“Szellemes táncszínház

Juhász Zsolt: Várakozók – Dunaújvárosi Bartók Táncszínház

Mikor a koreográfus irodalmi alkotást jelöl meg kiindulási alapként, ihletforrásként, elkerülhetetlen annak vizsgálata, hogy a cél az adott mű/részlet táncnyelvre való leképezése volt-e, vagy a szöveg inkább afféle mottóként, asszociációforrásként szolgált-e a szuverén alkotói folyamatban. Juhász Zsolt két, a néptánc alapjaira épített, de modern elemekben is bővelkedő koreográfiája is felveti ezeket kérdéseket.
Az első mű, a Vendégszerető (melyet a Duna Táncműhely korábban már bemutatott) Szőcs Géza azonos című versének ihletésére született. A színpadon egy egyszerűen berendezett szoba látható, némi népszínműves ízzel. Balra elöl egy falicsap, hátul egy régi rádió, egy priccs, rajta egy fekvő alak. A jobb hátsó sarokban terített asztal, mely mintha épp arra várna, hogy a család körbeülje, s elfogyassza vacsoráját. Az előtérben lavór, kicsit hátrébb egy ablakot imitáló, mozgatható paraván mögött sötét alak. Ő mozdul elsőként. Előre lép, megáll, lábát táncra készen felhúzza, kezét is kalapjához emeli, de ahelyett, hogy a várakozásnak megfelelően férfitáncba kezdene, odébbtolja a paravánt. Ebben a pillanatban a priccsen fekvő fiú a falicsaphoz megy, borosüveget húz elő, s az asztalra teszi. Csend. Egy pisszenés sem hallatszik, akár egy némajáték kezdő jelenetében. A fiú ezután leül a székre. A furcsa, rezzenéstelen arcú kalapos figura a dézsához lép, s vizet “présel” ki kalapjából és zsebéből, holott mindkettő száraz. A különös, rejtélyes vizes jelenetnek – mint később kiderül – kettős funkciója van: egyrészt jellemez, azaz felhívja a figyelmet a kalapos  alak “szellem-voltára” (ha a fiú tekintetéből erre még nem jöttünk volna rá), másrészt a mű vége felé történő megismétlésével keretbe helyezi a történetet (akkor a fiú csavar ki egy valóban vizes zakót és egy kalapot, mely időközben a fejére került), s így a dramaturgia értelmező eszközeként segíti azonosítani a történés dimenzióit.
Szoboszlai Annamária

A kalapos aztán felhúzza a redőnyt az előbbinél erősebb fényt teremtve, de eldönthetetlen, hogy a nap mely szakában járunk. Táncával az egyre éberebbé válás fokozatait  fejezi ki, melybe aztán a kalapos is bekapcsolódik – látszólag a fiú mozdulatainak tükörképeként, de a két táncos 180 fokkal el van forgatva egymáshoz képest.
S ekkor végre felcsendül a zene. Újabb redőny húzódik fel, mögötte egy lány alakja körvonalazódik, aki óvatosan felmászik az ablakkeretbe, s lábát lóbálva befelé figyel. A fiú azonban őt sem látja – a tér tehát újabb szellemalakkal bővül.
Játék bontakozik ki látható és láthatatlan között térben és időben, a zene pedig – mintha csak ennek “hangbéli” megfelelője lenne – hol erőteljesebben zeng, hol egészen meg is szűnik, “láthatatlanná válik”, anélkül, hogy megakasztaná a mozgásfolyamatot.
A vers világát, hangulatát, “már”–”most”–”míg” idősíkjait a koreográfus álom-látomás formájában teremti újjá, hozzászőve egy epikus, történeti szálat a féltékenységről.
A hús-vér fiú a “most”-ban, a jelenben másnaposan, álom és valóság határán igyekszik azonosítani önmagát, teret, időt, eseményeket. Vonásai küzdelemről tanuskodnak. Vele szemben a kalapos figura arca rezzenéstelen, szenvtelen, “időn kívüli”, ő a “volt” és a “lesz”. Egymáshoz való viszonyukat nehéz eldönteni. Olykor úgy tetszik, alakmásai egymásnak, mintha egy személy két énje jelenne meg különböző dimenziókból, akárcsak A gólyakalifában.
A jelenetek egy része azonban azt mutatja, hogy két külön entitásról van szó, s mind a ketten a lány kezére pályáznak, ennélfogva egymás ellenfelei. A sorban (nem a logikai idő tekintetében) utolsó jelenet szintén ezt látszik igazolni, mikor mindhárman – a szellemek emberi alakot öltve – körülülik a terített asztalt, a nő pedig kettejük közt, de a fiú párjaként foglal helyet.
A koreográfiában mintha minden mozdulat, tárgy, szimbólum ennek a csavaros, “pszichotrilleres” dramaturgiájú történetnek a kibogozását, megoldását szolgálná. Semmi sincs “véletlenül” a színpadon, a szoba berendezése kellék a mozaikdarabkák összerakásához.  A tánc nem cél, sokkal inkább inkább eszköz, a néző pedig akaratlanul is “nyomozóvá” lényegül át, feltétlenül meg akarja fejteni a rejtélyt. A sejtelmes, balladisztikus hangulatot felerősítik a zenei kihagyások, illetve a hol árnyékban tartó, hol kiemelő, hol csak az alak sziluettjét jelző fények, valamint a lassú mozdulatok hirtelen átváltása pergő ritmusú, a túlcsorduló energiákat hirtelen szabadjára engedő táncba.
A Magyar népmesék-animációs sorozat világa is felsejlik néhány kép erejéig. A lány a “dombra fel, dombról le” járó vándorhoz hasonlóan sétál végig az ágyon; a színpad közepén elhelyezett szék a táncost belső énjével összekötő tengely (csodafa); az ablak pedig “ajtó” egy másik világba, az ismeretlenbe.
A versben is megbúvó örökös visszatérés mítosza (“hold fogyott és növekedett”) a jelképek, szimbólumok s az önmagába forduló dramaturgiai szerkezet révén kerül át a koreográfiába. A fiú a kalapossal vívott botcsatától kimerülve ereszti magára a vizet, majd tenyeréből a földre locsolva eláztatja a színpad egy részét, s ezen a csúszós talajon kezd táncába, mintha a víz megtisztító lényegének segítségével tisztázná a furcsa álmot, látomást, miközben a rádióból a régi dallam szól, énekhanggal bővülve: “Méreg van a szívemben”, “tisztísd meg”.
A cselekmény, a történet minden pillanata kiszámított, s akinek van türelme végigmenni a rendező nézőnek nyújtott vezérfonalán, az kikerül a labirintusból. A táncosok visszafogottsága, szuggesztív, de nem hivalkodó jelenléte pedig átmenetet teremt tánc és színház között.
Ionesco A székek című műve szolgált a második koreográfia alapjául (melyet néhány éve már bemutatott a dunaújvárosi táncszínház). Az abszurd dráma öreg házaspárja egy mindenfelől vízzel körülvett házban él, ki tudja, mióta nem találkoztak emberrel. Ám most egész létüknek értelmet adó “nagy” eseményre készülődnek: rangos társaságot hívnak össze – eljön még a császár is! –, s egy szónokot kérnek fel, hogy tolmácsolja a közönségnek mindazt a bölcs ismeretanyagot, melyet az öregember élete tanulságául kíván átadni az emberiségnek, lámpaláza azonban képtelenné teszi őt a megnyilatkozásra.
A beszéd, a kommunikáció lehetetlensége, illetve teljes képtelensége a mű központi gondolata. A kissé szenilis házaspár vendégei szellemalakok, akiket csak a székek egyre növekvő száma jelez, a velük folytatott “beszélgetés” pedig teljesen összefüggéstelen. (A cím egyben ironikus utalás arra, hogy a közönség számára hajdan teljességgel érthetetlen Ionesco-darabot kevesen látogatták, s gyakran csak üres székek álltak a nézőtéren.) Az öregek végül kivetik magukat az ablakon, a szónok pedig, aki maga is hús-vér ember, képtelen teljesíteni feladatát. Amint szólásra nyitja a száját, dadogni kezd, s csak furcsa, artikulálatlan hangok, illetve jelentés nélküli szófoszlányok törnek elő belőle.
Juhász Zsolt táncadaptációjában a darab egy jövőbeni vízözön utáni utolsó emberpár létállapotát vizsgálja. A kezdő képben a színpad négy sarkát négy pár foglalja el, az idős pár a középen lévő két széken ül, míg egy meztelen felsőtestű fiú és partnere oldalt állnak. A színpadról sutyorgás hallatszik, majd valaki egy hangos “cssssss”-vel rendet teremt (a drámában épp elenkezőleg, a mű végén intik csendre egymást), kezdődhet az előadás. Az öregember s az öregasszony szinte teljes passzivitása és mozdulatlansága a többi pár intenzív táncmunkájában, a gyakori térformaváltásban nyer ellenpontot, bár rövid időszakokra meg-megszakítja a nyüzsgést egy visszatérő kép: a táncosok az azonos irányba fordított székekre ülnek, s dermedtnek tűnő állapotban a távolba révednek. A látvány eszünkbe juttathatja Edward Hopper Napozók című festményét, mely a derűsnek tűnő felszín mélyén kiüresedést, valamiféle eljövendő – vagy már bekövetkezett, de mégis érzékelhetetlen – katasztrófa előtti pillanatot rögzít. Az előadás közben baloldalt hatalmasra táruló ajtó mögül széles sugárban betörő fény (a Nap?) jelezhet megvilágosodást is, de utalhat a kilátástalan, semmi reménnyel nem kecsegtető jövővel való szembesülésre is.
A székeknek nincs az előadásban rögzített helye, a szereplőkkel együtt állandó mozgásban vannak. A talajra helyezve iránypontokként szolgálnak, állomások a folyton változó szerkezetben. A folytonos sürgés-forgást időről-időre visszatérő jelenetek rendezik ritmikai egységekbe. A meztelen felsőtestű fiú sajátos “faljárásában” segíti partnerét: a lány legyőzve a gravitációt megkérdőjelezi fönt-lent, vízszintes-merőleges viszonyait, s lassan végigsétál a terem oldalán. Az ő kettősük valamiféle mozdulatkatalizátorként van jelen, ismétlődő kontaktjaikkal mintha egy gombot nyomnának be, mire beindul a “gépezet”. Ahányszor csak a fiú megcsókolja a nőt, az rácsap saját combjára, ezzel láncreakciót indít be. Mikor pedig a lány a magasba lendíti karjait, a többi táncosnő is hasonlóképp tesz, párjaik azonban lecsapják kezeiket, mintha korlátozni akarnák őket, vagy elejét venni valamiféle lázadásnak.
Akárcsak a Vendégszeretőben, itt is erőteljesen jelen van egyfajta “történeti vonal”: úgy tűnik, mintha az öreg házaspár hajdani önmagával találkozna (az ő kettősüknek felel meg a központi pár), s a letűnt kor szellemei térnek hozzájuk vissza kísérteni. A drámából kiragadott momentumok, tárgyak (kézcsók az öregeknek, pisszegés, az ajtók, a székek használata stb.) gyakran célszerűtlenné, vagy legalábbis illusztrációszerűvé válnak.
A koreográfia kevéssé foglalkozik a nyelvi, kommunikációs problémák leképezésével, holott az irodalmi anyag szinte követeli a formanyelvi kísérletezést. Néptáncelemek keverednek modern jellegzetességekkel, emelésekkel, a kontakt-technika alkalmazása pedig a dráma abszurd világához illeszkedő mozgás-kód kialakítására való törekvést mutatja. Ez a kód azonban nem válik az előadásban általánossá. Ionesco sajátos abszurd hangja feloldódik a táncszínház világában, a dadogás melódiává szelídül.

Várakozók
Dunaújvárosi Bartók Táncszínház

Látvány: Lendvai Károly
Fény: Kovács József
Rendező-koreográfus: Juhász Zsolt

Vendégszerető
Szőcs Géza A vendégszerető című versének ihletésére

Zene: Küttel Dávid, Korom Attila
Előadók: Bálint Péter, Móri Csaba, Topperczer Anita

Székek
Hommage á E. Ionesco

Zene: Balázs Elemér Quintett, Délalföldi Szaxofon Zenekar, Dresch Quratett
Előadók: Bálint Péter, Bozsó Ágnes, Fejes Krisztina, Harangozó Veronika, Janek Ágnes, Józan Gábor, Móri Csaba, Suplicz Mihály, Szabó Katalin, Szöllősi Gabriella, Thiard-Laforest Csaba, Topperczer Anita, Tóth Sándor
08. 08. 7. | Nyomtatás |