Isadora Duncan hazai öröksége

A Nemzeti Táncszínházban 2002 novemberében megrendezett fesztivál kapcsán rövid időre reflektorfénybe került egy legendás hagyomány: Isadora Duncan táncművészete. Az Ellenfény 2003/2. számában két cikk is foglalkozik a táncosnővel és hatásával. Sebestyén Rita írásában a magyarországi orkesztikáról is megemlékezik, amelynek Dienes Valéria révén valóban alapvető kapcsolata van a Duncan testvérek művészetével. Azonban az 1948-tól napjainkig terjedő időszakról e cikkből csak torzított tudomást szerezhetünk, az időpontok megjelölése is pontatlanul szerepel benne. Valójában az orkesztika terén – s áttételesen a duncani örökség magyarországi utóéletében – a helyzet sokkal szerencsésebben alakult, mint amennyire az idézett cikk szerzője tudni véli. Jelen írásban éppen abba szeretnék bepillantást nyújtani, hogy a magyarországi örökösök – minden nehézség ellenére – igencsak gyümölcsöző módon tudtak és tudnak élni mind a duncani, mind a dienesi hagyatékkal. Talán érdemes lenne erről a témáról egy hosszabb kritikai elemzésben is megemlékezni, itt és most csak néhány fontos adalékkal szeretném alátámasztani fenti állításomat.
Tatai Mária

Már a hatvanas és hetvenes években – az 1974-es szemiotikai kongresszust jóval megelőzve és utána is – Dienes Valéria tanulmányok és cikkek látnak napvilágot nemcsak „szamizdat”-ban, hanem többek között olyan szakmai kiadványokban, mint a Tánctudományi Tanulmányok.
A hetvenes évek végétől a gyakorlatban is orkesztikát tanít a Jókai téri balettiskolában Mirkovszky Mária, aki Dienes Valéria tanítványa, táncművész és táncpedagógus. Tanfolyamain többszáz ember fordult meg az évek során, s az orkesztika elméletén és gyakorlatán kívül itt még a Raymond Duncan-féle sarukészítést is meg lehetett tanulni. Mirkovszky olyan fórumon is előadott, mint az 1983-ban Balatonfüreden megrendezett Mozgásbiológiai Szimpozion.
A nyolcvanas években a Mirkovszky-tanítványok közül néhányan sikerrel kezdtek működni művészként és tanárként a Duncan–Dienes hagyomány alapján, többek között Osztrogonácz Ágnes, valamint e sorok szerzője is 1984-től a mai napig aktívan. Az orkesztikával tehát hazánkban több mint húsz éve lehet foglalkozni tanfolyamokon, sőt intézményi keretben is, mint például az Iparművészeti Főiskolán, ahol jómagam 1989-től 1993-ig oktattam.
1987-ben létrejött az Orkesztika Csoport, és bemutatta első darabját, az Antik Ünnepet az In memoriam Dienes Valéria program keretében. Ez a csoport annak a ma is játszó Orkesztika Mozdulatszínháznak az elődje, amely társulat azóta 14 táncszínházi művet vitt színre. A legutolsó darabból éppen az Ellenfény idézett cikkeiben is megjelentek fotók, amelyekhez hozzátenném, hogy Kántor Kata táncos látható rajtuk a Palackposta című műben. A társulat nevében az orkesztika szó egyébként a színház alapítóinak belső elkötelezettségére utal, darabjai ugyanakkor stíluskötöttségtől mentes, független alkotások.
1994-ben megalakult a Kortárs Orkesztika Egyesület, amelynek célja éppen az orkesztika művelése. Ebben a szervezetben egyrészt őrizzük és ápoljuk Dienes Valéria orkesztikai rendszerét, de a Duncan-stílust is (az 1984-85-ben New Yorkban az Isadora Duncan Foundationnél folytatott tanulmányaim alapján), valamint Mirkovszky koreográfiákat és gyakorlatokat. Mindemellett első perctől célunk a korszerűség – hiszen D betűs nagy elődeinknek is éppen ez volt egyik fontos erényük –, s a módszerek, technikák, sőt a rendszer tekintetében is folyamatosan dolgozunk az orkesztika továbbfejlesztésén. Műhelyünkben olyan speciális tanfolyamokon is részt lehetett venni a közelmúltban, ahol összehasonlító módon lehetett foglalkozni elméletben és gyakorlatban is Duncan-tánccal, hagyományos Dienes-orkesztikával és kortárs orkesztikával. Ebből az egyesületből váltak ki a Még 1 Mozdulatszínház létrehozói is, akik 1998 óta mutatnak be darabokat.
Talán a fenti tények érzékeltetnek valamit abból, hogy ez a legendás irányzat mégiscsak szerencsésen szökkent szárba Budapesten, s ha nincs is annyira szem előtt, mint a gyorsan változó divatok, mindezidáig szívósnak bizonyult: különböző műhelyek ápolják, különböző művészek meríthetnek belőle. Az örökség kétségtelenül értékes, az utódoktól függ, hogy mennyire sikerül kamatoztatni.
08. 08. 6. | Nyomtatás |