi világot épít fel. Egy komplexitásában vitathatatlanul jelen idejű színházat, amely elsősorban mégis a hagyomány erejére hagyatkozik. Miközben az archaikus kultúrát idézi meg, hogy egy pillanatra sem folklorizál. Talán azért, mert mélyebbre hatol, egészen az emberi kultúra ösztönös-természeti gyökeréig.

08. 08. 7. | Nyomtatás |