Ladjánszki Márta: Pallos, Szuka - Trafó

A Pallost akár némajátékként is aposztrofálhatnánk, melynek két szereplője úgy viszonyul egymáshoz, mint két, már-már feloldhatatlan ellentét: a Ladjánszki által megformált, erőtől feszülő fiatal nő alakja teljes kontrasztban áll Berger kiégett férfialakjával. Az ellenpólusok orientális környezetben jelennek meg, az ezüstös fények néha mintha patakot vetítenének az önmagát kereső lány lába elé. Ez az önmegismerés, tapogatózás a darab egészén végigvonul, azt érezni, hogy a fiatal lány keresi azt az okot, ami által beteljesítheti vágyait. Minderre akkor nyílik először esély, mikor a fények a nézők háta mögé, a karzatra irányulnak, ahol teljes mozdulatlanságban megjelenik a „mandarin” figurája. Ő ad értelmet ezután a lány kitörni vágyó mozdulatainak, ő igazolhatja a szexualitástól átitatott létezését.
Míg Ladjánszki tovább táncol, egyre növelve a feszültséget, a kifejezéstelen arcú, elaggott mandarin elindul – hihetetlen lassan halad, észlelni nem, inkább csak érzékelni lehet, hogy egyszer majd megérkezik. A figyelem eközben ismét a lányra irányul, aki a férfi által kijelölt úton halad, a neki való megfelelés céljával. A fények, a keleties selyemruha ezüst-arany színe és az egyre energikusabb zene fémes lüktetése hidegséget sugall.
A néző folyamatosan arra vár, hogy az egyre fokozódó erő és fiatalos vágy mikor törhet már ki – ám ez a lefojtott feszültség helyenként ellankadni látszik. De ekkor Ladjánszki általában vált, energikus, vad mozdulatai megállnak, szexualitása belül morajlik tovább. Egészen addig, míg az eddig sötétben, észrevétlenül jelen levő kéjúr ismét meg nem jelenik a karzaton. Mozdulatai ugyanolyan lassúak, visszafogottak és méltóságteljesek, mint a darab elején. Az egyre csak fokozódó feszültségből érzékeljük, hogy a pólusok közelítenek egymáshoz. Ezt a várakozást a lány önmagát kellető, bakfis mozdulatainak türelmetlensége még hangsúlyosabbá teszi.
Mikor a mandarin egy kötélen leereszkedik a lány szintjére, az az érzésünk, immár nem ő az, aki dominál. Innentől kezdve a történéseket, az útirányt és a sebességet is a lány határozza meg. A mandarin teljesen a lány bűvkörébe kerül, szaggatott, élettelen mozdulatai ellentétben állnak a másik egyre feszülő energiájával. Úgy is mondhatni, a férfi mozdulatai a lányéból születnek, átveszi ugyan az ő ritmusát, de csak azáltal képes erre, hogy erejét is magába szívja. A darab csúcspontja az a felfokozott, szinte esztelen ütemű, kissé mechanikus tánc, amibe a lány a férfit belekísérti. Együtt léteznek néhány pillanatig, majd a lány által „revitalizált” férfi erőtlenül a földre rogy, fejével érintve csak a lány lába előtti teret. Testtartása zárt marad és méltóságteljes, így tér vissza önmagába, miután a lány a halálba szerette.
A Szukában szintén jelen van ez a domináns energia, a háttérben ülő, mindent átható pasztell-alak formájában. A darab első felében a figyelem három táncosnőé (Jarovinszkij Vera, Szabó Réka, Szmrecsányi Ildikó), akik nőiességüket definiálják párhuzamos, talán szándékoltan sztereotip mozdulataikban. Rezdüléseik néhol egész finomak, máskor azonban zavaró a pontos egymásrahangoltság hiánya. Majd a háttérből előjön Ladjánszki, akinek jelmeze és mozgása egy bebábozott test benyomását kelti. Óvatosak, szinte öregesek a mozdulatai, a neme nem egyértelmű. Ám egy néma sikoly kíséretében Ladjánszki kibújik bábjából, és meztelenül kezdi meg táncát. Ez a teljesen felszabadult, ösztönös tánc olyanná teszi őt, mint egy majomisten. Zsigeri mozdulatai felhívják a test szépségére a figyelmet, ugyanakkor el is rémisztenek pogányságukkal. Itt is kialakul egy erős kontraszt a próbababa-figurák és a vágyainak, erejének szabad teret adó táncos között. Ezáltal ő dominálja a másik három táncost, mintegy mozgatórugóként meghatározva mozgásuk karakterét.
A Szuka egyik legszebb része az, mikor Ladjánszki a színpadot és a nézőteret elválasztó finom háló előtt áll, testével teljesen a nézők felé fordul, és mozdulataiban ízlelgeti saját testét, izmait és ösztöneit. Mikor előrehajol, és csak a hátára koncentrál, úgy fest, mint egy görög férfiszobor. A táncoló hát lenyűgöz izmaival, ugyanakkor megkérdőjelezi a nemiséget, és hangsúlyozza az érzékiség tisztaságát. Ekkor a három női figura a háttérben már nem számít, csak az az erő, amit Ladjánszki nem fél megmutatni.
Farkas Eszter

Pallos

Jelmez: Pillangó
Fény: Németh Richárd
Zene: Jávorka Ádám
Koreográfus: Ladjánszki Márta
Előadók: Ladjánszki Márta, Berger Gyula


Szuka

Jelmez: Pillangó
Fény: Németh Richárd
Koreográfus: Ladjánszki Márta
Előadók: Ladjánszki Márta, Jarovinszkij Vera, Szabó Réka, Szmrecsányi Ildikó

Helyszín: Trafó

08. 08. 6. | Nyomtatás |